Günter Grass:

RÁKLÉPÉSBEN

- AMIT A REGÉNYRŐL ELŐZETESEN TUDNI ÉRDEMES -

Günter Grass Im Krebsgang című regénye, mely 2002 februárjában jelent meg a Steidl kiadónál, nagy sikert aratott, és egyben óriási vitát kavart Németországban. A mintegy kétszáz oldalnyi, kilencfejezetes opus műfaja az író meghatározása szerint "no-vella", azaz "kis újdonság". Már a megjelenés napján 100 000 példány fogyott belőle, két héttel később már 400 000. Az egy hónapon belül öt kiadást megért regény lefordí-tásának harminc fordító ült neki világszerte.

A siker oka egyértelműen abban rejlik, hogy Grass egy olyan témához nyúlt, amely mindeddig érinthetetlennek számított a háború utáni Németországban, nemcsak keleten, de nyugaton is: tágabb értelemben a második világháború német áldozatairól van szó, valamivel szűkebb értelemben a német keleti területekről el-menekültek vagy kitelepítettek sorsáról (több mint tizenkétmillió ember kénysze-rült otthona elhagyására), még szűkebb értelemben annak a menekülthajónak az elsüllyedéséről, amelyet egy orosz tengeralattjáró torpedózott meg a Balti-tengeren a háború utolsó heteiben kb. 4000 gyermekkel és 6000 felnőttel (elsősorban nővel) a fedélzeten.

A történelmi szituáció, amelyben a Wilhelm Gustloff óceánjáró tragédiája játszódik, dióhéjban a következő: 1945 januárjában a fokozatosan visszafelé húzódó keleti front már elérte Kelet-Poroszországot, s a német civil lakosság az orosz katonák erőszakoskodásától rettegve tömegesen menekülni kezdett nyugat felé. A szárazföldön át - többnyire gyalogosan - menekülők sorsa a mínusz húsz fokos hideg, a súlyos élelmi-szerhiány, a szovjet tankok és repülők támadásai miatt meg volt pecsételve. Miután a szovjet Vörös Hadsereg bekerítette Kelet-Poroszországot, Dönitz admirális parancsára megkezdődött a tengeri úton való mentés is. A Hannibál-hadművelet, amelybe minden valamirevaló tengeri szállítójárművet bevontak, igen sikeres volt: néhány ezer fős vesz-teség mellett 2 millió embert sikerült evakuálni.

A menekülés természetesen a tengeren sem volt teljesen biztonságos: először is a menekülőknek el kellett jutniuk a kikötőkig (a németek egyik legfontosabb támaszpont-ja Gotenhafen volt, amelyet fekvése miatt a szövetséges bombázók csaknem teljesen megkíméltek), azután fel kellet tudniuk jutni a zsúfolásig megtelt hajókra. A part menti vizek el voltak aknásítva, a nyílt tengeren pedig ellenséges tengeralattjárók leselkedtek a német konvojokra.

Így került sor 1945. január 30-án a csupán kétezer férőhelyes Wilhelm Gustloff bevetésére is, mely Gotenhafenből (Gdynia) indult eleinte ismeretlen úti cél felé mint-egy 10 000 menekülttel a fedélzetén (eleinte számolták a behajózott személyeket, a me-nekülők azonban a korlátokat átszakítva elárasztották a hajót). A szállítóhajó irányítása és kísérete gyengén szervezett volt, így néhány órai haladás után becserkészte és három torpedótalálattal elsüllyesztette egy orosz tengeralattjáró. Mindössze 1239 túlélőt sike-rült kimenteni a vízből, a többiek megfulladtak vagy megfagytak. A történelem legtöbb áldozatot követelő hajószerencsétlenségében hatszor annyian veszítették életüket, mint az oly gyakran emlegetett Titanic-katasztrófa során.

A szerencsétlenség tényét kezdettől fogva mély hallgatás övezte: az oroszok ta-lán azért hallgattak, mert nem állt érdekükben a civilek életét kioltó dicstelen haditett emlegetése, a német hadvezetés pedig nem kívánta fokozni az amúgy is elharapózó pánikhangulatot.

S hogy a Gustloff később sem vált a német közbeszéd részévé, az azzal a bonyolult mechanizmussal magyarázható, amellyel a németek saját vétkességük terhét - a két Németországban eltérő módon - megpróbálták feldolgozni. Említhetők-e egy lapon a német rémtettek és a német áldozatok? Olyan kérdés ez, amelyben a német közvélemény a mai napig sem tudott árnyalt és kiegyensúlyozott állásfoglalást kialakítani.

Günter Grass hallgatással kapcsolatos lelkiismeret furdalását saját regénybeli al-teregója, a Gustloff-történet megírására megbízást adó idős író elmosódó alakja juttatja kifejezésre: "Emészti magát az Öreg. Azt mondja, voltaképp az ő nemzedékének tiszte lett volna, hogy megfesse a kelet-poroszországi menekültek szomorú sorsát: menetelés nyugat felé télvíz idején, halál a hóviharban, elhullani az út szélén (...) Sohasem lett volna szabad, sóhajt az Öreg, hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és a jobbra fésültek kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos, a beismerő töredelem pedig mindennél fontosabb volt az azóta eltelt esztendőkben. Irdatlan nagy ez a mulasztás..."

Az interneten a "grass" és "krebsgang" keresőszavak megadásával több ezer találatot érünk el, ám a hivatkozásoknak csak elenyésző töredéke irodalmi értékelés. A cikkek és hozzászólások java a "tabu és tabutörés" problémáját járja körül. Nem véletlenül. A Grass-regény létrejöttének megvan a maga pikantériája. A hangsúlyozottan és következetesen baloldali író maga is "jobboldali" témának minősíti a Gustloff történetét. Ez az "ellentmondás" mindkét oldalt irritálni látszik: míg a baloldal számára zavarba ejtő Grass témaválasztása, tabutörése, addig a jobboldaliak állítják: a Nobel-díjas író csupán azt a tabut töri meg, amelynek létrehozásában maga is tevékenyen részt vett; szerintük hamis a témaválasztás indoklása, ti. hogy azért kellene tudatosítanunk elfojtott tudattartalmakat, hogy ezáltal kifogjuk a szelet a "jobbra fésültek" vitorlájából. "Szó sincs róla - írja René Nehring -, hogy 1970 után már csak a "jobboldaliak" érdeklődtek a keleti német területek iránt. Épp fordítva: ha hozzányúlt valaki ehhez a témához (teljesen mindegy, milyen politikai beállítottságú volt egyébként), azt "jobboldalinak" minősítették." (Ostpreussenblatt, 2002. február 16.)

A regény alapkérdése éppen ez: mi történik vagy mi történne akkor, ha az össztársadalmi tudat alá szorított tudattalan ellenőrizhetetlen formában törne a felszínre? Ennek bemutatására Grassnak a hajóval kapcsolatos történelmi tényeket fiktív elemekkel kellett kiegészítenie. A korábbi Grass-regényekből (Macska és egér, Kutyaévek, A patkánynő) megismert Tulla Pokriefkét az író ezúttal felülteti a szerencsétlenül járt hajóra: Tulla éppen a süllyedés pillanatában szüli meg gyermekét, Paul Pokriefkét, a későbbi újságírót, az Im Krebsgang elbeszélőjét, akire kettős feladat hárul: el kell mondania a hajó (valóságos) történetét, illetve el kell mondania a Gustloff-legenda rossz kezekbe kerülésének (kitalált) történetét. A regényből azonban, sokak véleménye szerint, kimarad a legizgalmasabb történet: az elhallgatásé - a németek hallgatásáé, és Grass személyes hallgatásáé. "Günter Grass - szemben számos jóhiszemű bírálójával - nem kerüli meg a problémát, amikor kimondatja hősével: nincsenek szavai arra, ami történt. De ahelyett, hogy a szótlanná válás meséjét, az elnémulás történetét göngyölítené fel, vagyis ahelyett, hogy a háború utáni Németország belső görcseiről egyfajta jelentést kapnánk, egy alaposan megszerkesztett, csaknem szimmetrikus, ám mindenekelőtt nevelő célzatú elbeszélést olvashatunk a hallgatás politikailag kiszámítható következményeiről. Bele sem kóstol abba a drámai nyersanyagba, amelyből a németek elnémulása, hallgatása készült. Rossz lelkiismeret és sérelem, megátalkodottság és megtörtség, önigazolás és reváns-vágy, az új időkkel szemben tanúsított elfogultság, egyszersmind gyávaság áldatlan egybefonódásának története lehetne ez, egy meglehetősen bonyolult beszámoló az oly mélyre bukott és magához visszataláló náció belső életéről, a maga által okozott, és éppen hogy nem csak maga által okozott szerencsétlenséghez való viszonyulás szerteágazó fenomenológiájáról" - írja Karl Schlögel (Frankfurter Rundschau, 2002. március 12.).

Ha a hallgatásról való (viszonylagos) hallgatásban csakugyan az a jelenség érhető tetten, hogy - miként Hubert Spiegel állítja - "a kényes témával egyelőre még egy olyan szuverén szerző sem képes szabadon bánni, mint Grass", akkor ez a hallgatás mindennél izgalmasabb és sokatmondóbb. Mindenesetre tény, hogy "Grass nem feledkezik meg semmiről: kínosan ügyel a pontosságra, mintha semmitől sem tartana jobban, mint hogy szemrehányás érheti a hiányos történeti hűség miatt." "Ha azelőtt Grass az elbeszélésbe vetette bele magát, most az adathalmazba." "Egészen nyilvánvaló, hogy itt valaki, a Grass által szerződtetett anyaggyűjtő (...) odatolakodott az epikus elé, és elszívta előle a levegőt." (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2002. február 9.) Ez a bírálat mindazonáltal a legkevésbé sem okozhatott meglepetést Grassnak: "Az Öreg azt mondja, a tudósításomban benne van a novella lehetősége. Ez egy irodalmi becslés, amely hidegen hagy. Én csak tudósítok" - mentegetőzik a regény elbeszélője, Paul Pokriefke.

Végül essék szó az elbeszélés mikéntjéről. "Gombolyítsam le - ahogy tanították - előbb az egyik, aztán a másik, majd a harmadik, negyedik élet fonalát, vagy haladjak inkább átlósan az időben, keresztirányban araszolva, mint a rákok, mikor oldalazva hátramozgást imitálnak, mégis meglepően gyorsan előrejutnak?" Az Im Krebsgang a hang keresésének regénye, küszködés a megszólalással egy hosszú-hosszú hallgatás után, az elbeszélő nem is gondolati, de nyelvi neki-nekigyűrkőzése ("egyelőre bajlódnak velem a szavak"), amelyben ott bolyong a kénytelen megnyilatkozás kelletlensége ("valaki, aki nem tűr kifogásokat, a hivatásom keresztjére szegez") és a mellébeszélés kísértésével való kacérkodás ("jobban teszem, ha nem sztorizgatok"). Az elbeszélő nem tudja, mivel kezdje, és mivel fejezze be, ezért egyszerre mond el mindent: módszerét leginkább a "szknennelés" szóval jellemezhetjük. Mivel - regényen kívüli és belüli utalások szövevényét létrehozva - olykor csaknem bekezdésenként ugrik térben és időben (nehéz feladat elé állítva ezzel egyébként a magyar szöveg összetartására törekvő fordítót), nem is tudunk - ízelítő gyanánt - folyamatosan idézni a műből: ahhoz, hogy az olvasó ne tévedjen el az egymással csak közvetetten összefüggő részletek zűrzavarában, a szerencsétlenül járt hajó névadójának történetét megörökítő szakaszból "le" kellett "takarnunk" az elbeszélés fő vonalától el-eltérő kacskaringókat.

Magyar István, a regény fordítója

Mihályi Gábor, az Európai füzetek szerkesztőjének megjegyzése: A világ és ezen belül a német nép háborús szenvedéseiért közvetlenül Hitler és elvakult kiszolgálói a felelősek. A Sztálingrád-i vereség után a Wehrmacht a keleti fronton egyik vereséget szenvedte el a másik után, tudni lehetett, hogy csak idő kérése, mikor jutnak el a szovjet sereg katonái Berlinig. Hitler és bandája tudta, hogy elkövetett gazságaikért a világ ítélőszéke előtt felelniük kell bűneikért.Réges- régen feltételek nélkül kapitulálniuk kellett volna, hogy megkíméljék népüket az értelmetlen szenvedésektől. Ehelyett semmivel sem törődve húzták az időt, csodafegyverekről szóló ábrándokkal bíztatták kitartásra katonáikat. A történtekért a német vezérkar is felelős, neki egyedül lett volna módja megszabadítani az országot Hitler rémuralmától. Sajnos a német nacionalizmus és a kezdeti hadisikerek őket is annyira megszédítették, hogy búra fordult számura az idő, addigra ők is nyakig merültek a háborús bűnökben. Tudjuk, egy totalitárius rendszerben a nép maga tehetetlen és ami rosszabb, elszédíthető, megfertőzhető. Hitlerék találták ki, hogy a civil lakósságot sem kímélő totális háborút folytatnak, aminek következményeként a szövetséges hadseregek sem térhettek ki, hogy maguk is a totális hadviselés eszközeihez nyúljanak. Az angol városok, London, Coventry bombázásáért, Drezda és Hamburg elpusztításával feleltek.

Valami hasonló történt Budapest ostroma idején. A körbe zárt várost addig egy hídja (a Margit- híd) híján, azt is a németek robbantották fel), nem érték nagyobb háborús károk. A várost utolsó töltényig védő németek, magyar tisztek utcától utcáig, háztól házig védekeztek. A rettenetes áldozatért nem vigasz, hogy nagy maguk is a romok alatt pusztultak sok ezrek budapesti polgárral együtt.

A MERÉNYLET

(Részletek)

Először egy olyan személy kerül terítékre, akinek a síremlékét lerombolták. Miután kimaradt az iskolából - középfokú érettségit tett -, banki tanulmányokba kezdett, amit észrevétlenül be is fejezett. Minderről semmit sem találtam az interneten. Ott, a külön neki szentelt weblapon az 1895-ben Schwerinben születetett Wilhelm Gustloffot kizárólag "vértanúként" éltették. Hiányzott minden utalás a súlyosan beteg gégefőre, a krónikus tüdőbajra, amely meggátolta, hogy az első világháborúban kitűnjék bátorságával. Míg Hans Castorp, a Hansa-családból származó fiatalember kénytelen volt megalkotójának parancsára elhagyni a Varázshegyet, hogy az azonos című regény 994. oldalán önkéntesként Flandriában elessék vagy belemenekedjék a balladai homályba, addig a Schwerini Életbiztosítási Bank tizenhétben jóindulatúan Svájcba küldte derék alkalmazottját. Gustloff a különleges davosi levegőn kúráltatta baját, és olyan egészséges lett, hogy már csak egy másik halálnem foghatott rajta. Egyelőre esze ágában sem volt visszatérni Schwerinbe, az alsónémet éghajlat alá.

Wilhelm Gustloff segédként helyezkedett el egy obszervatóriumban. Amikor a kutatóhelyből államszövetségi alapítvány lett, őt az obszervatórium titkárává léptették elő. Azért annyi szabadideje maradt, hogy egy háztartási biztosítással foglalkozó társaság utazó képviselőjeként megkeresse a mellékest. Így járta be másodállásban Svájc kantonjait. Ám felesége, Hedwig se lopta a napot: titkárnőként egy ügyvéd, névszerint Moses Silberroth irodájának szekerét tolta, anélkül hogy népnemzeti érzülete emiatt csorbát szenvedett volna.

Eddig a pontig a tények egy polgári megállapodottságú házaspár képét mutatják. Azonban Gustlofféknak a svájciak gyarapodási szelleméhez alkalmazkodó életvitele, mint látni fogjuk, merő látszat volt csupán. Ugyanis az obszervatóriumi titkár - kezdetben csak fű alatt, később egyre nyíltabban és visszaélve kenyéradóinak hosszútűrésével - sikeresen kamatoztatta veleszületett szervezési tehetségét: belépett a pártba, és harminchat elejéig mintegy ötezer tagot szervezett be a Svájcban élő birodalmi németek és osztrákok közül; országszerte helyi szervezetekbe tömörítette őket, és felesketette valakire, akit a gondviselés Vezérnek szemelt ki.

Országos csoportfőnökké mindazonáltal a párt szervezésével megbízott Gregor Strasser nevezte ki. A balszárnyhoz tartozó Strassert, miután harminckettőben tiltakozásul a Führer nagyipari kapcsolatai ellen minden tisztéről lemondott, majd két évvel később a Röhm-affér kapcsán gyanúba keveredett, a saját emberei tették el láb alól. Fivére, Otto, külföldre szökött. Gustloff kénytelen volt új példakép után nézni.

Amikor egy graubündeni parlamenti interpelláció kapcsán az idegenrendészet hivatalnoka feltette a kérdést, miként értelmezi feladatát a nemzetiszocialista párt országos csoportfőnöke a svájci államszövetség kellős közepén, Gustloff állítólag ezt válaszolta:
- A feleségemet és az anyámat szeretem a világon a legjobban. Ha a Führer megparancsolná, hogy végezzek velük, engedelmeskednék neki.
Az interneten vitatták az idézet hitelességét. Az ilyen és ehhez hasonló hazugságok a zsidó fércműszerző, Emil Ludwig koholmányai - állították a Schwerini Bajtársi Kör csevegőszobájában -, a vértanúnál továbbra is elsősorban Gregor Strasser hatása érvényesült; Gustloff mindig is előtérbe helyezte világnézetének szocialista jellegét a nemzeti vonásokhoz képest. A csetelők közt hamarosan szárnyharcok törtek ki. A hosszúkések virtuális éjszakája áldozatokat követelt.

Ekkor az érdeklődők figyelmét mégis inkább egy dátumra hívták fel, amely a gondviselés létét volt hívatott bizonyítani. Amit a magam számára puszta véletlenként tudtam csak értelmezni, az Gustloff pártfunkcionáriust természetfölötti összefüggésekbe emelte: a róla elnevezett hajó ugyanis 1945. január 30-án, napra pontosan ötven évvel a vértanú születése után, azaz - az általános hanyatlás mementójaként - ugyancsak napra pontosan Hitler erőszakos hatalomátvételének tizenkettedik évfordulóján süllyedt el.

A Gustloffnál tizennégy évvel fiatalabb David Frankfurter 1909-ben született a nyugat-szlavóniai Daruváron egy rabbi fiaként. Odahaza héberül és németül beszéltek, s noha David az iskolában megtanult szerbül írni-olvasni, nap mint nap saját bőrén érezhette, mennyire utálják a zsidókat. Csak feltételezem: sikertelenül próbált megbirkózni ezzel a jelenséggel, mert alkata nem tette képessé erőteljes ellenállásra, a körülményekhez való ügyes alkalmazkodás pedig idegen volt tőle.

David Frankfurter csupán egyetlen dologban hasonlított Wilhelm Gustloffra: míg ezt a tüdővész nyomorította meg, amaz gyermekkora óta krónikus csontvelőgyulladásban szenvedett. Ám Gustloff Davosban csakhamar megszabadult nyavalyájától, és később a párt egészséges tagjaként hasznosíthatta magát; a beteg Davidon azonban nem tudtak segíteni az orvosok: hiába állta ki öt operáció gyötrelmeit, gyógyíthatatlannak tűnt.
Talán éppen betegsége miatt kezdett orvosi tanulmányokba, méghozzá a család tanácsára Németországban, ahol már az apja, meg a nagyapja is tanult. Állítólag azért bukott meg az első szigorlatán, mint ahogy a későbbi vizsgákon is, mert folytonosan betegeskedett, így nem tudott kellőképpen összpontosítani. Ám az interneten Diewerge tagtárs - ellentétben a szintén idézett Emil Ludwig íróval, akit Diewerge folyton csak Ludwig-Cohnként emlegetett - kijelentette, hogy a zsidó Frankfurter nemcsak csenevész volt, de rabbi apja nyakán élősködő, piperkőc módjára öltözködő, semmirekellő, korhely diák és megrögzött nikotinista is.

Azután elérkezett, amiről nemrég megemlékeztek az interneten: az erőszakos hatalomátvétel ezerszer átkozott éve. A nikotinista David a Majna-parti Frankfurtban élte át mindazt, ami más egyetemistákhoz hasonlóan őt is érzékenyen érintette. Látta, hogyan égetik el a zsidó szerzők műveit. A laboratóriumban valaki Dávid-csillaggal jelölte meg az asztalát. A gyűlölet szinte fizikailag kitapinthatóvá vált. Másokkal együtt őt is szidalmazták a magukat nagy hangon az árja fajhoz soroló diáktársak. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Képtelen volt elviselni. Ezért Svájcba menekült, és egy biztonságosnak vélt városban, Bernben folytatta tanulmányait, azaz a vizsgákon való bukdácsolást. Szüleinek mégis optimista, derűs hangvételű leveleket írt, így akarta megtéveszteni apját, aki az ellátását fizette. Amikor az édesanyja egy évvel később meghalt, félbeszakította tanulmányait. Tán hogy rokonoknál keressen támaszt, újra megkockáztatott egy utat a birodalomba, ahol tehetetlenül kellett végignéznie, amint bácsikáját, aki apjához hasonlóan rabbi volt, vörhenyes szakállánál fogva rángatja egy suhanc, s közben hangosan ezt kiabálja:
- Zsidó, zsidó, hepp!

Hasonló áll Emil Ludwig "Gyilkosság Davosban" című, átszellemült írásában is, melyet a sikeres szerző 1936-ban jelentetett meg az amszterdami Queridónál, az emigránsok kiadójánál. A Schwerini Bajtársi Kör persze, ha nem is pontosabban, ezúttal is másképp tudta az esetet; weblapjukon Diewerge tagtárs szavainak adtak hitelt, aki beszámolójában a berlini rendőrség által kihallgatott dr. Salomon Frankfurtert idézte tanúként:
- Nem igaz, hogy egy suttyó "zsidó, zsidó, hepp!" kiáltással a szakállamat cibálta volna, amely egyébként sem vörös, hanem fekete.

Nem állt módomban utánaböngészni, hogy az állítólagos szidalmazás után két évvel elrendelt rendőrségi kihallgatás kényszer alkalmazásával folyt-e vagy sem. David Frankfurter mindenesetre visszatért Bernbe, és több ok miatt is rászakadt a kétségbeesés. Először is, újra neki kellett veselkednie a kínkeserves tanulásnak, másodszor nagyon szenvedett - a folyamatos testi fájdalmak mellett - édesanyja halála miatt; mindezeken túlmenően aggasztó értelmet nyert számára rövid berlini látogatása, midőn a kül- és belföldi újságokban tudósításokra bukkant az oranienburgi, dachaui és egyebütt létesített koncentrációs táborokról.

Így történhetett, hogy a harmincötös esztendő vége felé vissza-visszatérően felmerült benne az öngyilkosság gondolata. Később, a per idején, a védelem által elkészíttetett szakértői vélemény erről így beszélt: "Frankfurter személyes természetű lelki okoknál fogva pszichológiailag tarthatatlan állapotba került, amelyből szabadulnia kellett. A depresszió hatására megszületett benne az öngyilkosság gondolata. A mindannyiunkban működő önfenntartási ösztön azonban pisztolya csövét önmagáról egy másik áldozat felé fordította."

Vajon mit szívott? Junót, a közmondásosan kerek cigarettát? Vagy ovális keleti bagót? Netán - a divatot követendő - aranypapír-szipkával? Sosem készült róla cigarettás fénykép, kivéve egyetlen kései újságillusztrációt, amelyen hivatalnoki pályafutását hamarosan háta mögött tudó, idős úrként látjuk viszont koporsószeggel a szájában, nagy sokára engedélyezett, rövid svájci útja idején, a hatvanas évek vége táján. Lényeg, hogy, akárcsak én, szakadatlanul eregette a füstöt, ezért a Svájci Szövetségi Vasutak egyik dohányzószakaszában foglalt helyet.

Mindketten vasúton utaztak. Miközben David Frankfurter Bernből Davosba tartott, Wilhelm Gustloff szervezőúton volt: felkereste az NSDAP külföldi tagozatának több helyi sejtjét, és új hadállásokat létesített a Hitlerjugend, valamint a Német Leányszövetség, a BDM számára. S mert körútja január végére esett, a hatalomátvétel harmadik évfordulóján lelkesítő beszédeket mondott birodalmi németek és osztrákok előtt Bernben és Zürichben, Glarusban és Zugban. Munkahelyén, az obszervatóriumban már előző évben felmondtak neki néhány szociáldemokrata képviselő nyomatékos követelésére, ezért szabadon rendelkezett az idejével. Noha agitátori tevékenysége ellen mind több svájci emelte fel a hangját - a baloldali lapok "a davosi diktátorként" aposztrofálták, Bringolf nemzeti tanácsos pedig az országból való kiutasítását követelte -, mégis akadt elegendő politikus és hivatalnok Graubünden kantonban és az egész Szövetségben, akik nem csupán pénzügyileg támogatták. A davosi szállodaigazgatóság rendszeresen kezére játszotta a frissen érkezett fürdővendégek névjegyzékét, mire ő a birodalmi németeket a szanatóriumi kezelés ideje alatt nemcsak meghívta a pártgyűlésekre, de egyenesen el is várta őket; az igazolatlanul hiányzók neveit felírta, és lejelentette az illetékes birodalmi hivataloknál.

Bernből Zürichbe, aztán különféle tavak mentén tovább. Diewerge tagtárs az utazó orvostanhallgató útját megörökítő írásában nem bíbelődik tájleírással. Ám valószínűleg a tizenharmadik szemeszterét taposó nikotinista sem sokat érzékelt a feléje rohanó és a láthatárt egyre szűkebbre szabó hegyvonulatokból, tán csak a házakat, fákat, lejtőket borító havat és az alagutakon való áthaladás okozta fényviszony-váltakozást.

David Frankfurter utazása 1936. január 31-ére esett. Újságot olvasott, s közben cigarettázott. A "Vegyes" rovatban pár sorra bukkant Gustloff országos csoportfőnök programjáról. A napilapok, közöttük a "Neue Zürcher Zeitung" és a "Basler Nationalzeitung" - oldalaikon ott virított az aznapi dátum - beszámoltak mindenről, ami akkoriban történt vagy amiről előre látható volt, hogy történni fog. Ennek az esztendőnek az elején, amely később a Berlini Olimpia éveként vonult be a történelembe, a fasiszta Olaszország még nem kényszerítette térdre a négus távoli országát, Abesszíniát; Spanyoloszágban polgárháborús veszély körvonalazódott; a Német Birodalomban tovább folyt a birodalmi autópályák építése, és Langfuhrban Anya nyolc és fél éves lett. Göndörhajú, süketnéma kisöccse, Konrad két nyárral azelőtt fulladt bele fürdés közben a Balti-tenger vizébe. Ő volt Anya kedvenc testvére. Ezért kellett negyvenhat évvel Konrad halála után a fiamat ugyanerre a névre keresztelni - igaz, őt mindenki csak Konnynak hívja, Rosi, a barátnője pedig Connyként szólítja meg a leveleiben.

Amikor az orvostanhallgató Davosban leszállt a vonatról, friss hó borított mindent. A havon megcsillant a napfény, és az üdülőváros úgy festett, akár a képeslapokon. David csomag nélkül, de eltökélt szándékkal érkezett. A "Basler Nationalzeitung"-ból kitépte Gustloff egyenruhás fényképét: magasnövésű, felcsúszott homlokú férfi nézett vissza rá mesterkélten elszánt tekintettel.

Frankfurter az "Oroszlán"-ban szállt meg. Meg kellett várnia február negyedikét, keddet. A hétnek ez a napját a zsidók ki tovnak nevezik, és szerencsenapnak számít (ezt az apró értesülést a világhálóról bogarásztam elő). A már ismerős honlapon ezen a napon emlékeztek meg a vértanúról.

Napsütésben bagózni ropogós havon. Nyikorgó léptek. Hétfőn városnézés. Föl-alá, mindegyre, a gyógyszálló sétányán. Nézőként a nézők között, feltűnés nélkül, egy jégkorongmérkőzésen. Kötetlen beszélgetés a szállóvendégekkel. Fehéren gomolygó lehelet az arc előtt. Nem ébreszteni gyanút. Egy szóval sem több a kelleténél. Semmi kapkodás.

Minden elő volt készítve; Bern közelében, az ostermundingeni lőtéren egy játszva beszerzett revolverrel gyakorolt, ehhez nem kellett külön engedély. Amennyire rossz bőrben volt, annyira biztos kézzel tartott célra.

Kedden, immár Davosban, egy időjárási viszontagságokkal dacoló útjelző tábla - "Wilhelm Gustloff, NSDAP" - sietett a segítségére: az Am Kurpark nevű utca a szálló sétányáról kanyarodott le, s egyenesen a hármas számú ház elé vitt. Kékítőszínre vakolt, lapos tetejű épület, az ereszről jégcsapok lógtak. Néhány utcai lámpa viaskodott az alkonyi homállyal. Elállt a havazás.

Ennyit a külső körülményekről. További részleteknek nincs jelentősége. Hogy miként ment végbe a gyilkosság, azt csak a tettes és az özvegy vallomásából tudjuk. A lakás kérdéses szobájába az említett honlap egyik illusztrációja engedett bepillantást; a fénykép minden bizonnyal a merénylet után készült: a helyiségnek a komódon és az asztalokon elhelyezett három friss virágcsokor, valamint egy nyíló cserepes virág kölcsönzött emlékszoba-jelleget.

A csengetésre Hedwig Gustloff nyitott ajtót. A fiatalember, akiről az özvegy később azt vallotta, hogy bizalomgerjesztő tekintete volt, beszélgetést kért az országos csoportfőnöktől. Gustloff a folyosón állt és dr. Habermann tagtárssal - thuni alapszervezet - beszélt telefonon. Amint Frankfurter elhaladt mellette, állítása szerint megütötte fülét a "mocsok zsidaja" szókapcsolat, amit Gustloffné utóbb kétségbe vont: hitvesétől teljességgel idegen volt az ilyen szóhasználat, még akkor is, ha a zsidókérdés megoldását halaszthatatlannak tekintette.

Az asszony a látogatót férje dolgozószobájába vezette, és hellyel kínálta. Semmi sem keltette fel a gyanúját. A férjéhez gyakran jöttek kérvényezők bejelentés nélkül, néhány elvbarát is, aki segítségre szorult.

Az orvostanhallgató kabátban ült, kalapját a térdére helyezte. A karosszékből jól láthatta az íróasztalt, melyen egy óra faszekrénye rezgett. Fölötte függött az SA becsülettőre. A tőr körül laza elrendezésben a Führer és birodalmi kancellár fekete-fehér és színes képei díszítették a falat. Sehol egy kép Gregor Strasserről, Gustloff két évvel korábban meggyilkolt mentoráról. Oldalvást egy vitorláshajó modellje, valószínűleg a Gorch Focké.

A várakozó vendég, aki megállta, hogy cigarettára gyújtson, az íróasztal melletti komódon a rádiókészüléket, odébb a Führer bronzból vagy bronzfényű gipszből készült mellszobrát láthatta. A vágott virág, mely a fénykép tanúsága szerint az íróasztalon illatozott, már a merénylet előtt ott lehetett a vázában: a szerető gondossággal elrendezett csokorral - megkésett születésnapi köszöntés gyanánt - Gustloffné várta haza férjét a fárasztó körút után.

Az íróasztalon rendetlenség, hanyagul egymásra dobált papírok: nyilván a helyi szervezetek jelentései a kantonokból, a birodalmi tisztviselőkkel folytatott levelezés, esetleg néhány fenyegető levél - ilyesmi mostanában gyakran érkezett a postával, de Gustloff elutasította a rendőri védelmet.

A házigazda egyedül lépett a dolgozószobába. Feszes léptekkel, erőtől duzzadva (tuberkolózisától már évekkel korábban megszabadult), civil ruhában közeledett látogatója felé, aki fel sem emelkedett a karosszékből, ültéből tüzelt, amint télikabátja zsebéből előhúzta a revolvert. A célzott lövések négy lyukat ütöttek az országos csoportfőnök mellkasán, nyakán és fején. Hang nélkül omlott a földre Vezére rámába foglalt képe előtt. Gustloffné egy szemvillanás alatt a szobában termett: először a még célra tartott revolver tűnt a szemébe, aztán padlón heverő férje, akinek sebeiből, miközben az asszony fölébe hajolt, ömleni kezdett a vér.

A csak egy útra jegyet váltó David Frankfurter fejére illesztette kalapját, és anélkül, hogy a ház felzavart lakói ebben megakadályozták volna, elhagyta jól átgondolt tettének színhelyét. Egy ideig bolyongott a hóban, közben többször is összeesett, eszébe jutott a telefonszám, egy telefonfülkéből feladta magát, végül megkereste a legközelebbi őrszobát, és jelentkezett a kantoni rendőrségen.

Az alábbi mondatot először az őrszobán posztoló hivatalnoknak mondta jegyzőkönyvbe, később - szemernyi változtatás nélkül - a bíróság előtt is megismételte:
- Azért lőttem, mert zsidó vagyok. Tisztában vagyok azzal, amit tettem, és semmi szín alatt sem bánom.

Minderről rengeteg papírt teleírtak. Ami Wolfgang Diewergénél "gyáva gyilkosság", azt Emil Ludwig regénye "Dávid és Góliát harcának" nevezi. Ezen ellentmondásos megítélésnél tovább a digitálisan behálózott jelen sem jutott. Minden, ami utána történt, a pert is beleértve, csakhamar túllépett a tettes és az áldozat személyén, és magasabb értelmet nyert. A bibliai szabású hőssel szemben, aki keresetlen szavakkal megindokolt tettével ellenállásra szólította fel meghurcolt népét, ott magasodik a nemzetiszocialista mozgalom vértanúja. Mindketten hivatottak lettek volna rá, hogy életnagyságnál nagyobb formátumban vonuljanak be a történelembe. A tettes mégis hamarosan feledésbe merült; még Anya sem hallott semmit, amikor gyerek volt és Tullának hívták, a gyilkosról és a gyilkosságról; egy hajóról regéltek csupán, amely fehéren csillogott, és boldog emberekkel megrakottan hosszabb-rövidebb tengeri utakra indult egy egyesület jóvoltából, amely a "Kraft durch Freude" - „Örömben az Erő” - nevet viselte.

Magyar István fordítása

A magyar fordítás teljes szövege előreláthatóan 2003 tavaszán jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.