VATHY ZSUZSA

OSZTÁLYFŐNÖKI ÓRA

Zsenya Zsurbina mindhárom Szixtin gyereket tanítja. Ez úgy lehetséges, hogy kiváló orosz tanár, és gimnáziumba, általános iskolába egyaránt hívják. Rengeteg a munkája, és a tanítás mellett, vagyis szabadidejében a kollégiumban nevelőtanár. De neki ez se sok, munkabírása óriási, elhívatottsága megsokszorozza az erejét.

VATHY Zsuzsa ( 1940 –) Egyetemi tanulmányai után vegyészmérnökként dolgozott Szászhalombattán. Első jelen idejű elbeszéléseit tartalmazó kötetét 1970-ben adta közre. Azóta számos újabb könyve került kiadásra, nemcsak novelláskötetek, hanem regények és riport gyűjtemények is. Itt olvasható írása részlet a közel jövőben megjelenő regényéből.

Zsenya Zsurbina most osztályfőnöki órát tart. Fekete szoknya, piros pulóver, vadonatúj drapp zokni van rajta. Nyakán sál, talán fáj a torka. Hege Irén, aki az első sor-ban ül, azt állítja, nem is sál, hanem harisnya volt a nyakán. Lehet. – A tanárnő az osz-tályfőnöki órát mindig komolyan veszi, az óra első fele a politikáé, a másik az osztályé. A társadalomé az egyik fele, mondja, az osztályközösségé a másik, mert az egyikre épül a másik.

Az óra a szokásos Lenin-idézetekkel kezdődött – mit mondott a villamosság-ról? mit mondott a proletáriátusról? mit mondott a vallásról? -Zsenya Zsurbina ugyanis úgy szerette Lenint, mint más az édesapját. A megtagadott helyett a választott édesapját.
– Ki mondta? – Zsenya Zsurbina fel-alá sétált, majd szembefordult az osztállyal.– Ki mondta: a villamosság pótolja az istent! – Csend. – Ki mondta? Ki? – Az osztály egy emberként zúgja: Lenin. – Egymásra néznek, vagyis Ivánkára, ő volt a han-gadó, mint mindig. Ő ezeket jól tudja. Egyébként ki mondta volna?
A proletáriátus a történelem értelmének a hordozója. – Ezt ki mondta? – Az osztály önfeledten zúgta. – Lenin! Ő mondta!
Az osztályfőnök hálásan nézett a diákokra: Az ő osztálya! Az ő eszes, okos osztálya!
- Most egy hosszabb idézet következik. Jól figyeljetek! – Zsurbina arcán szelíd öröm áradt szét. – Az isteneket a tudatlanság és a félelem teremtette. A proletáriá-tus megszabadítja a munkást a túlvilági életbe vetett hittől, azáltal, hogy jobb földi életet kínál nekik.
Az osztály hallgatott. Ezt Zsenya Zsurbina még sose mondta nekik. Nem csoda, tegnap este találta a „Válogatott beszédek”-ben. Az egész osztály Ivánkára né-zett. Az osztály reménysége felállt, bizonytalanul megszólalt: ezt Sztálin mondta.
Zsurbina sóhajtott. - Nem. Ezt is Ő mondta. - A tanárnő megigazította piros kardigánját, szembe fordult az osztállyal, és bejelentette, hogy az utolsó,
de legfontosabb kérdés következik. Ki mondta? - A proletárdiktatúra erőszakot alkal-maz. - Szünet. – Könyörtelen, gyors és határozott erőszakot. – A tanárnőnek villogott a szeme. – Aki ezt nem érti meg, nem forradalmár! – Ki mondta? Ki mondta, kérdezi újra?
Az osztály ijedten hallgatott. – Nem tudjátok, kérdezte Zsurbina csalódottan? –Miért hallgattok? - Csak ketten válaszoltak. – Lenin, mondta halkan Ivánka. – Lenin ismételte Szabó.
A tanárnő bólintott: – Igen, Lenin, mondta. – Megilletődött, zavart büszke-séggel hozzátette. – Nekünk üzent vele, magyaroknak. A mi Tanácsköztársaságunk ve-zetőihez intézte.

Zsenya Zsurbinát ellenőrizni jött „a megyétől” egy félkarú tanfelügyelő. A félkarú fontos ember lehetett, nem küldenek akárkit a pedagógia fortélyos módszereinek felülvizsgálatára. Sötét, hullámos hajú férfi volt, arca derűs és határozott, szép, gojzervarrott cipő volt a lábán, a ruhája rövid ujjú ing, nadrág, semmi zakó. Ez egyúttal a néhai viselet elleni tiltakozás volt –, egy régebbi intelligencia ne írja elő neki, hogyan öl-tözzön, nyakkendő, zakó ésatöbbi.

Zsenya Zsurbina úgy nézett rá, ahogy első áldozáskor, kisiskolás korában, az apát urat nézhette. Az igazi bolsevik állt előtte, a megtestesült új ember, akiben a szelle-mi rátermettség párosult a korszerű műveltséggel, akit a párt azért küld el a falu, és vá-ros iskoláiba, hogy derűsen segítse az új embert megteremteni, felnevelni. Amikor jobb kezével megsimogatta rövid proletárbajuszát, elhomályosult a tanárnő nézése.

Zsenya Zsurbina, valódi nevén Homoki Margit – kollégiumi diákjai adták neki az új nevét, mert a nevelő órákon, ha tehette, „Az új ember kovácsá”-
ból olvasott fel nekik, az új világ legfontosabb könyvéből, amiért a szerző minden magas állami kitüntetést megkapott - és tanárnőnk is szíve legmagasabb polcára helyezte őt. Zsurbina ezen a napon is az ismert piros kardigánját viselte, új, drapp zokniját és fűzős, magas szárú cipőt, „egész cipőt”, ahogy akkor mondták; arca barnáspiros volt, a bőre száraz, mintha tanítás után minden nap mezőgazdasági munkát végezne. Amikor kopott, plexi-keretes szemüvegét föltette, azt mondta az osztálynak: dolgozatot írunk. A címe – odament a táblához, és hogy a fontos mondat ne csak hallható, látható is legyen, felírta -„Az új ember”.

Az osztály csendesen vihogott, az előző dolgozatnak is ugyanez volt a címe. Zsenya Zsurbina húsz percet adott a feladat elvégzésére, föl-lejárt a teremben, belenézett a legreményteljesebb diákok füzetébe, nagyon szerette volna, ha néhányan leírják az ő sokat hangoztatott, kedvenc mondatait, hogy „a vallásosság a gyengeelméjűség egy fajtá-ja, veszély a betegre, de veszélytelen a környezetére”, vagy „az ötéves terv sokkal fonto-sabb, mint holmi családi boldogság”.

A fontos, megyei ember leült az asztalhoz a tanárnő székére és a naplót né-zegette. Lassan lapozott, mint aki mindenkit ismer, de még jobban meg akarja ismerni, egy füzetbe, időnként, feljegyzett valamit. Hiányzó balkarjából a rövid ujjú ing alól sem-mi sem látszott ki, közvetlenül a válla alatt vághatták le. Amikor a húsz perc letelt, Zsenya Zsurbina kiválasztott három tanulót, akiket a legjobbnak tartott – míg írtak, csaknem teljesen elolvasta mindegyikük dolgozatát – a negyedik, aki magától jelentke-zett, Baráth Mária volt, ő mindig, mindenre jelentkezett – s a kijelölt négy ember felol-vashatta a tíz-tizenöt mondatos dolgozatát.

Sziksztin Annát nemcsak a legjobb fogalmazónak tartotta az osztályfőnök, dolgozata pontosan megfelelt a várakozásának. Így kezdte. „Az új embert különös fából faragták. Szereti a nagy, vidám közösséget, tud tátott szájjal gyönyörködni egy versben, de dolgozni is szeret, munkabírása legendás, két kidolgozott keze tanúskodik róla, hogy nem hírből ismeri a munkát.”

B. Iván dolgozata így kezdődött: „Az új emberben felelősség és méltóságér-zet egyformán megtalálható. Ha állatokkal foglalkozik, a teheneket ugyanúgy szereti, mint a birkákat, ha emberekkel, csak az számít neki, hogy közös célokért küzdő, derűs egyén váljék belőlünk. A szocializmusért egyéni boldogulása árán is áldozatot hoz.”

Óra végéig tartott a négy felolvasás. Amikor csengettek, a megyei megbízott az órájára nézett, azt mondta, nagyon érdekli a többiek dolgozata is, kéri a füzeteket, szünetben elolvassa valamennyit, a következő órán ismerteti az eredményt.

Matematika lesz a következő óra, kiáltott fel az osztály. – Aztán reménykedve: elmarad?

A félkarú csak annyit mondott, matematika ma nem lesz, fontosabb dolguk van, és megkérte a tanárnőt, szünetben hagyják magára.

Tíz perc múlva nem csengettek be. Ez szokatlan és különös volt, de senki nem bánta, az udvaron, mint egy darázsraj, dongott az összes osztály. Mintha két szünet lett volna egybe, vagy talán több is. Úgy ért véget, hogy megszólalt a hangos bemondó, felszólította a diákokat, menjenek az osztálytermükbe. Ilyen se volt még.

A félkarú az asztalnál ült, Zsenya Zsurbina mögötte állt. A hosszú szünettől az osztály nagy hangerőre és ficánkolásra kapcsolt át, eltelt egy kis idő, amíg csend lett. Senkinek nem volt kétsége az iránt, hogy Annáé a legjobb dolgozat, fogalmazásban őt nem lehet felülmúlni, nemhiába nyert tanulmányi versenyt.

A tanfelügyelő felállt, végignézett az osztályon. Ebben a lassú pillantásban volt valami nem jó. Egy kicsit várt, azután azt mondta: a tanár elvtársnővel egyetértésben Vadnai dolgozatát tartották a legérettebbnek. Ő ismerte fel legvilágosabban, mit jelent az elvek egészséges működése. Egyedül ő tudja, milyennek kell lenni az új ember új arcá-nak. – Így tovább, Vadnai, mondta. Szeretnék még hallani magáról. Szívesen látnám egyik munkásegyetemen, később hadseregorvosként, vagy repülősként, vagy egyszerű pártmunkásként. Igazi új emberként.

Vadnainak ki kellett volna mennie, de az ijedtségtől, vagy inkább a megtisz-teltetéstől meg se tudott mozdulni. Előbb sápadozott, azután nevetni kezdett, a vállát rázta a nevetés, közben grimaszokat vágott. A mögötte ülők lökdösték, hogy menjen már ki a füzetéért.

Hogy betartsuk a demokrácia szabályait, mondta a félkarú, beszéljünk a többi dolgozatról is. Jók voltak, nagyrészük okos, dicséretet érdemel. Kettőt azonban elfogad-hatatlan. – Anna nevét mondta és M.Veráét. – Majd a megyei küldött lehalkította a hangját, és összezárt fogai közül sziszegve jöttek ki a hangok. – Az ő dolgozataik a kö-zéposztály korlátoltságát, gyávaságát és szűk látókörűségét képviselik. Egy jellegzetesen puhány ideológiát. Semmi érdeklődés nincs bennük a tömegek iránt. Dolgozataikban az új intelligencia arca fel sem csillan. Ahhoz, hogy akár csak útitársak lehessenek, komoly átnevelésükre van szükség.

Annára és Verára nézett az osztály. Ők fölálltak, és furcsa módon, mind a ketten úgy érezték magukat, mintha meztelenek volnának, mintha valaki eltűntette volna róluk a ruhát. A megyei biztos felkapta a füzetét, és mint akinek nagyon sürgős dolga van, kiment. Zsenya Zsurbina kullogott utána. Nem értette, mit csinált rosszul? Ezek szerint változtatni kell valamin. De min? Meg kell értenie, mi az, amit nem ért.

Az osztály zsivajgott, de nem derült ki, ki mellett és ki ellen ricsajoznak. Egyre távolabb húzódtak Annától és Verától. Végül mindenki kiment a teremből, csak a két szűk látókörű, puhány maradt.

Egyikük az egyik ablakon, másikuk a másik ablakon nézett ki. Egy szót sem váltottak. Mint akik nem ismerik egymást.

Május végén születésnapja volt Zsenya Zsurbinának. Egyesek szerint harmin-cadik, mások szerint negyvenedik. Senki nem tudta, csak annyi volt biztos, hogy kerek évforduló. Az ünnepelt azt mondta az osztálynak, semmit sem kér a születésnapjára, vi-rágot a legkevésbé, rágondolni sem szeret, hogy születésnapi köszöntő és virág! Neki az az ünnep, ha ő adhat, a diákjai pedig azzal ünneplik meg, ha elfogadják.

Margit néni sugárzott. Arca egyszerre volt öreg, egyszerre fiatal. Elővett egy csomagot a táskájából, felmutatta és második anyanyelvén „Vot”, azt kiáltotta. És még egyszer: Vot!

Piros borítójú, pici füzetek voltak benne, a borítón fekete betűkkel, Kedves Tanítványomnak, Margit nénitől 1952. május 22-én. – Margit néni a pici, piros füzeteket a nyomdában készíttette. Vagy húsz pici oldal volt benne, tűzőgéppel kapcsolva össze, és a sajátjába minden diáknak bele volt írva a neve.

Kivételesen senki nem vigyorgott, aki nem volt megilletődve, csodálkozott. Margit néni kétszer-háromszor végigjáratta a szemét az osztályon, - ő volt a legjobban megilletődve - a füzetet elteszik emlékbe, gondolta, és a születésnapomat se fogják elfelejteni, soha.

Majd egy pillanatra visszaváltozott a jól ismert Zsenya Zsurbinává, azt mond-ta: - szeretném, ha az első oldalakra beírnátok néhány kedvenc gondolatomat, ami majd rám emlékeztet benneteket.
Írjátok. „A politika a boldogság tudománya.”

Új sor. „Keresd, szeresd, védd a pártot.” - Összefonta a karját. – A harmadik egy inte-lem: „Ne félj kimondani a véleményed, akkor se, ha tegnap más volt. Csak az állatnak ugyanaz a véleménye.”
Margit néni arcán egy kis mosoly-vicsor villant át. – Ez az utolsó, mondta. - „Értsd meg korunkat, és nem fáj a fejed, a szíved, jó lesz az emésztésed.”
Ezután hosszú szünetet tartott, elérzékenyedett. A legeslegutolsó, mondta. De ezt oroszul írjátok: „Vsze dorogi vedut k kommunizmu.” – Remegő hangon elmondta magyarul is, hogy minden út a kommunizmushoz vezet.