Az államilag felügyelt és az egyéni kezdeményezésből induló galérianyitás között szoros kapcsolat látható, amelynek okát elsősorban a szereplők azonosságában, az egykori ,,üzletvezetők” és magánkereskedők csoportjainak átfedésében találjuk. Ahogy a gazdasági, politikai és kulturális elit cseréje a közélet más területein sem történt meg teljes mértékben a demokratikus átalakulással, úgy a műkereskedelemben sem adták fel pozíciójukat az egykor állami irányítás alatt dolgozó galériavezetők, a támogatott művészet közvetítői apparátusa, legfeljebb korábbi tapasztalataikat 1988 után már a saját üzletükben kamatoztatták. Nem egy példa akad, ahol a helyiség és a név is változatlan maradt, csak a vállalkozási forma változott a 90-es évek fordulóján – az egykori üzletvezető egyszerűen bérbe vette a helyiséget.

Régi szereplők új keretek között

A sikeres műkereskedelemhez eladható áru és fizetőképes vevő kell, a kettőt pedig egy működőképes kapcsolati rendszerrel lehet összekötni, hiszen sem műtárgyakhoz, sem gyűjtőkhöz nem juthatunk el ismeretség, összeköttetés híján. Ez persze minden árura igaz, de a műkereskedelemre különösen, hiszen itt – a magas árak és a festmények, műtárgyak eredetiségének kérdése okán – egy bizalmi helyzetről van szó. Működőképes, sikeres galériát tehát az képes működtetni, aki ismeri a ,,lelőhelyeket”, megtalálja az adott festőhöz a művészetére fogékony gyűjtőt, és mindenekelőtt hiteles műveket kínál, hiteles módon. Sok éves tapasztalat, gyakorlat nélkül ezekre az ismeretekre nem lehet szert tenni. Néhány rátermett, egykor ,,másodállású” privát gyűjtőből kereskedővé előlépett szereplőn kívül megbízhatóan funkcionáló kereskedést az előző rendszer vezető beosztású alkalmazottai tudtak csak létrehozni. Az igazi elitcsere csak a 90-es évek közepére alakult ki, ekkorra egyértelművé vált, hogy bármely műfajban sikeres aukciós házat csak a kereskedők új generációja – de nem a legfiatalabb korosztálya –    képes felállítani. Ennek hátterében mentalitásbeli különbség, az új kereskedők nyitottsága, bátorsága lappanghat.
Az állami és privát műkereskedelem közötti kezdeti kontinuitás nem csak a személyekben, hanem a helyekben is felfedezhető. A mai műkereskedelem csomópontjai szinte minden esetben valamely korábban is működött üzlet vagy üzletek körül alakultak ki, amelyek nem csak a vásárlói igények kielégítését szolgálták, hanem egyfajta információs központként is üzemeltek. Azok az üzletek, galériák, amelyek kizárólag ,,rendeltetésszerűen” működtek, vagyis kiállításokat tartottak és műtárgyat árusítottak, nem váltak a gyűjtők, független kereskedők (,,nepperek”) találkozóhelyévé vagy rejtett kincsek lelőhelyévé, hiszen az államilag támogatott művészet árában való eladása a hosszú távon gondolkodók számára nem volt izgalmas sem művészi, sem üzleti szempontból. (Már akkor sem, az azóta eltelt másfél évtized pedig csak igazolta az állítást.) Akad ilyen bolt a Képcsarnok Vállalat és a BÁV hálózatában, nem csak Budapesten, hanem például Szentendrén is. A két vállalat hatalma oly erős volt a műkereskedelemben, hogy ezeket jelölték meg a rendszerváltás előtti évtizedek egyetlen szakfolyóiratának, a negyedévenként megjelenő Műgyűjtőnek (1969–75) a kiadójaként.

A ,,műkereskedők utcája”

Máig a főváros legfontosabb műkereskedelmi csomópontja a belvárosi Falk Miksa utca, mely nem annak köszönheti kiemelt szerepét, hogy közel esik a külföldi turisták által bizonyára mindig felkeresett Parlamenthez, a Dunához és a Margitszigethez, illetve a rendkívül forgalmas nagykörúthoz. Sokkal inkább a körút és – az 1990 előtt – Néphadsereg utca sarkán álló, ma is működő BÁV lakberendezési és műtárgyszaküzlete vonzotta a kereskedőket az árnyas utcácska üzlethelyiségeibe. (E bolt vonzereje nem csak puszta létezésében rejlett, hanem munkatársaiban is, akik kapcsolatrendszerükkel, hivatalos szakértői mivoltukkal a privát gyűjtők és kereskedők segítőivé váltak.) Ezért is nem a Kossuth tér felé eső részén, vagyis az utca elején, hanem a körútnál zsákutcába torkolló végén nyíltak az első kereskedések, az első mindjárt ,,keretezőként”, mert ehhez a tevékenységhez könnyebb volt akkoriban működési engedélyt kapni. A 90-es évek elejétől régiségkereskedések váltották fel az egykori kisipari műhelyeket, melyek többnyire alagsori üzlethelyiségek voltak. 1991-ben megnyílt az első, kimondottan csak képek, ráadásul kvalitásos, XIX. és XX. századi magyar festmények eladására specializálódott galéria, a Blitz. Két évvel később költözött ide (pontosabban a Balaton utca sarkára) a Nagyházi Galéria egy hegyvidéki családi ház alsó szintjéről – ez máig az egyetlen helyben működő aukciós ház a környéken. A következő két-három éven belül egészen a Kossuth térig sorra nyíltak a galériák és antikvitások, maga a BÁV is a sarki régiségkereskedés kínálatánál messze színvonalasabb üzletet nyitott egykori felvevőfiókja helyén. Ma mintegy harminc kisebb-nagyobb régiségbolt üzemel a Falk Miksa utca körzetében, többek között a két hazai piacvezető aukciós ház, a Mű-Terem Galéria és a Kieselbach Galéria. (A BÁV és a Falk Miksa utcai műkereskedelmi csomópont szimbiózisához hasonló például a bécsi Dorothergasse: a piacvezető osztrák aukciós ház, a Dorotheum székhelye köré számos régiségkereskedés gyűlt, a belvárosban, a legfrekventáltabb Kärtner Strasse és a Stephanskirche körzetében, de néhány utcányira onnan.)
Felvetődhet a kérdés, hogy miért nem valamelyik turisták által látogatottabb környéken, a pesti belváros vagy Buda kiemelt részein alakult ki a ,,műkereskedők utcája”.                A Szent István körúti BÁV-on mint fundamentumon túl a Falk Miksa utca olyan üzlethelyiségeket kínált, melyeket igen olcsón meg lehetett szerezni az évtizedek óta itt ragadt, de egyre nehezebben élő kiskereskedőktől és kisiparosoktól. Egy, az utcában éppen hogy működő faáru-kereskedés tulajdonjogának megvásárlása minimális költséget jelentett ahhoz képest, amennyibe egy Váci utcai divatház bérlőjének kivásárlása kerülhetett. Bár tíz évvel ezelőtt egy régiségbolt szinte biztos megélhetést jelentett, az alapítók ritkán rendelkeztek eleve komoly tőkével.
Az elmúlt évtizedben néhány itt megtelepedett kereskedő megkísérelte egy zászló alá vonni a környék galériatulajdonosait, hogy közös marketinggel, hirdetésekkel legyenek jelen olyan helyeken, ahol turistákkal találkozhatnak (repülőtér, szállodák, utazási és információs irodák, budapesti útikönyvek, várostérképek stb.), az utca két végén tábla   csalogathatná be a külföldieket a ,,műkereskedők utcájába”. Egyik felvetés, kezdeményezés sem nyerte meg a kereskedők legalább felét – anyagi okokra vagy strukturális problémákra hivatkozva.

Foghíjas Belváros

A  Váci utca újabb szakaszán működik néhány régiségbolt, és két-három galéria, de egyik sem a felújítás, a sétáló utcává alakítás után talált otthonra a környéken, és egyik sem tartozik a szakma trendalakító szereplői közé. A régi szakasz Ferenciek tere felé eső részén találjuk az egykori ,,képcsarnokos” Csók István Galériát, mely ma is ezt a nevet viseli, csak éppen privát kereskedő üzemelteti. Az egykori állami kiállítóterem-lánc  Vörösmarty téri üzlete ma már vendéglátó-ipari egység, néhány éve még több tízezer klasszikus kortárs festményt őriztek az alagsorban. A kettő között – egy félemeleti teremben – székel a helyben árverező Polgár Galéria, mely a tulajdonos elmondása szerint nem vonzza a járókelőket, mivel nem rendelkezik utcai kirakattal.
A turisták kedvelt sétálóutcája tehát nem természetes terepe a hazai műkereskedelemnek. A magas bérleti díjak mellett oka lehet még a magyar piac belterjessége: a galériákban kínált alkotások minőségtől függetlenül csak magyar gyűjtőket szólítanak meg – ennek hátteréről, az  exportképes kvalitású képzőművészet külföldi eladhatatlanságáról egy másik tanulmánynak kell szólnia.
Nem ennyire tudatos, inkább a véletlennek köszönhető egy kisebb csomópont a Kossuth Lajos utca környékén. Igaz ugyan, hogy a BÁV a mai napig üzemeltet itt és a Kígyó utca sarkán egy régiségboltot, a Ferenciek terén pedig szőnyegüzletét, de az első privát aukciós ház, a Műgyűjtők Galériája megtelepedése egy félemeleti teremben a véletlen lehetőségnek köszönhető. Vele szemben működik ma is Polgár Galéria kisebbik régiségkereskedése. A Blitz Galéria – ma Azaki néven – a Ferenciek terén ugyancsak egy félemeleten keresett magának helyet, ám a tulajdonos mára belátta, hogy az esély elenyésző arra, hogy az előre egyeztetett időpontokon kívül nézelődők térjenek be a kiállítóhelyre. (Nem egy ilyen lakásgaléria jellegű vállalkozás létezett rövid ideig a Haris közben is.)
A BÁV szomszédsága két környékre  vonzott még kevésbé jelentős, gyengébb kínálattal rendelkező régiségüzleteket: az egyik a Lónyai utca, a BÁV székház körül, a másik pedig a Frankel Leó utca belső szakasza. Mondhatjuk, hogy szinte nincs példa – legfeljebb egy-két szabályt erősítő kivétel –  a többiektől teljesen elszigetelten működő galériára.

Önműködő csomópontok

Nézzünk végül néhány, egészen spontán módon kialakult, elsősorban kortárs galériák által ,,megszállt” területet. A Várfok utca, benne az ugyanezt a nevet viselő galériával az alapító Szalóky Károly szándékából alakult ki, mint művészek, művészettörténészek, gyűjtők találkozóhelye, és mivel itt csak kicsi kiállítóhelyeket lehetett létesíteni, Szalóky maga nyitott többet, hogy műpártolói és kereskedői törekvéseit meg tudja valósítani. Az idő azt igazolta, hogy nem gondolkodott rosszul, a ,,Várfok” tényleg fogalommá vált a kortárs piacon.
A VI. kerület vonzereje az egy időben alulról és felülről szándékolt ,,Broadway-projekt”, vagyis egy pesti kulturális és szórakoztató negyed kialakításának gondolata, ami természetes módon már elkezdődött a Liszt Ferenc téren, önkormányzati támogatással a Nagymező utcában, és a közeljövőben folytatódik a Király utcában. Elszórtan ugyan, de számos művészeti galéria üzemel a Károly körút és Teréz körút között – a Madách téren több is –, ám mivel ezeknek a vállalkozásoknak a fenntartása állandó anyagi ráfordítást igényel, bevételt csak esetlegesen hoznak, ezért állandó, huzamosabb ideig érvényes helyzetről nem tudunk beszámolni.
Az önkormányzat által diktált rendezés újabban a Bazilika köré hív kereskedőket, az itteni üzletek díjai még mindig nem haladták meg az elérhető árszintet.
Több ízben bebizonyosodott, hogy az előre tervezett műkereskedelmi csomópont életképtelen ötlet. Felmerült korábban, hogy az Ybl-bazár közelmúltig szobrász-műtermekként üzemelő helyiségeit műkereskedők számára újítsák fel (természetesen a haldokló ,,világörökség” egészével együtt), ám erre semmilyen pozitív visszajelzés nem érkezett a kereskedőktől – a bejáratott helyeket nem szívesen hagyná el senki. (A közönyben talán szerepet játszott a szkepticizmus, ami az Ybl-bazár sorsát követi évtizedek óta.)
A Hattyú-ház építtetője egy darabig ingyen kínált helyiségeket galériásoknak, a felajánlást néhányan igénybe is vették, ám a bonusz-időszak végeztével mindenki távozott. A hagyományosan sikeres, évente sorra kerülő Antik Enteriőr régiségvásár rendezői (Partner’s Budapest) az Arany János utcában, egy felújított épületben nyitottak volna kis üzletekből álló műtárgy-bevásárlóközpontot, de a tervezés szakaszában vége szakadt a vállalkozásnak.

,,Senki se merje állítani, hogy ő soha nem tudna embert ölni, míg nem volt ott, abban az égő templomban, az égő ikonok közt, ahol Andrej Rubljovval az megtörtént.”
Ancsel Éva