,,Kapcsolódj össze a benned lévő vad gyermekkel”

Hát ezt el se hiszem. De tényleg.
Teljesen ki vagyok bukva az öregemre, aki valahol a Virgin-szigeteken van, a franc tudja, pontosan hol. A csekk nem volt bent a postaládában ma délelőtt, ami azt jelenti, hogy hétfőn reggel nem mehetek az iskolába. Havonta fizetem a tandíjat, mert az édes apuci szerint csak egy futó hóbort, hogy színésznő akarok lenni, és úgyse tartok ki soha semmi mellett – és ezt egy olyan pasas mondja, aki ötször nősült –, és így ha a félév közepén abbahagyom, nem úszik el az egész tanfolyamra kifizetett pénze. Közben meg Tanyának, az új csajának, aki egy évvel fiatalabb nálam, vesz egy 450-es SL kabriót – mindig a fiatal csirkékre buktunk, igaz, apuci? – meg egy külön házikót is, hogy tökéletes nyugalomban írhasson. Na ja, szerintem olvasni se tud a csajszi. De apuci tényleg elhiszi neki, amikor a csaj azt mondja, hogy regényt ír, persze amikor én el akarok tölteni nyolc strapás órát Lee Strasbergnél, azzal jön, hogy, na tessék, Alison újabb őrült ötlete. Életem története. Ötvenkét éves az öregem, de olyan, mintha tizenkettő lenne. Meg ott van még Skip Pendleton, ami a másik okom rá, hogy ki legyek bukva.
Szóval az apám titkárával üvöltözök a telefonban, amikor hívás jön a másik vonalon. Helló, mondom, a srác meg, hogy: szia, ez és ez vagyok, Skip barátja, mire én, hogy: tényleg? Ő meg azt mondja: arra gondoltam, hogy valamikor elmehetnénk együtt valahová. Mire én: mi vagyok én, telefonos randiszolgálat?
Skip Pendleton egy seggfej, akibe egyszer kábé három percre bele voltam zúgva. Olyan három hete nem hívott fel, frankó, oké, annyi baj legyen, de most meg hirtelen egy baseballkártya lettem, amit átpasszol valami haverjának? Na ne akassz ki! Na mindegy, szóval azt mondom a srácnak: miből gondolod, hogy el akarok menni veled, hisz nem is ismerlek? Mire ő, hogy: Skip mesélt rólad. Klassz. Na és mit mesélt? – kérdezem, mire a srác, hogy: Skip mesélte neki, milyen guszta csaj vagyok. Hű, szuper, mondom, micsoda megtiszteltetés, hogy a nagy Skip Pendleton szerint guszta vagyok. Hát bizony, szivi, egy tál guszta spagetti vagyok, ami csak a bolognai szószra vár. De tényleg.
És ez a srác azt mondja erre nekem: a minap Skipnél üldögéltünk olyan hajnali öt óra tájban, teljesen elszállva, és azt mondom – mondja a srác –, bárcsak lenne itt egy nő, mire Skip, hogy Alisont bármikor felhívhatom, ugrik az első szóra.
Ezt mondta? – kérdezem. Pontosan hallom a hangját, és nem mintha olyan baromira meg lennék lepődve, de azért még róla se tudom elhinni, hogy ekkora egy bunkó, és hirtelen olcsó ribancnak érzem magam, és szeretnék ráüvölteni erre a seggfejre, de ehelyett megkérdezem: hol vagy? Kiderül, hogy a Nyugati Huszonkilencedikben van, úgyhogy mondok neki egy címet a C Avenue-n, egy patkánylyuk van ott, egy barátom lakott benne, amíg be nem törtek hozzá tizenhetedszer is, és olyan messze van az Upper West Side-tól, amilyen messze csak lehet, mármint anélkül, hogy az embernek át kelljen kelnie a vízen, úgyhogy megmondom neki, hogy ott találkozunk egy óra múlva, és legalább annyi örömöm van, hogy elképzelem, ahogy elkölt vagy húsz dolcsit taxira, aztán ott szobrozik majd a ház előtt, és talán még jól el is veri pár drogdíler. De igazából Skip Pendletonra vagyok kibukva. Apám csinálhat bármit, már semmivel sem tud meglepni. Húszéves vagyok, de mintha ötven lennék.
Skip harmincegy, és annyira okos meg művelt – csak kérdezd meg tőle, megmondja. Valóságos legenda. Ja, és nem említettem még, hogy mennyire érett? Ellentétben velem. Mindig azt mondta, hogy én nem tudok semmit. Hát akkor mondok egyvalamit, amit tényleg nem tudok – nem tudom, mi a francot láttam benne. Idősebbnek és tapasztaltnak tűnt, baromi jó volt vele a szex – úgyhogy miért ne? Természetesen egy klubban ismertük meg egymást. Sohasem gondoltam, hogy különösebben jóképű lenne, de lerítt róla, hogy ő azt gondolja magáról. Olyan nagyon hitt ebben, hogy tényleg el tudta hitetni másokkal is. Megvan benne az a fajta önbizalom, amiből mindenki szeretne egy ha- rit. A haja meg szőke, és úgy néz ki, mintha naponta kábé háromszor fazonírozná. Szép öltönyök, az ingeit a Jermyn Streeten varratja, és csak úgy hanyagul megjegyzi valamelyik éjszaka, hogy ha nem tudnád, az Londonban van, Angliában. (Akkor ugye Európában, az Atlanti-óceánon túl – jaj, Skip, tényleg ott van? Hű!) A megfelelő iskolákba járt. És persze gazdag is, saját cége van. Árukereskedő. Skip élettörténete: árukkal kereskedik.
Szóval alapvetően tuti csávó. Lehetne róla nagy cikk a Dewar’sban, csodálkozom is, hogy még nem kérték fel. De amikor reggel arcon csapta a nap, egy reszkető roncs volt.
Az első éjszakától fogva, egy ezüst képkeret fölé hajolva a lakásában, egy összetekert ötvendollárossal az orrában, másról sem tudott beszélni, mint a volt feleségéről, és hogy: ha visszakaphatná, akkor örökre befejezné ezt az egészet – a drogozást, a hajnalig tartó bulikat, és nem érdekelnék az ilyen fiatal csajok, mint én. Én meg azt gondolom, szegény fiú, épp elveszítette élete nagy szerelmét, és tényleg együtt érzek vele, meg minden, úgyhogy megkérdezem, mikor történt ez, Skip? – és kiderül, hogy tíz évvel ezelőtt! Négy évig élt azzal a csajjal a Harvardon, és amikor együtt New Yorkba jöttek, a csaj dobta. Én meg erre, hogy: ne akassz ki, Skip. Mit vered magad? Hisz tíz év eltelt azóta. Hisz ezerkilencszáznyolcvan-valahányat írunk.
Szóval Skip baromi okos srác, nem igaz? Az én szüleim mindig szartak rá, hogy elmegyek-e a suliba vagy nem, folyton szeretők után kajtattak, meg piáltak, minket, kölyköket meg ott hagytak a kocsikkal meg a hitelkártyákkal, úgyhogy a tanulmányaimról jobb nem beszélni. Az én hibám? Úgy értem, hogy ha neked akkor azt mondták volna, hogy ha akarsz, mész suliba, ha nem akarsz, nem mész, akkor te mit csináltál volna? Egyszerű trigonometriai feladat. Na? Helyes. Úgyhogy nem vagyok olyan tanult, mint a nagy Skip Pendleton, de hadd mondjak neked valamit –  annyit tudok, hogy ha egy pasas ráhajt egy csajra, akkor nem tölti azzal az egész éjszakát, hogy a volt felesége miatt nyafog, főleg nem tíz év után. És nem kell pszichodokinak lenni ahhoz, hogy kitalálja az ember, miért nem képes Skip vele egykorú nőkkel járni. Mindig Dianát próbálja megtalálni, a gyönyörű, tökéletes Dianát, aki huszonegy éves volt, amikor azt mondta: szajonara. És azért hajt a magamfajta fiatal csajokra, mert olyanok vagyunk, amilyen Diana volt a régi szép időkben. És gyűlöl minket, mert egyikünk sem Diana. És azt hiszi, jobban fogja érezni magát, ha kibaszik velünk, és olyan fájdalmat okoz, amilyet Diana neki, mert ha engem kérdeztek, az egész csak erről szól – mindannyian úgy ücsörgünk itt a földön, hogy a fájdalmainkon rágjuk át magunkat, és próbáljuk átadni másoknak, hogy kvittek legyünk. A fájdalom láncolata.
Szóval az öreg Skip mindig azzal jött, hogy én mennyire buta vagyok. Csak szeretnéd, faszikám. Az a vicces benne, hogy a butákra bukik. Véletlenül se akar olyan csajjal járni, aki átlátna rajta, ezért csíp fel ilyeneket, mint én. Szóval olyan lányokat, akik elhisznek mindent, amit csak mond, az első éjszaka lefekszenek vele, és nem nagyon csodálkoznak, amikor soha többé nem hívja fel őket.
Ha annyira okos vagy, Skip, akkor hogy lehet, hogy ezeket nem tudod? Ha annyira érett vagy, akkor mit csináltál velem?
Férfiak. Én még sohasem találkoztam eggyel sem. Mind kisfiú. Bárcsak ne kívánnám őket annyira! Párszor álmodtam már azt, hogy csajokkal vagyok együtt, de hát ez olyasmi, hogy… szóval oké, persze, egyszer valamikor szeretnék elutazni Norvégiába. A szobatársammal, Jeannie-vel egy ágyban alszunk, ami baromi jó. Egy hálószobánk van, és így szabad a nappali: nyugodtan lehet ott bulizni vagy bármi. Utálok egyedül lenni, de amikor felébredek egy srác ágyában, és ott a megszáradt ondó a lepedőn, és úgy horkol, mint egy kocsis, hát akkor csak arra gondolok, hogy el innét. Úgyhogy szépen kiszállok az ágyból, négykézláb mászva összeszedegetem a ruháimat a padlóról, kibogozom a farmeromat az övéből, a melltartómat az alsónadrágjából – Skip persze bokszeralsót visel –, igyekszem mindent zaj nélkül csinálni, aztán nyomás haza, ahol Jeannie egész éjszaka melegítette az ágyat. Bebújok a takaró alá, ő meg felébred, és elkezdi, hogy minden részletet tudni akarok, Alison – hossza, átmérője…
Szeretem Jeannie-t. Baromira fel tud dobni. Segédszerkesztő egy divatmagazinnál, de igazából az a célja, hogy férjhez menjen. Lehet, hogy összejön, de én nem hiszek benne. A szüleim összesen hétszer házasodtak, én meg valahányszor pár hétnél tovább együtt vagyok egy sráccal, azon kapom magam, hogy nézek ki az ablakon sze-xelés közben.

Felhívom Didit, hogy tudna-e pénzt kölcsönadni. Didi a barátnőm, baromi gazdag az apja, és tömi pénzzel, csak épp Didi mindet drogra költi. Régebben vett magának ruhákat is, de most ugyanazt a cuccot hordja négy vagy öt napon át, úgyhogy mit mondjak, elég snassz. Néha ki kell, hogy küldjük a lakására az egészségügyi szolgálatot, hogy nyissák ki az ablakokat és égessék el a lepedőket.
Didi üzenetrögzítője kapcsol be, ami azt jelenti, hogy nincs otthon. Ha otthon van, kihúzza a telefont, ha meg nincs, akkor bekapcsolja az üzenetrögzítőt. Szóval így is, úgy is jóformán lehetetlen elérni. Déltől úgy kábé este kilencig alszik. Ha Didi listát írna arról, hogy mit szeret, azt hiszem, a kokain lenne az első helyen, a napfényt meg hiába is keresnéd rajta.
A barátnőimmel a fél életünket azzal töltjük, hogy üzeneteket hagyunk egymásnak. Szerencsére tudom Didi üzenetkódját, úgyhogy még egyszer felhívom, és lehallgatom az üzeneteit, hátha azokból kiderül, hogy hol lehet éppen. Jó, lehet, hogy csak túl kíváncsi vagyok.
Az első üzenet Wické, és a hangjából meg tudom állapítani, hogy összejött Wickkel, ami alaposan kiakaszt, mivel Wick Jeannie régi pasija. Csak persze Didit kevésbé érdekli a szex, mint bárkit, akit ismerek, úgyhogy nem vagyok igazán biztos benne. Lehet, hogy Wick csak most akar ráhajtani. Egy üzenet az anyjától – hívj fel, édes, Aspenben vagyok. Aztán Emile következik: a háromszázötven dolcsiját akarja, mert különben… És ekkor kapok a fejemhez: hát teljesen meghülyültem? Soha egy centet nem fogok kiszedni Didiből. Ha megpróbálom, csak elkezd rádumálni, hogy kokszoljak be vele, én meg azt igyekszem kerülni. Már épp tenném le, amikor bejön egy hívás a másik vonalon. Az iskolámból szólnak, hogy nem érkezett meg a tandíjam, úgyhogy addig nem járhatok, amíg meg nem kapják a pénzt. Ja, mit gondolnak, mi a francon töröm magam már huszonnégy órája? Szombat délután van. Jeannie hamarosan itthon lesz, és akkor vége az egésznek.
Mostanra igencsak nekikeseredek. Mondjuk úgy: nem vagyok a boldogság szobra. A színészet az első dolog, amit valaha is igazán komolyan akartam csinálni. Leszámítva a lovaglást. Gyerekkoromban az időm nagy részét lóháton töltöttem. Mindenféle versenyekre jártam a környéken, díjugratásra meg minden. Aztán Daliás Dan egyszer csak meghalt. Azt hiszem, jobban szerettem Dant, mint bárkit is azóta, és akkor egyszer s mindenkorra  felhagytam a lovaglással. Hát, lényegében ez történik, amikor az ember szeret valamit. A  szarságoktól, amiket ki nem állhatsz, sehogy sem bírsz megszabadulni, van egy rohadt krinolinos ruhám, amelyik évek óta elkísér lakásról lakásra, de valahányszor találok valamit, amit igazán szeretek, másnap valamelyik nővérem vagy barátnőm eltűnik vele. Az a helyzet, hogy mindannyian csereberéljük a ruháinkat, jóformán minden ismerősömnek a legtermészetesebb dolog, hogy amikor elmegy, valamilyen kölcsönkért vagy elcsórt cucc van rajta, és ha csak a ruhákról lenne szó, azt mondanám, hogy oké, annyi baj legyen, de ez már egy másik történet.
Na mindegy, szóval a lovaglás után elkezdtem kábítózni. De a színészet, nem is tudom, azt egyszerűen imádom, ahogy kiállok, és kifordítom önmagam. Hogy egy időre valaki más lehetek. Olyan, mintha újra gyerek lennék, mintha megint önfeledten játszanék, nevetve, sírva, mert amióta az eszem tudom, az emberek mindig próbálták elfojtani az érzelmeimet, pedig én igenis érzelmes lány vagyok. A drámatanáromnak van egy nagyszerű mondása – kapcsolódj össze a benned lévő gyerekkel, ami állítólag az énünk nyers, cenzúrázatlan része. A színészet lényege, hogy az ember őszintén mutassa meg az érzéseit, és ez benne a szuper, mert a való élet mintha másról sem szólna, mint hogy muszáj hazudni és alakoskodni.
A színészet az első dolog, ami képessé tesz rá, hogy reggel kikeljek az ágyból. Az első New York-i évemben nem csináltam mást, csak pasiztam és drogoztam. Egész éjszakákat töltöttem a Surf Klubban meg a Zuluban, és délután ötkor keltem fel bedugult orral és ragacsos hajjal. Valami fehér anyaggal minden testnyílásomban. A barátnőim ma is lényegében ugyanezt csinálják, és éppen ezért vagyok annyira kibukva, ezért várom annyira azt a csekket, mert ha nem érkezik meg, akkor nincs, ami miatt képes legyek hétfőn reggel felkelni, és aztán megjön Jeannie, és valaki felhív, és utána már csak azon veszem észre magam, hogy három napja nem aludtam, a fejem egy ringlispíl, az orrom egy merő görcs. Megint felhívom az apám titkárnőjét – azt feleli, azóta is próbálja elérni valahol.
Úgy döntök, csinálok egy kis házi feladatot, mielőtt Jeannie hazaér – az érzék-emlékezet gyakorlatot. Ne kérdezd, hogy miért, ha egyszer úgysem mehetek az iskolába. De megnyugtat. Leülök az összecsukható székre és relaxálok, kiürítek az agyamból minden szart. Aztán magam elé képzelek egy narancsot. Próbálom magam előtt látni. Megfogom. Szép nagy narancs, barnásvörös redőkkel, mint azok, amiket az ember egyenesen a fáról szakít le Floridában. (Azok, amiket a Safewayben vesz az ember, és egyetlen kis foltocska nincs rajtuk, cianiddal vagy valami ilyen szarsággal vannak kezelve, úgyhogy elképzelheted, mennyire egészségesek.) Úgyhogy elkezdem szép lassan meghámozni, szagolom a kis gejzíreket, amelyek felfakadnak a héjából, érzem, ahogy csípi a leve az ujjaimat, ahol lerágtam a körmöm…
Na persze, megszólal a telefon. Egy srác szól bele, Barry valami, és azt mondja, beszélhetnék Alison Poole-lal?
Mire én, hogy épp azt csinálod.
Skip barátja vagyok, mondja.
Ha ez valami vicc, mondom, akkor szólj, hogy most nevetnem kell.
Hé, dehogyis vicc, mondja. Tudod, csak az a helyzet, hogy Skip elmondta, hogy már nem jártok, én meg egyszer láttalak az Indochine-ban, és arra gondoltam talán valamikor együtt vacsorázhatnánk.
Hát ezt el se hiszem, de tényleg. Mi vagyok én? – a York Avenue-i hoszteszszolgálat?
Na és, mondom, említette neked Skip azt a betegséget is, amit tőle kaptam el? Ettől aztán baromi gyorsan lekonyul Barry szerszáma. Hirtelen hívást kap a másik vonalon. Naná.
Különben igaz – ez volt Skip kedves kis búcsúajándéka. Az utolsó vele töltött éjszaka után reggel fájt ott meg viszketett, aztán jöttek a nyavalyás kiütések, úgyhogy végül elmentem az orvoshoz, aki nagy előadást tartott nekem az AIDS-ről – blabla, blabla –, aztán közölte, hogy ez a kiütés egy nemi úton terjedő dolog, nem fogok belehalni, de két hétig antibiotikumot kell szednem, és azalatt nem feküdhetek le senkivel. Micsoda, két hétig, mondom, mit gondol, ki vagyok én, a szeplőtelen Szűz Mária?– mire ő, hogy: mint az orvosa, azt hiszem, eléggé tisztában vagyok a szokásaival, hogy megállapíthassam, milyen nagy áldozat lesz ez az ön részéről, Alison. Aztán jön a szokásos dumával, hogy miért nem ragaszkodom hozzá, hogy használjanak óvszert, én meg, hogy ugyanazért, amiért nem szoktam ruhástul dugni: test a testhez, az az igazi. Igazi kontaktust akarok, oké? Ha azt megkapom egy pasitól, akkor mit érdekel engem az igaz szerelem.
Skipnek különben nem mondtam el, nem is tudom, hogy miért, gondolom, csak mert nem akartam beszélni azzal a szeméttel.
Szóval rágyújtok egy cigire, és a Nagyjelenetek-et lapozgatom, ami egy színésztanulóknak összeállított jelenetgyűjtemény, valami monológot keresek, választanom kell egyet a jövő hétre, de nem találtam még semmit, ami tetszene. Elkezdem böngészni a többi fejezetet is, ,,Férfi monológok”, ,,Jelenetek két nővel” – kösz, nem –, ,,Jelenetek egy férfival és egy nővel”. Na, annál rosszabb meg nincs is.
Megint csörög a telefon – Didi az. Hihetetlen! Élőben, szinte személyesen. És nappal!
Épp az orrdokimnál voltam, mondja. El volt képedve. Azt mondta, ha folytatom, akkor inkább tűvel csináljam, mert akkor az egy másik orvos felelőssége lesz.
Mi van veled meg Wickkel? – kérdezem.
Nem tudom, mondja, pár héttel ezelőtt elmentem vele. Az ágyában ébredtem. Abban sem vagyok biztos, hogy csináltunk valamit. De az tuti, hogy belém van zúgva. Közben meg nem akar megjönni a mensim. Szóval lehet, hogy mégiscsak volt valami.
Didit közben hívja valaki. Miközben a másik vonalon beszél, gondolkodom. Forognak a kerekek – kerekek a kerekekben. Az anyja az, mondja Didi, teljesen ki van borulva, úgyhogy majd visszahív. Semmi gond, mondom. Már így is sokat segített.

Felhívom Skipet a munkahelyén. Nem tűnik túl boldognak, hogy hallja a hangom. Épp értekezletünk van, mondja, visszahívhatlak később?
Nem, mondom, most kell beszélnem veled.
Mi a hézag? – kérdezi.
Terhes vagyok – mondom.
Totális csönd.
Mielőtt megkérdezhetné, megmondom neki, hogy hat hete nem feküdtem le senki mással. Ami teljesen – vagyis majdnem teljesen – igaz. Úgyhogy becsuktam azt a kis menekülési ablakot az agyában. Durr, csatt, köszönöm, hölgyem.
Biztos vagy benne?– kérdezi. Olyan a hangja, mintha épp lenyelt volna egy marék homokot.
Biztos – mondom.
Ő meg, hogy: most mit akarsz csinálni?
Az a helyzet Skippel, hogy egy seggfej ugyan, de azért úriember. Ami azt illeti, egy csomó seggfej, akit ismerek, úriember. Vagy fordítva. Faszfejek, akiknek van családi címerük, és elitiskolában tanulták a becsületkódexet.
Mikor azt mondom, pénzre van szükségem, megkérdezi, hogy mennyire.
Egy ezresre, mondom. Magam sem akarom elhinni, hogy ilyen sokat kérek, egy perce még csak ötszázra gondoltam, de aztán már csak a hangja is kiakasztott.
Megkérdezi, akarom-e, hogy velem jöjjön, mire én, hogy nem, azt semmiképp. Aztán próbál azzal jönni, hogy közvetlenül a kórháznak küldi el a csekket, mire én, hogy hé, Skip, ne gyere nekem ezzel a szarral. Ötszáz dolcsira van szükségem kápéban, hogy el tudjak menni a megbeszélt időben, mondom neki, és nem akarok hat munkanapot várni arra, hogy kifizessék azt a hülye csekket, oké? Kurva jól adom elő. Büszke lenne rám a tanárom.
Két óra múlva megérkezik egy futár a pénzzel. Kápé. Tíz dollár borravalót adok neki.

Szombat este Jeannie és Didi együtt mennek valahová. Didi átjön, ugyanaz a szörnyű szörfös ing van rajta, mint egész héten. A haja szőke rasta. Szörnyű. De így is hihetetlenül gyönyörű, hiába, hogy négy napja nem aludt, és egy csomó srác tiszta hülyét csinál magából, hogy felcsípje. Svéd anyja van, aki egy olyan igazi nagymenő fotómodell volt az ötvenes években. Már el volt intézve, hogy Didi lesz a Revlon-lány vagy valami, de nem volt képes felkelni és elmenni a fotózásra.
Jeannie az én fekete kasmír pulcsimat viseli, amellett pár méter gyöngysort, farmert és Maude Frizon papucscipőt.
Milyen vagyok? – kérdezi, és nézi magát a tükörben.
Bombázó, mondom. Szerencsés leszel, ha átvészeled a koktélokat anélkül, hogy megerőszakolnának.
Aki akarja, azt nem lehet megerőszakolni, mondja Jeannie, mert mindig ezt mondjuk erre.
Próbálnak rávenni, hogy menjek velük, de én készülök a hétfő délelőtti jelenetemre. Hát ezt nem hiszik el, mondják. Meg hogy úgyse fog sokáig tartani. Én meg, hogy ez az életem. Szóval hogy próbálok valami értelmeset kezdeni vele, értitek? Jeannie és Didi szerint ez nevetséges. Azt a kóristalány pózt veszik fel, mindketten összekulcsolják a kezüket, mintha imádkoznának, és azt zsongják, "Áldassék az ő neve", mindig ezt csináljuk, amikor valaki a vallással jön nekünk. Aztán, csak hogy még jobban kiakasszon a két hülye picsa, azt éneklik, Alison, tudjuk, hogy ez a világ megöl tégedet… stb., mert hogy ez a dal illik rám a legjobban, amikor ilyen szerencsétlen forma vagyok.
Úgyhogy azt éneklem:
 Azt mondják, csak bulizni vagy te jó
 Van ilyen lány a világban millió.
Nevetnek. Mindannyian szeretjük Costellót.
Mikor végre elmennek, kinyitom a szövegkönyvet, de nem nagyon tudok koncentrálni, az a címe a darabnak, hogy A gyász jól áll Elektrának, és végül inkább felhívom a húgomat. Természetesen foglalt a vonal, és nincs hívásvárakoztatás, úgyhogy felhívom a központot, és megkérem, hogy vészhelyzet miatti azonnali kapcsolást kérek a foglalt vonalra. Hallgatom, ahogy a központos kapcsol. Carol hangját hallom, majd a központosét, hogy rendkívüli hívása van Vanna White-tól New Yorkból. Hé, Alison, mondja Carol azon nyomban azon a nyafogós, felnőtt hangján, pedig három évvel fiatalabb nálam.
Mi a helyzet? – kérdezem, amikor megszabadul a másik hívástól.
Ugyanaz, mint mindig, mondja. Anyu részeg. A kocsim szerelőnél van. Mickey óvadék ellenében szabadlábon. Ő is részeg.
Figyelj csak, nem tudod, hol van apu? – kérdezem, mire ő, hogy utoljára azt hallotta, a Virgin-szigeteken, talán St. Croix-n, de neki sincs meg a száma. Erre elmondom neki, mi a helyzet a sulimmal, és talán mert kicsit furán érzem magam miatta, elmesélem azt a dolgot Skippel, csak ezer helyett ötszáz dollárt mondok, mire ő, hogy úgy hangzik, tökéletesen megérdemelte. Akkora egy fasz, mondom, mire Carol, hogy: aha, és pontosan olyan a hangja, mint apunak.
És én is csak annyit mondok, hogy aha.

Jeannie vasárnap reggel kilenckor jön meg. Egy reszkető roncs. Én a változatosság kedvéért épp felébredek, ahelyett, hogy most feküdnék le. Adok Jeannie-nek egy Valiumot, és ágyba dugom. Egész kellemes érzés, hogy én most nem voltam benne a buliban – úgy érzem magam, mint egy orvos vagy valami.
Olyan mereven fekszik az ágyban, mint egy próbababa, és azt mondja, annyira félek, Alison. Nem a boldogság szobra, az biztos.
Mindannyian félünk, mondom.
Félóra múlva alszik, és szörnyű láncfűrész-hangok jönnek a torkából.

Hála Skipnek, hétfő reggel a suliban vagyok, tánc- és beszédóra lesz. Készpénzben kifizettem a tandíjat. Most szuperül érzem magam. De tényleg. Délután meg színészetórám van. Érzék-emlékezet gyakorlattal kezdünk. Leülök, és a tanár azt mondja, a tengerparton vagyok. Azt akarja, hogy lássam a homokot meg a vizet, és érezzem a napsütést a csupasz bőrömön. Halljam a suhanó röplabdákat. Nem gond. Először ki kell tisztítanom magam. Ez része a folyamatnak. Körülöttem a többiek mindenféle furcsa hangokat adnak ki, nyújtózkodnak, getting their yayas out, készülnek a saját gyakorlatukra. Ennek az egésznek teljesen spontánnak kellene lennie, de mindig látni, esküszöm, hogy jó páran még ilyenkor, a bemelegítés alatt is a tanárnak játszanak, olyan drámaian sírnak vagy nevetnek, szóval hogy ezt nézd, én annyira spontán vagyok. Egy csomó szélhámos van ebben a szakmában. Na mindegy, nem is tudom - egyszerűen csak hagyom, hogy elzsibbadjon az agyam, aztán hisztérikusan nevetek, a következő pillanatban bömbölök, mint egy csecsemő, abszolút nem tudok uralkodni magamon, leesek a székről és ott vergődök a padlón… tisztára mint egy idegroncs… epileptikus apokalipszis, zokogok és csapkodok, próbálok kiharapni egy darabot a linóleumból… Hozzá vannak itt szokva a meglehetősen radikális érzelmi megnyilvánulásokhoz, de ez azért persze túl sok. Aztán vége, és a nővér azt mondja, ki vagyok merülve, úgyhogy menjek szépen haza és pihenjek…

Aznap este végre felhív az apám. Tisztára azt hiszem, hogy csak álmodom.
Ki vagyok akadva rád, mondom, amikor megkérdezi, hogy vagyok.
Ne haragudj, édesem, a tandíj miatt. Elcsesztem.
Hát kurvára, mondom.
Ó, szívem, mondja, tisztára roncs vagyok.
Nekem mondod? – mondom.
Elhagyott, mondja.
Most nehogy bőgj nekem amiatt a hogyishívják miatt, mondom. Aztán nyafogni kezd, mire én, hogy: mikor fogsz már felnőni, az isten szerelmére?
Egy darabig még csesztetem, aztán oké, mondom, sajnálom, de örülj, hogy megszabadultál tőle, rengeteg nő van, aki szeretne egy ilyen édes pasast, amilyen te vagy. Nem is beszélve a pénzéről. Élete története. De ezt természetesen nem mondom. Ötvenkét éves, és kicsit késő, hogy most tanítsa meg valaki az élet tényeire. Én eddig azt láttam, hogy senki sem változik túl sokat egy bizonyos életkor után. Mondjuk, úgy négyéves korától kezdve. Na mindegy, szóval fogom a kezét, megnyugtatom, és majdnem elfelejtem, hogy pénzt kell kérnem tőle.
Megígéri, hogy elküldi a pénzt a tanfolyamra meg a lakásbérletre és még valami pluszt is. Nem tartom vissza a lélegzetem.
Gyűlölnöm kellene az apámat, és néha azt hiszem, gyűlölöm is. Volt egy olyan hír az elmúlt hetekben, hogy egy lány felbérelte a fiúját, hogy lője le az apját. Családok, Jézusom. A szeretőkkel legalább lehet szakítani. Vannak az olyan régi regények és színdarabok, amik mindig árvákkal kezdődnek, de a végén megtalálják a szüleiket – azt mondom én erre, ne keressétek őket, jobban elvagytok nélkülük. Higgyetek nekem! Vegyetek inkább egy kutyát! Ez az én egyik nagy vágyam az életben – hogy árva legyek. Na persze életjáradékkal. Meg egy háremnyi pasival, akik úgy jönnek és mennek, ahogy én parancsolom, olyan gyönyörű és arctalan srácokkal, mint azok a pasik, akikkel az álmaidban szeretkezel.

A regény rövidesen megjelenik az Európa Kiadónál.