Titokzatos, hanyatló,
konzervatív korszak
Írások a pályakezdésről (Nagy Gabriella összeállítása )
,,Lehet, hogy csak az évtizedváltás miatt – ami
nagyjából, a hivatalos felnőttkorom kezdetével esett egybe –, de az volt
az érzésem, hogy most egy egészen más korszak jön. Ami az én korszakom is
lesz. Titokzatos, hanyatló, ráadásul kissé konzervatív korszak. Utáltam és
abszolút nem értettem a korosztályomat, melynek tagjai, ha adtak magukra,
csövesek voltak. Ma már értem őket, legalábbis bír tetszeni egy-egy akkori
Piramis-szám, és tudom, mi volt akkor abban
a jó. (...)’’
,,A »posztmodern« szót bölcsészkoromban jegyeztem csak
meg, de a korhangulatban benne volt már a 70-es évek végétől. Ezt a
korhangulatot, azt hiszem, kezdettől fogva éreztem, bár elszigetelve
éltem: tudtam például (az Ifjúsági Magazinból!), hogy van úgynevezett »new
wave« valahol kint a világban, de csak 84-ben hallgattam először Európa
Kiadót. Jogászkoromban Hungária-rajongó voltam. Meg persze Ady Endre-.’’
(Kemény István, 1992)
,,Szeged akkoriban, a nyolcvanas évek első felében
elementáris élmény volt. Szijj Feri döbbenetes versei a Szegedi Egyetemen,
Takáts Józsi és Bárdi Nándi repülőegyetemei, főiskolás barátaim, az
albérletről albérletre röpködő szamizdatok, a Harmadkor, felolvasóestek, a
színházazás. S nézd csak meg, ki mindenki elindulása, pályakezdése. Ebben
az egy-két évben egyszerre voltak itt Hévizi, Csuhai, Takáts, Balog,
Pong-rácz, Szijj, Orsós Jakab, Szántó, Kurdy Fehér, Háy, Podmaniczky,
Mikola, Szilasi, ha csak az irodalommal valamilyen kapcsolatban lévő
nemzedéktársaimra gondolok; a fiatal társadalomtudósokról, az akkori
Tiszatájról és persze az idősebb költőkről, írókról nem is beszélve.’’
(Darvasi László, 1992)
,,...egyetemistaként nekem elég sok bajom volt az
élettel, mondjuk, nem volt tragikus a helyzet, de azért mégis bajlódtam
sokat, és ehhez képest az, hogy a Szegedi Egyetem nevű egyetemi újságban
lehozták a zsengéimet, jólesett, de nem azzal voltam elfoglalva. Aztán az
irodalmi folyóiratokkal volt egy sikertelen kör, nyilván jogosan, de aztán
az is meglett. (...) Hadd említsem meg Zalán Tibor nevét, aki annak
idején, a nyolcvanas évek közepén szerintem múlhatatlan érdemeket szerzett
a Kortársnál a fiatal költők gyámolításában.’’ (Szijj Ferenc, 2001) ,,A
főiskoláig nem tudtam, és nem is kerestem az okát annak, miért szükséges
és fontos számomra, hogy leírjak egyes dolgokat. Tulajdonképpen csak ott,
abban a társaságban – Háy János, Kurdy Fehér János barátsága révén –
ébredtem rá arra is, hogy létezhet valamiféle viszony az általam írt
szövegek és a nyomtatott oldalak között. (...) Egyébként még a főiskolán
történt, hogy kiadtunk egy antológiát, Szövegek címmel. Hárman voltunk
benne. (...) Nem mondhatom, hogy mondjuk ez lett volna az a pont, amikor
már az irodalom vált a legfontosabbá az életemben. Egyszerűen ez is része
volt a barátságunknak.’’ (Podmaniczky Szilárd, 1992)
,,Csináltunk egy-két dolgot. Ezek közül talán a
legklasszabb a Narancsszívszonett című füzetsorozat, ami száz példányban
1985 óta jelenik meg, a saját szakállunkra és teljesen rendszertelenül.
(...) Én nem ismertem sem Szegeden, sem Pesten irodalmi mentorokat. Nem
mertem soha senkit megkeresni, mert szégyelltem volna, ha azt hiszik:
törleszkedem. Az íróskodással való hőzöngéstől meg megvédett a nevem
kettőssége is. (...) És persze sok minden hatott rám, események és írók,
de különösen Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó, Víg Misi és a Balaton,
Méhes Marietta és a Trabant.’’ (Háy János, 1993)
,,Az már önmagában is jó, ha az ember csinálhat egy
lapot. És mi olyan lapot akartunk csinálni, ami nem hagyományos irodalmi
folyóirat, hanem tágabb körben mozog, képzőművészettel, filozófiával,
fordításokkal, egyebekkel is foglalkozik, és főként fiatalokat közöl.’’
(Szijj Ferenc, 1993)
,,...csak reméltem, hogy amit oly elszántsággal keresek,
az nem az, amit irodalomnak mondtak akkoriban. Amit meg annak gondoltam,
az nagyon is rendben találtatott: hogy van Arany János meg Vörösmarty
Mihály, Weöres Sándor meg Pilinszky János, akiket nagyon lehetett és lehet
is szeretnem, ám ezek a szövegek nekem túl »magasságosak« voltak egyfelől,
másfelől nem volt egyikben sem az az »énidő«, mely magát közölni akarta
volna már. Nem is lehetett, az lett volna éppen csak a dolgom, hogy azt a
nyelvet én fedezzem föl. (...) Csak később találtam rá azokra az írókra,
akiktől sokat tanulhattam, és akik igazán fontosak lettek a számomra.
Prózát különben is kevesebbet olvastam; azokban a könyvekben, amik a
kezembe kerültek, már elemi szinten elakadtam, nem nagyon értettem, hogy
miért kellett azokat úgy megírni. Alakoskodásnak vettem. Egész addig így
vélekedtem, amíg a kezembe nem került Ottlik Géza regénye és Szentkuthy
Miklós valamelyik könyve. (...) Ugyanígy véletlenszerűen bukkantam rá
Mészöly Miklós két kötetére is (...), föllapoztam, és elámultam; menynyire
más könyvek ezek!’’ (Solymosi Bálint, 1993)
,,...kár lett volna kihagyni ezt az eszelős fílinget,
mert most azt hinném, valamiről lemaradtam. Sokszor úgy jutott fel Pestre
a hír, hogy én szabados performanszokat csinálok Szegeden. Tulajdonképpen
az írás helyett akkoriban ilyesmire ment el rengeteg energiám. Nem volt
semmi más célom az írással, mint hogy leírjam ezt a vad világiszonyt.
Különösebben nem törődtem vele, hogy könyv lesz-e belőle.’’
(Podmaniczky Szilárd, 1999)
,,Amióta az írás elengedhetetlenül szükségesnek tűnik
számomra, az ’79 nyara. Éjsza-kai motorozásra indultunk egy nálamnál
fiatalabb barátommal; nagy sebességgel kisodródtunk az útpadkára, és
röpültünk vagy 20 métert. ő a helyszínen meghalt.’’ (Solymosi Bálint,
1993)
,,Akkor még nem tudtam, amit igazából a prózaírás révén
tanultam meg, hogy a világban minden fontos, minden mozdulat,
levéldarabka, egy elsuhanó arc, egy rossz szó, bármi, s hogy a legapróbb
dolgok olykor a legnagyobbakat takarják, csak tudni kell mögéjük nézni.
Hogy érdemes technikázni. Sőt, csak azt érdemes igazán. (...) valamikor 85
körül, mikor megnyertem egy költői pályázatot, s az eredményhirdetésen
idősebbek és fiatalok egybegyűltek, azt találtam nagyon komolyan mondani,
hogy a szakma engem nem érdekel, nem fontos. Föl is kapta a fejét Tornai
József, hogy ejnye, no. (...) Szóval, akkor még nem tudtam, hogy nincsenek
fölösleges történetek, csal eltévesztettek. Nagyon kell figyelni.’’
(Darvasi László, 1992)
,,Kétféle értékrend között vergődöm, és nem tudom
eldönteni, melyik van a leírt szövegben, melyik az életemben. Talán emiatt
nehéz néha elviselni engem. Nem is destrukció ez, úgy mondanám:
felrombolás. Nincs semmiféle világképem, úgy érzem, minden változik bennem
és körülöttem is. Ateista és hívő vagyok. De nem foglalkozhatok a
transzcendenciával sem: egészen más világ ez, amiben ide-oda hintázva
élek, semhogy bármi módon is összefoghatnám.’’ (Podmaniczky Szilárd,
1992)
,,...nem mondhatnám, hogy valami hivatali pontossággal
tudtam volna dolgozni. Nehezen, lassan, rendszertelenül és nagy
kínszenvedések árán írtam, és írok most is, és amit írtam, arról is
sokszor kiderült, hogy rossz, el kell dobni, vagy teljesen át kell írni.
(...) Nincs bennem egy olyan biztonságérzet, hogy nekem ezt kell
csinálnom, nem is tartom magam igazi írónak, bár szívesen csinálom a
dolgot, igazából ezt csinálom a legszívesebben.’’ (Szijj Ferenc, 1993)
,,Ennek a korosztálynak (...) az
irodalomba való asszimilálódása sajátosan zajlott. S talán a nemzedék
problémái ide vezethetők vissza. Az előttünk járó generáció rendkívül
erős. Művészileg is, a rendszerváltásban való makulátlan szerepük miatt
erkölcsileg is kikezdhetetlen csapat. Az én korosztályom velük szemben nem
tudta magát radikálisan körülírni, megjeleníteni. Tehát az a váltás, amit
mondjuk az előbb említett személyek – a mostani ötvenes szerzők – után az
én korosztályomnak kellett hoznia, nem rendelkezett azzal a radikális
bummal, amivel a 70-es évek végén Esterházyék megjelenése. Nem akarnám
lekicsinyelni a korosztályom irodalmi eredményeit, de ezek az eredmények
sokkal lassabban tudtak megmutatkozni. A színrelépésből hiányzott a
katarzis. Olyan volt az egész, mint a békés rendszerváltás, nem folyt a
vér, mindenki élve maradt az apák közül. Lehet, ha egy párat kinyírtunk
volna, jobb lenne most a közérzetünk. Különben én nem vagyok úgy általában
elégedetlen, csak magammal.’’ (Háy János, 2001)
|