Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló

Fejtő Ferenc

Eretnek esszé jóról és rosszról

(Részlet a szerző legújabb művéből)


Ez a könyv folytatása az A zsidó és az Úristen című eretnek esszémnek, amely először 1960-ban jelent meg a párizsi Grasset Kiadónál, a javított második kiadás pedig 1997-ben, a Pierre Horay-nál (magyarul: Logos kiadó, Budapest, 1977). Más ez a mostani esszé, mint az előbbi, líraibb, sze-mélyesebb.
Ma a probléma történeti oldalát hangsúlyozom. A zsidó és az Úristen című kötetben Istenhez való személyes kapcsolatom foglalkoztatott, identitásom keresésével összefüggésben. Megfeledkeztem arról, hogy az az Isten, akivel perlekedtem, csak az Ótestamentumban tükröződő kép, kifejezetten és archaikusan zsidó kép a szinte törzsi, antropomorf Istenről, aki egy kialakulóban lévő nép nyelvét beszéli. A zsidók fokozatosan olyan képet alakítottak ki egyetlen Istenükről, mintha Kánaán népeinek törzsfőnöke volna, ellentétben a bálványnak és ellenségnek tekintett többi istennel. Jelenleg történetibb szemlélettel nézem Istent, megpróbálom felvázolni az Istenről és ördögről kialakult, egymástól elválaszthatatlan képek történetét.


,,A hit igen nyugtalanító’’
(Kierkegaard, Luthert idézve)

öprengéseim során arra a nem éppen eredeti következtetésre jutottam, hogy az ördög személyként, mint Isten, nem létezik, de metaforaként, mítoszként, bűnbakként mégis létezik a hibák miatt, amelyeket az ember nem tud vagy nem akar bevallani. A róla kialakított kép arra szolgált, hogy ne Isten legyen felelős az általa megteremtett világban megjelenő rosszért. Létezik végül az ördög abban a technikában, amellyel a másik embert mutatják ördöginek, hogy törvényesítsék az iránta érzett gyűlöletet, az ellene irányuló erőszakot.
Azt kell tehát megmagyaráznunk, miért és hogyan jut el az ember addig a gondolatig vagy késztetésig, hogy inkább rosszat tegyen, mint jót némelyik felebarátjának.          Miből származnak az egyének, családok, csoportok, nemzetek közötti konfliktusok?  Gustave le Bon a XX. század elején kiadott Le déséquilibre du monde  (A világ kiegyensúlyozatlansága) című könyvében olyan igazságot mondott ki, amely szerintem ma még érvényesebb, mint akkor, amikor leírta: ,,Míg a tudományok és alkalmazásuk világa az összhang és a tiszta igazság fénylő világosságát sugározza, a politikai és társadalmi élet sötét területe továbbra is szükségletek, érzelmek és öröklött ösztönök által irányított hamis látszatokba, tévedésekbe és gyűlöletbe burkolódzik’’?
Nem tévedett tehát Rousseau, amikor azt állította, hogy az emberi természet jó, csak a nevelés, a szocializáció rontja el. Vagy eleve benne csírázik a rossz, ahogy József Attila mondja, aki több költeményében idézi fel gyerekkori emlékeit:

,,nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát’’.

Minden gyerek lelkében ott a lehetőség, hogy agresszor legyen?
Nem vagyok sem antropológus, sem etnológus, sem pszichiáter, hogy tudományos választ adhassak ezekre a kérdésekre. Mégis arra a kalandra adtam a fejem, hogy olyan hipotézist állítsak fel, amely szerint a jó és a rossz az emberi lélek sajátja, mind a kettő ugyanannak a fának a gyümölcse, a Teremtés fájáé, amelyről a Biblia beszél. De a jó időben megelőzi a rosszat, az utóbbi csak akkor mutatkozik meg, amikor a gyerek kapcsolatba kerül a társadalommal.
A jó a kezdet kezdetén az élet, amelynek a gyerek születésétől fogva örül, vagy az, amikor a gyerek minden idegszálával ön-magára, szükségleteire, az életre, a fennmaradásra összpontosít, arra, amit önmaga szeretetének, saját jól-létének is nevezhetünk. ,,Éreztem, mielőtt gondolkodtam volna. Közös sorsa ez az embernek’’ – írta Jean-Jacques Rousseau a Vallomások elején.* Erről ma már sokkal többet tudunk, még a gyerek születés előtti érzéseiről is tudunk, de úgy gondolom, a lényeg az, hogy amit Rousseau leírt, igaz. Nem tudom megmondani, pontosan melyik pillanatban kezd el gondolkodni a gyerek, és azt sem, hogy mikor ébred tudatára a jónak és  a rossznak; de ártatlan a szó ártalmatlan értelmében, védelmet igényel, azt mondhatnánk: egészséges, jó, noha annak a lehetősége, hogy rosszat tegyen magának és másoknak, már megvan benne, mint ahogy megvan az a képessége is, hogy jót tegyen. A Másikra ráismerve kezd el gondolkodni, ráismer a Másikra apjában, anyjában, testvéreiben, a többi családtagban, megjelenik ajkán az első mosoly, amelyet a szeretet, a hála, az életöröm jeleként értelmezhetünk. A gyerek növekedés közben ismerkedik meg a rosszal, azzal, amit magának és másoknak okozhat, és azzal, mi veszélyes és tilos, és mi nem. A gyermek nevelése, kulturálódása a ,,nem szabad’’-dal kezdődik. Megtanulja, hogy engedelmeskednie kell, mert ha engedetlen, megbüntethetik. Ebben a pillanatban tanul meg haragudni arra, akit szeret.
Az orvosok, az ápolónők, mindazok, akik gyerekekkel foglalkoznak, tudják: a gyerek legfőbb tulajdonsága az, hogy birtokában van mindannak, ami hozzájárul a fejlődéséhez és a jól-létéhez. Ha megvan minden, amire szüksége van, van rá esély, hogy magától is megérti, milyen örömet okoz azzal, hogy sugárzónak és boldognak látszik. ,,Az Élet él és élni akar’’ – idézem Ady Endre egyik költeményét.
Fejlődése későbbi szakaszában a gyermek megtanulja azokat a parancsolatokat, amelyek arra szólítják fel, hogy szeresse szüleit és felebarátait, tisztelje őseit. Fokozatosan tér át önmaga ösztönös szeretetéről a felebarát szeretetére, hogy minden embert testvéré-nek, barátjának tartson. Azt hiszem, a hívők nem mindig értették meg: komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy önmagunk szeretete minden más szeretet mintája. Az ókori görög filozófusok e témában felülmúlják a mi tanítómestereinket – hangsúlyozza Michel Foucault. Önmagunk szeretete nemcsak azt jelenti, hogy békében akarunk élni önmagunkkal és a világgal, hanem azt is, hogy olyannak szeretjük magunkat, amilyenek vagyunk, testben, lélekben, a kettő mélységesen összefügg, az egyik éppúgy megérdemli a gondoskodást, mint a másik. Foucault-tól eltérően, akinek némi hátrányt jelentett a homoszexualitása, sokan azt rosszallják a zsidó-keresztény nevelésben, hogy elhanyagolja a testet, megteszi sok bűn, a kicsapongás, a falánkság forrásának, és bűntudatot ébreszt. Nem találok ki semmit, a nevetségességig banális kijelentés, hogy a nevelésnek rendkívül nagy szerepe van a gyermek fejlődésében, abban, hogy megtanulja a kritikus önismeret etikáját, a tőle különböző másik ember elismerését, azt, hogy benne egy másik ént lásson, hogy lényegesebb az, ami embereket összeköti, mint az, ami elválasztja. ,,Semmi sem idegen tőlem, ami emberi’’ – mondta egy bölcs. Már csak azért is nehéz ezen az úton járni, mert amint elérkezik a kor, amikor ,,megjön az eszünk’’, nagyon különböző érzelmek és kérések között kell választanunk, és könnyebbnek tűnhet, hogy a rossz – az erőszakos – megoldás felé hajlunk.
De melyek azok az érzelmek, szenvedélyek, számítások, amelyek letérítik az embert önmaga fokozottabb szeretetének királyi útjáról, és arra indítják, hogy bízzon, rokonszenvezzen, szeressen mindent, ami emberi, megértse még az állatokat is, gyönyörködjön a természet szépségeiben és mindabban, amit az ember hozzátett.
Montaigne-hez fordulok, aki mindig jó tanácsadó, akkor is, ha szerénységből ad példát. Önmagáról szólva azt állítja, ,,nem nagy érdem jónak lenni’’. ,,Hogy több hiba nincs meg bennem, azt inkább a szerencsémnek, mint az eszemnek köszönhetem’’, szerencsének nevezi azt, amivel őseinek, főként ,,a nagyon jó apának’’, a családi nevelésnek tartozik. Érdekes találkozás Montaigne és Jean-Jacques Rousseau között. Ahogy Rousseau, úgy Montaigne is hangsúlyozza a ,,szerencse’’ jelentőségét abban, hogy tökéletesen boldog gyermekkorunk legyen, nála valóban a szerencse játszik szerepet az ember természetének kialakulásában. A két szerző ugyanolyan szeretettel, ugyanolyan hálával beszél arról, mit köszönhet apjának és családjának. ,,Hogyan is lehettem volna rossz, hiszen a szelídség példája lebegett előttem, és a világ legjobb emberei vettek körül! Apám, nagynéném, dajkám, rokonaim, barátaink, szomszédaink – ha nem is álltak éppen a szolgálatomra, de mindnyájan szerettek, és én is ugyanúgy szerettem őket. Akaratomat oly kevéssé ébresztették föl, és oly kevéssé szegültek szembe vele, hogy eszembe sem jutott akarni.’’** Kétségtelenül két kivételes esetről van itt szó; két egészséges, tehetséges, jó természetű, művelt családi környezetben élő, kivételesen szelíd és az életben fesztelenül mozgó gyerek találkozásáról. Sajnos, ezt a szerencsét a mi több évszázados kultúrával gazdagított korunkban sem osztogatják egyenlőbben és igazságosabban, mint a két filozófus századában. De esetük mintául szolgál a szülőknek, arra figyelmeztet: felelősek azért, hogy továbbadják a gyerekeknek kulturális örökségüket, amely később meghatározza őket, bármilyen lesz is a ,,szerencséjük’’ azután, hogy átlépik a kamaszkor nehezen átléphető határát. A két író mindenesetre jól tudta hasznosítani, amit örökölt. Az elmélkedés munkájának szentelték életüket, és az emberiségnek a bölcsesség olyan tárházát adták, amelyből ma is merít.
A legnagyobb lecke, amit az utókorra hagytak az, hogy meg kell tanulni, mi az igazság ára, ami azt is jelenti, hogy legyen valóságérzékünk, és utasítsuk el az illúziókat. A felnőtt élet ugyanis mindenekelőtt abból áll, hogy állandóan tanuljuk, merre visz a helyes út az illúziók között, és hogy  hogyan tudjuk megzabolázni a majdnem mindig ambivalens érzelmeket, amelyeket meg kell ismernünk.
Montaigne –, akit aligha vádolhatnánk azzal, hogy pesszimista, és inkább hajlott arra, hogy békés derűvel nézze a létezést, pedig nem gondolta sem azt, hogy a jót isteni sugallatra kapjuk, sem azt, hogy a rossz az ördög műve –, azt írta: ,,Lényünk telve van beteges tulajdonságokkal: ambícióval, féltékenységgel, irigységgel, bosszúvággyal, babonasággal, reménytelenséggel... A részvétben valami keserédes, rosszindulatú örömöt érzünk ott legbelül, ha mást szenvedni látunk; és a gyerekek ezt megérzik’’.
Nem helyezem az ambíciót az első helyre az erőszakhoz vezető rossz érzelmek listáján, mint Montaigne. Úgy látom, hogy a kitűnőségre törekvő ambíció, amely lehetővé teszi, hogy valaki jót tegyen a köztársaságnak, szinte természetes olyan embernek, aki tehetségesnek érzi magát. Káros viszont a tehetségtelen emberben, ha az a közérdek kárára akarja kielégíteni ambícióját, tisztességtelen eszközökkel. Én inkább a félelmet, az ellenségnek tekintett idegenek iránti bizalmatlanságot tenném az első helyre. A félelem a versenytől gyakran kelt gyűlöletet, és ösztönöz olyan cselekedetekre, amelyeket a gyűlölet sugall. A hobbes-i világban – homo homini lupus – aktivizálódik különösen, és gyakran figyelhetjük meg államok közti kapcsolatokban, ilyenkor oda vezet, hogy megszűnik a bizalmon alapuló társadalmi kapcsolat. De amint a filozófus Remo Bodei mondja: ,,Nem szabad összekeverni a félelmet, a pánikot és a rémületet’’. […] Ami a Montaigne által említett két másik hibát: a féltékenységet és unokatestvérét, az irigységet illeti, mondanunk sem kell, ezek lehetnek az erőszak okai a magán- és a közéletben, illetve a nemzetközi politikában. Megzavarva a bosszantó egyenlőtlenségek miatt, irigykedve a másik nagyobb sikerére vagy nagyobb gazdagságára, egyént és közösséget megkísért az erőszak, a háború. A megcsalatottságtól félve vagy annak bizonyosságában élő férfiak és nők gyakran elveszítik a fejüket, és bosszút állnak azért, hogy felszarvazták őket. Pedig előfordul, Shakespeare Otelló című drámája az egyik példa rá, hogy alaptalan volt a félelem és a bosszúvágy, amely cselekvésre késztette őket. De rossznak tekinthetjük azt az érzést is, ha a szeretett lényt tulajdonként kezeljük, úgy bánunk vele, mint egy rabszolgával. A bosszúvágy, a babonaság – Montaigne főleg a vallási fanatizmust érti ez utóbbin –, felbukkan az ideológiai konfliktusokban, a revansista nacionalizmusban és a totalitárius mozgalmakban. A reménytelenség, amelybe főleg mi hajszoljuk bele magunkat, szenvedés, gyakran vezet öngyilkossághoz, és nem kevésbé gyakran bosszúálláshoz, igazságtalannak tartott személyeken vagy a társadalmon. Olyan társadalmi tényezők, mint például az, hogy kihasználnak minket, vagy azt hisszük, kedvező légkört teremthetnek a jóindulat, egyszersmind az agresszió számára. A tömegekben a túlzott egyenlőtlenség, a perspektíva hiánya szít gyűlöletet, erőszakot és forradalmi konfliktusokat.
De vajon a féltékenység, amelyet jó, a legjobban kívánt jó ébreszt fel, nem rossz érzelem-e? Nem a szerelmi vágy-e a férfilét lényege, az igyekezet, hogy az ember megörökítse lényét – ahogy Spinoza mondja. Ha nincs Szerelem, ha megcsal minket, ha elveszik tőlünk, szenvedés, reménytelenség, bosszúálló féltékenység, erőszak, élettelenség van. A szerelem múlékonysága, a világirodalom egyik leggyakoribb témája, magyarázza kettősségét, zenében oly gyakran megénekelt rokonságát a halállal.
,,A győzedelmes Szerelem nem volt olyan végzetes, mint amilyen a legyőzött Szerelem volt’’ – írja Montaigne Mme B-vel való kései érzelmeiről számot adva. Amikor szerelemről beszélek, nemcsak érzéki szerelemről szólok, a szerelemnek lehet eszményi tárgya is, lehet ragaszkodni egy közösséghez, valláshoz, Istenhez. A hit vagy az e dolgokba  vetett bizalom elvesztése is felszíthat felháborodást, haragot, nem kevésbé erőszakos szenvedéseket.
Amikor ezeket a sorokat írom, újfajta fanatizmus terjed világszerte, a nemzetközi terrorizmus, amely az egész emberiséget fenyegeti. Fő szervezői az iszlám szélsőségesek, akik hadat üzentek az Egyesült Államoknak és Izraelnek. Folyton folyvást gáncsoskodnak, fenyegetnek, egyetlen ésszerű alternatívát sem javasolnak, amikor kompromisszumot kínálnak nekik. Új életre keltik a sátánizmust, és a nemzetek ellen fordítják, minden olyan embercsoport ellen, amelyik a nemzetközi status quo-t védi. Nincs más tervük, mint az, hogy visszatérjenek a megtorló és elnyomó teokráciához, amely megalázó az asszonyoknak, elviselhetetlen a fiataloknak. Képesek meggyengíteni és elpusztítani mindenkit, aki esztelen erőszakos cselekedeteikre a Rossz elleni kereszteshadjárattal válaszol, és átveszik a középkori keresztesek logikáját: a fegyverek mindenhatóságában hisznek. A józan észre és az általánosan elterjesztett emberi jogokra alapított béke ismét hátrál.  […]
Isten állítólagos halála és az ördög halála után tehetetlenül várjuk az Ember halálát. A Római Birodalom sztoikus moralistáitól kérünk tanácsot, azoktól, akik tanúi voltak – ha nem estek áldozatul – annak, hogyan hal meg a civilizációjuk, amelynek csodálatos és elszomorító maradványait megcsodálhattuk. Hallgatunk-e a józan észre, amely azt diktálja, hogy Isten, vagy bármi legyen a neve annak, aki megteremtette a világegyetemet, nem szemlélheti belenyugvással az ember öngyilkosságát. Azt hiszem, Emmanuel Lévinas is erre a következtetésre jutott. A Lét perspektívája nem lehet a Semmi. Hozzáteszem ehhez még  azt, amit a Teremtő mondott Ádámnak Madách Az ember tragédiája című drámájának végén, amikor Ádám rájött, hogy az emberiség összes addigi nemes terve és eszménye elsilányodott, korrumpálódott, rossz véget ért: ,,Ember küzdj és bízva bízzál!’’.


Fordította: Ferch Magda

Jegyzet:
* Jean-Jacques Rousseau: Vallomások. Magyar Helikon, Budapest, 1962. Benedek István és Benedek Marcell fordítása. 14. l. (A ford.)

**: Jean-Jacques Rousseau. i. m. 16. l.

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.