Megkérdőjelezhető először is az Európai Parlamentnek az a képessége, hogy „hatalmát az egyes kormányok hatáskörén túl gyakorolja”, és kérdés az is, hogy hol az a határ, ameddig az EU képes arra, hogy „kiterjessze befolyását a nemzeti szint feletti döntéshozatalra”. Az európai szintű döntéshozatalt ugyanis nemzeti politikusok (miniszterelnökök, miniszterek és államfők) uralják, nem pedig szupranacionálisak.

Továbbá, az EU-választások alacsony részvételi aránya folytán az EU-képviselők legitimációja igen gyenge, és nincs kellő hatalmuk ahhoz, hogy az európai főtisztviselőket beszámoltassák, vagy hogy ellensúlyozzák a nemzeti politika szereplői által hozott döntéseket. Az európai végrehajtó testület a Minisztertanács formájában nemzeti politikusokból áll, míg a megbízottakat a nemzeti kormányok választják és jelölik. Ez nem csupán az európai szintű végrehajtó és törvényhozási hatalom közti határok elmosódásához vezet, hanem egyúttal egy olyan politikai rendszerhez, amelyben a demokratikus ellenőrzés és beszámoltathatóság elsősorban csak a nemzeti szinten keresztül gyakorolható. Az Európai Parlamentet a politika alkalmazásának felülvizsgálatában erősen korlátozza az a tény, hogy ez az alkalmazás nemzeti szinten valósul meg.

Összegezve: a szupranacionális politikusok kiválasztása a nemzeti politikai pártok feladata, és így ezeknek a tisztségviselőknek a karrierlehetőségeit többé-kevésbé a nemzeti pártok vezetői határozzák meg. Azaz míg a politikai pártok és vezetőik választási szereplése és kormányra jutási lehetőségei változatlanul nemzetpolitikai és intézményi összefüggésben határozódnak meg, politikai pályafutásukat egy olyan közpolitika dönti el, amelynek a formálása növekvő mértékben szupranacionális szinten, egy soklépcsős folyamat keretében zajlik. Röviden: míg a politika változatlanul nemzeti ügy, a politikai cselekvés egyre inkább szupranacionális jelleget ölt.

Ebben a dolgozatban azt igyekszem megmutatni, hogy míg a politika mind tematizálási, mind elittoborozási mintáit tekintve nemzeti, annak meghatározása egyre inkább szupranacionális szintre tevődik át, ahol a társadalmi támogatottság és a legitimáció alacsony, a demokratikus kontroll pedig nem megfelelő. A döntéshozatalnak ezen a szupranacionális szintjén a nemzeti szinten megválasztott politikusoknak csak kevés ellenállással, vizsgálódással, vagy demokratikus felügyelettel kell szembenézniük.

A politikák mindig nemzetiek: az EU-kérdések hiánya a nemzeti politikában

Miközben az EU egyre több témaköri fórumot von saját keretei közé – különösen azokat a politikailag kulcsfontosságú, a makroszintű gazdaságpolitikát érintő kérdéseket, melyek mentén a nemzeti pártok egymással versengenek – a legtöbb európai párt eddig nem szentelt túl sok figyelmet ennek a hatalmi átrendeződésnek: a politika Európában még mindig nemzeti ügy, és az EU-val kapcsolatos kérdések a választási harcban nem jelennek meg.

Jól példázza ezt az 1. sz. táblázat, amely azt prezentálja, hogy a pártok Európa-szerte csupán marginális, vagy mindössze elhanyagolható figyelmet szentelnek az európai integráció kérdéseinek pártmanifesztumaikban a választások során. A pártplatformoknak átlagosan csupán 2-3 százalék az, ami EU mellett vagy EU ellen szóló álláspontokat érint. Az EU-téma szinte teljesen hiányzik a politikai kampányküzdelmekből, és a pártplatformok vonatkozásában változatlanul alacsony státusszal bír, még azokban az államokban is, ahol heves politikai csatározások folytak a csatlakozás vagy távozás ügyében (az Egyesült Királyság és Svédország), vagy ahol az EU-kérdéseket illetően népszavazásra került sor (Dánia, Franciaország és Olaszország).

1. táblázat. Az EU-téma megjelenése a nemzeti szintű pártmanifesztumokban 1970–1998. (az összes manifesztum százalékában)
Forrás: Binnema 2002. „Data from the Comparative Manifest Project.” Az utolsó oszlopban feltüntetett átlagértékek aránya az adott periódusban lezajlott választások számának megfelelően.

A nagyszámú egyéb elemzés ezzel azonos irányba mutat. Rávilágítottunk már arra, hogy az EU-integráció kérdésében a nagy pártcsaládok csak kevéssé szállnak versenybe egymással , és az EU-ügyekkel kapcsolatban elfoglalt pozícióik nem deviálnak túlzottan, valamint, hogy az európai integráció mindeddig csak mérsékelten befolyásolta a pártrendszerek formátumát és mechanizmusát.

Ami a főbb pártcsaládokat (kereszténydemokraták, liberálisok és szociáldemokraták) illeti, azok 1976 és 1994 között fokozatosan közelítve, mérsékelten proeurópai álláspontra jutottak. Hix egyenesen a nagyobb pártok proingrációs karteljéről beszél. Helyet hagyott ez a kartel a politikai spektrum két szélső oldalán elhelyezkedő pártoknak ahhoz, hogy a nagy pártokat antiintegrációs programok talaján hívják versenybe. A kormányba való bekerülésük esetén azonban még ezek a kis pártok is normalizálódnak általában, és pragmatikus proeurópai szereplőkké válnak : ez történt például az osztrák FPÖ és a német zöldek esetében.

Mindez megerősíteni látszik Mairnak azt az állítását, hogy az európai integráció eddig nem volt különösebb hatással a nemzeti szintű pártversengésre. A mostani választásokon az Európa egészében induló 140 párt közül csupán három az (Ausztriában, Finnországban és az Egyesült Királyságban), amelynek programja közvetlenül kapcsolódik az európai integrációhoz, és egyikük sem ért el 2,6 százaléknál jobb eredményt. Mair arra a következtetésre jut , hogy az európai integráció eddig „láthatóan semmilyen közvetlen, vagy akárcsak kimutatható hatást sem gyakorolt a nemzeti pártrendszerek formátumára”. Ezen túlmenően a pártok még arra is hajlanak, hogy az EU-kérdéseket alárendelő módon beolvasszák a létező konfliktusterületek szempontjából releváns egyéb témákba: a pártok a saját nemzeti politikai rendszerük politikai törésvonalaiban gyökerező történeti eredetük és ideológiai sémáik alapján adják meg a választ az olyan új kérdésekre, mint amelyeket az európai integráció felvet. Marks és Wilson megállapítása szerint „az európai integráció a hazai politika más eszközökkel történő folytatása”. Másrészt, a pártrendszerek mechanizmusát illetően Mair rámutat , hogy az EU-kérdésnek nincsen különösebb megosztó hatása. Az euroszavazók túlnyomó többsége határozottan Európa-párti pártokra szavaz, és átlagosan csupán 8 százalékuk adja szavazatát olyan pártokra, amelyek erősen Európa-ellenesek. Az általános proeurópai konszenzustól a jelentősebb pártok csak az Egyesült Királyságban, Ausztriában és Olaszországban térnek el.

A képet annak teljességében összegezve azt látjuk, hogyha folyik is választási küzdelem az EU-t illetően, – az Egyesült Királyság, Svédország és Dánia kivételével – az csupán jelentéktelen, az EU-téma pártplatformi jelentősége pedig elhanyagolható.

A proeurópai konszenzus létezése nyilvánvaló, az európai integráció kérdése többnyire depolitizálódik, és a nemzeti pártelitek ebben a tekintetben csak kis ellenállásba vagy tiltakozásba ütköznek.

A pártok közötti verseny „nacionalizálása” az EU szintjén

Bár az európai integráció eddig csak kevéssé befolyásolta a politikai verseny hazai mintáit, a szupranacionális vagy EU-szint nacionalizálása mára nagymértékben megtörtént: az európai integráció folyamata a parlamenttel és annak pártjaival szemben a pártvezetők pozícióját erősíti, és az EU-szintű politikai döntéshozatalt a nemzeti pártok vezetői uralják.

Ez legalább négy vonatkozásban figyelhető meg. Először is a párt vezetői a nemzeti párt szervezetén belül egyre jobban kiterjesztik hatalmukat a tagság hatalmával szemben. Másodszor, miközben a nemzeti parlamentek meggyengültek, az Európai Parlament hatalma nem növekedett olyan mértékben, hogy kompenzálhatná azt a veszteséget, amely a demokratikus kontroll területén bekövetkezett. Harmadszor, a transznacionális pártszervezetek változatlanul gyöngék, és összetételüket a nemzeti pártvezetőségek határozzák meg. És végül, az európai integráció folyamata megnövelte a nemzeti pártvezetők hatalmát: a csúcsértekezletek csak tovább rontják a nemzeti parlamentek információs deficitjét, és olyan további, magas szintű politikai fórumot biztosítanak a nemzeti pártvezetők számára, amelyek segítségével a nemzeti parlamenteket félreállíthatják. Ezt az alábbiakban részletesebben is kifejtjük.

Az erős pártvezető megjelenése

A politikai pártok, amióta a XVIII. század végén és a XIX. század elején létrejöttek, jelentős változásokon estek át. A pártvezetők az államtól – kiváltképp a kontinensen – kapott komoly összegekkel erősen professzionalizálták a pártszervezeteket, csökkentve így a tagdíjaktól és a párttagok önkéntes tevékenységétől való függésüket. A tagságnak ez a számbeli és pénzügyi vonatkozásban is végbemenő marginalizálódása együtt jár azzal a csökkenő szereppel, amivel a tagok a vezetés kiválasztása és a politika alakítása tekintetében rendelkeznek.

Otto Kirchheimer egyike volt azoknak, akik elsőként mutattak rá a tagságnak mint pénzügyi forrásnak erre a marginalizálódására azoknak a pártoknak a vonatkozásában, melyeket ő gyűjtőpártnak ( catch-all-parties ) nevez. Ezeken a gyűjtőpártokon belül az egyre professzionálisabb választási kampányokban és a belső döntések meghozatala során a tagok csak marginális szereppel rendelkeznek. A gyűjtőpártok ezért nem feltétlenül törekszenek arra, hogy támogatóik nagy részét párttagi minőségben is beolvasszák, a párttevékenységek nem igényelnek nagy létszámú tagságot.

A politikai pártoknak ez az „eltagtalanodása” és társadalmi talajvesztése legjobban talán a párttagság arányának vizsgálatával követhető nyomon. A 2. sz. táblázat a párttagság arányát kifejező trendeket összegzi.

2. táblázat: A párttagok aránya az európai demokráciákban, 1945-2000 (a szavazásra jogosultak százalékában)
Forrás : Krouwel 1999.

Megjegyzés : A csillag(*) azt jelzi, hogy a fontossági szint (t) öt százalék alatt van (t= < 0,05). Az X-el jelzett oszlop az átlagos időszakokat, míg a ß-val jelölt oszlop a pártrendszeren belüli egzakt középpont és a megfigyelés éve közti regressziós koefficienseket tartalmazza.

Bár a párttagság aránya az egyes európai országokban jelentősen eltér, a trend az európai országok zömében a konzisztens hanyatlás, különösen az 1980-as évek óta. A legmeredekebb hanyatlást mutató idősort az Egyesült Királyság, Dánia, Olaszország, Írország és Franciaország prezentálják, míg Ausztria, Németország és Finnország esetében ez a leszálló trend szintén markáns, de mérsékeltebb formában mutatkozik. A demokrácia hiátusai Görögországban és Spanyolországban a pártszervezettség alacsony szintjével párosultak, és így ezek a dél-európai országok az általános hanyatlás trendjével szemben kivételt képeznek.

Katz és Mair állítása szerint a pártok átalakulása nem lineáris evolúció formájában megy végbe. Míg maga a párt (tagok és aktivisták) zsugorodik, a központi párthivatalok és különösen a közintézményi keretek között működő pártok jelentősen bővítették financiális és humán erőforrásaikat, megerősítve ezzel a pártelit uralmát a párt szervezete felett.

A politikai pártoknak ez a részleges hanyatlása, amely a parlamenten kívüli pártok nagymérvű funkcióvesztésével következett be, a tömegpárti alakzat eltűnésével függ össze. A parlament vezetésének rendelkezésére álló modern kommunikációs eszközök csökkentik az igényt a párttagság és a szavazók közti interakcióra. A parlamenti képviselők törvényhozási hatalmukat arra használják, hogy bővítsék a politikai versenyt szolgáló erőforrásaikat. Az eredmény az, hogy – például pénzügyi és személyzeti vonatkozásban – a parlamenti pártszervezetek soha nem látott ütemben bővítik erőforrásaikat , és a párt képviselőcsoportjai a párt egészét uralva annak legnagyobb hatalommal bíró szekciójává válnak .

A gyenge Európai Parlament

Az európai integráció hozzájárult ahhoz, hogy a pártokon belüli erőegyensúly a nemzeti pártok vezetői irányába tolódjon el. Ennek fő előidézője az az egyensúlyhiány, amely az Európai Unió szupranacionális végrehajtó testületét alkotó és irányító nemzeti tisztségviselők és a (törvényhozási) hatalommal nem rendelkező – és ezáltal a végrehajtó testület teljes beszámoltatására képtelen – gyenge európai parlament között fennáll.

Az első pont vonatkozásában az Európai Parlament választott képviselői több területen nem rendelkeznek azzal a joggal, hogy törvényjavaslatot nyújtsanak be, és csak korlátozott mértékben vizsgálhatják felül a politika megvalósítását. Az 1950-es évek során a Közgyűlés jogosítványait lassan bővítették a puszta monitorozástól bizonyos korlátozott pénzügyi konzultációs és tanácsadói jogosítványok felé. A parlamentet csak 1979 óta választják demokratikus úton és a Single European Act 1986-os, a Maastrichti Szerződés 1992-es és az Amsterdami Szerződés 1997-es hatályba lépésével az Európai Parlamentnek a törvénykezéssel és az EU-költségvetésével kapcsolatos jogosítványai kibővültek. Az amsterdami csúcsot követően megvalósított alkotmánymódosítások kibővítették azt a területet is, amelynek vonatkozásában az Európai Parlamentnek társdöntési jogköre van. Mindazonáltal ez a viszonylag gyenge Európai Parlament még mindig az EU egyetlen, közvetlenül megválasztott testülete.

Másodszor: a törvényhozásnak nincs joga a végrehajtói testület (Bizottság és Minisztertanács) elszámoltatására, és annak összetételét is csak minimálisan tudja megszabni. Ezzel az EU szintjén megsérülnek a képviseleti demokrácia demokratikus standardjai, mivel az állampolgárok a szavazás útján sem közvetve, sem közvetlenül nem tudják befolyásolni az EU főtisztviselői karának összetételét.

A maastrichti és az amsterdami szerződések szerephez juttatták az Európai Parlamentet a Bizottság kijelölésében, a bizottsági elnök vonatkozásában pedig un. beiktatási jogot adtak. Míg első pillantásra ez úgy néz ki, mintha a főtisztviselői státusz parlamenti eredetű lenne, ez legalább két okból is csak látszólagos. Egyrészt az európai végrehajtó hatalom természete kettős, mivel a Bizottság a Minisztertanácson és az Európa Tanácson keresztül megosztja a hatalmat a nemzeti kormányzatokkal. Ezt a duális végrehajtó testületet (Minisztertanács és a Bizottság) a szavazók sem közvetlenül, sem közvetve (az Európai Parlament útján) nem számoltathatják be. A Tanácsban résztvevő miniszterek csak a nemzeti parlamenteken és a nemzeti választásokon keresztül számoltathatók el. Másrészről, mivel a Tanácsnak a biztosok vonatkozásában domináns szerepe és kinevezési jogköre is van, világos, hogy az Európai Parlament autonómiája csak korlátozott lehet, és alapjában csak jóváhagyni van joga azokat a döntéseket, amelyeket a nemzeti politikai vezetők már meghoztak. A megbízottak kiválasztása és kinevezése során a kulcsszerep változatlanul a nemzeti politikai eliteké. Az Európai Parlament jogköre a főtisztviselők hivatali idejének meghatározása tekintetében is korlátozott. Az Európai Parlament bizalmi szavazással kikényszerítheti a Bizottság egészének lemondását, az egyes megbízottakkal kapcsolatban azonban ezt nem teheti meg.

...gyengén fejlett szupranacionális pártszervezetekből álló...

Egy valódi európai pártrendszer létrejöttének még csak kevés jele mutatkozik. Egy ilyen fejlemény azért is kevésbé valószínű, mivel a társadalmi törésvonalak megléte és jelentősége, valamint a pártrendszerek struktúrája tekintetében az európai országok jelentős eltéréseket mutatnak, és a bővítési folyamat tovább csökkenti ezt a valószínűséget. Továbbá, amíg nem létezik olyan főtisztviselői hivatal, amelyért európai szinten lehetne versenyezni, addig a pártverseny erősen korlátozott. Ennek eredményeként az EU-szintű politizálás nemzeti szereplők között zajlik, míg a transznacionális pártcsoportokat a nemzeti pártok instabil és heterogén szövetségei alkotják. Egyes szerzők szerint van fejlődés a valódi europártok irányában. Hix szerint például „az európai pártokat célzó pártszövetségek már létrejöttek”. A legtöbb megfigyelőhöz hasonlóan Hix főleg azokra a bizonyítékokra alapozza tételét, amelyek a transznacionális pártcsoportok szavazási magatartásának növekvő kohézióját demonstrálják. Hix és Raunio szerint a „törzs” a jelek szerint többé már nem uralkodik az „ideológia” felett és a pártkohézió EU-szinten növekedőben van. Több tanulmány elemezte már a transznacionális pártcsoportok europarlamenti névsorolvasásos magatartását, és arra a következtetésre jutottak, hogy kohéziójuk és szavazási fegyelmük 1980 óta megnőtt. A transznacionális pártcsoportok europarlamenti szavazási magatartásának időközi elemzése azonban kimutatta, hogy az Európai Néppárton belül és az Európai Demokraták (EPP-ED) soraiban is gyengült a kohézió, míg a két másik nagy európai pártcsoport, az Európai Szocialista Párt (PES) és az Európai Liberális, Demokrata és Reform Párt (ELDL) europarlamenti képviselői növekvő mértékben követték a transznacionális pártvonalat . Minden pártcsoporton belül van példa arra, hogy egyes képviselők saját europarlamenti pártcsoportjuk helyett, inkább nemzeti alapon szavaznak. Különösen az antieurópai nemzeti pártok – mint amilyen a Brit Konzervatívok, a Forza Italia vagy a skandináv pártok – teszik meg azt, hogy ellene szavaznak saját europarlamenti csoportjuk többségi álláspontjának. Más pártcsoportok, mint például a Union for an Europe of Nations (UEN), Group for a Europe of Democracies and Diversities (EDD) valamint a párton kívüliek csoportja szavazási magatartás tekintetében a strukturális kohéziónak csak alacsony szintjét mutatja. Összegezve azt mondhatjuk, hogy a baloldali politikai csoportosulásokat a jobboldalinál erősebb kohézió jellemzi.

A pártcsoportok szavazási magatartásának európai szintű elemzése számos olyan törésvonalra vet fényt, melyek mentén a pártkonfliktusok koncentrálódhatnak. A szakirodalom egyrészt a centrum és a periféria közötti konfliktust említi – ilyen a nemzeti érdekek és a mélyülő európai integráció közötti konfliktus – másrészt pedig azt a szakadékot, amelyet a hagyományos baloldal–jobboldal megosztottság képvisel.

Tekinthetjük ezt a szerkezetet úgy is, mint annak az állításunknak a bizonyítékát, hogy a nemzeti konfliktusvonalak (nevezetesen a bal–jobb-törésvonal, amely minden európai rendszerben jelen van) egyszerűen csak áthelyeződtek a szupranacionális szintre, ahol egybefolynak azzal a küzdelemmel, ami a nemzeti szereplők között folyik abban a tekintetben, hogy a szuverenitás milyen mértékben kerüljön át a nemzetek feletti szintre, vagy maradjon meg az egyes nemzeteknél. Ez egybevág Hix és társainak azon megfigyelésével, hogy míg a Tanácsban való szavazást a nemzeti érdekek határozzák meg, az Európai Parlamenten belüli szavazási magatartást a bal–jobb megoszlás strukturálja.

...melynek tagjait a nemzeti pártok vezetői toborozzák és választják ki…

Az európai integráció a belső hatalom olyan átrendeződését hozta magával, amely a nemzeti pártvezetőségek autonómiájának bővülésében és a nemzeti politikai pártok működésének megváltozásában öltött testet. A pártok demokratikus működése a jelek szerint egyre inkább arra korlátozódik, hogy megfelelő politikai szakembergárdát toborozzanak, és megszervezzék a választási kampányokat, hogy jelöltjeiket bejuttassák a törvényhozásba és a végrehajtó hatalomba. Az állomány azonban, amelyből ez az elit toborozható, fokozatosan egy kisszámú professzionális csoportra szűkült, különösen a közszolgálati szektorban. A közszolgálati célra toborozható állomány egyre szűkülő volta tovább fokozta a politikai színtér specializációját, professzionalizálódását és technicizálódását. A politikai pártok számára egyre nagyobb gondot jelent a professzionális bürokrata osztályon kívüli népesség mobilizálása.

Az elmúlt néhány évtized során a nemzeti pártok vezetői megőrizték meghatározó szerepüket az EU-szintű politikusok – europarlamenti képviselők és európai megbízottak, beleértve az elnökmegbízottat – toborzása, kiválasztása, jelölése és kinevezése tekintetében. A jelöltek kiválasztásával kapcsolatos jogosítványok megoszlása azért fontos, mert ez befolyással van a megválasztott politikusok (szavazási) magatartására. A politikusok a legnagyobb lojalitást azok iránt a párttestületek, vagy az egyének azon csoportjai iránt tanúsítják, amelyek (újra)választásukat befolyásolni képesek. Hix nemrégiben bemutatta, hogy amennyiben egy europarlamenti képviselő és a nemzeti párt, illeltve az europarlamenti csoport között konfliktus merülne fel, a képviselő nagy valószínűséggel parlamenti csoportjával szemben a párt vonalát követve szavaz, amennyiben az utóbbi olyan helyzetben van, hogy őt megbüntetheti. Ha a nemzeti párt képes europarlamenti képviselőjének a választási intézmények általi ellenőrzésére – mint például a zártlistás arányos képviselet, a kis választó körzetek és a centralizált jelölési eljárások – akkor a képviselők követni fogják a pártvonalat. Így amennyiben az eljárás centralizált, és a küldöttek újraválasztása a központi pártvezetésen múlik, akkor ők kerülni fogják a deviáns szavazási magatartást.

Az europarlamenti képviselők kiválasztásának módszerei az elmúlt évtized során demokratizálódtak: az egy ember egy szavazat rendszer keretében egyre több választási eljárás nyílt meg a párttagok számára. Kitschelt figyelt fel arra a növekvő érzékenységre, amit a pártvezetők a széles tagság és az el nem kötelezett választók preferenciái iránt tanúsítanak. A pártvezetők gyakran úgy tekintik pártjuk aktivistáit, mint akik csak kevéssé reprezentálják a tagság egészét, a széles szavazóközönségét pedig még annyira sem. Ez a demokratizálás nem szükségszerűen jelenti, hogy a nemzeti pártelitek elvesztenék a jelöltválasztás feletti ellenőrzést. Mair megfigyelése szerint „nem a pártkongresszus vagy a középszintű elit, vagy az aktivisták azok, akik hatalomhoz jutnak, hanem sokkal inkább az egyszerű tagok, akik egyrészt könnyebben irányíthatóak, másrészt inkább hajlanak arra, hogy támogassák a pártvezetés politikáját (és jelöltjeit)”. Ezeknek a népbarát technikáknak a bevezetése azt jelenti, hogy a jól informált középszintű aktivisták kikerülésével egyenesen az egyszerű és el nem kötelezett párttagokhoz fordulnak. Az a tény, hogy az aktivisták általában nem képviselik az el nem kötelezett választókat, most sokat nyom a latban, és a pártvezetés megpróbálja félreállítani őket. Ezzel az újfajta demokratizálási módszerrel az alappártot megtisztítják az ellenkezéstől és vitatkozástól, és lehetőséget teremtenek a pártegység proklamálására.

Bár a szupranacionális politikusok karrierlehetőségeinek meghatározása igen komoly eszköz, a pártvezetők egyéb mechanizmusokat is igénybe vesznek annak érdekében, hogy az euroképviselők és a megbízottak magatartását irányítsák. Ezeknek az eszközöknek a legfontosabbja a politikai koordináció. Raunio rámutatott arra, hogy mivel az euroképviselők újraválasztásuk tekintetében erősen függenek nemzeti pártjaiktól, várják és akarják is, hogy konzultálhassanak a nemzeti pártvezetéssel, informálva őket egyúttal szavazataikról és szándékaikról. Az EU-törvényhozás növekvő fontossága a nemzeti pártvezetők és euroképviselők közötti kontaktusok sűrűsödéséhez vezetett egészen e kapcsolatok intézményesüléséig, azaz a transznacionális politikusok egyre nagyobb mértékben integrálódnak a nemzeti pártszervezetekbe. A párt európai részének vezetői jelen vannak a nemzeti vezetőségben, a nemzeti vezetőség pedig gyakran találkozik az euroképviselők legtöbbjével. Gyakori, hogy a transznacionális pártvezetésnek közvetlen bejutása van a miniszterekhez (különösen, amikor pártjuk bent van a kormányban) és a nemzeti parlament vezetőihez. Az europarlamenti képviselők igyekeznek nemzeti szinten is tapasztalatokat szerezni, megkönnyítendő a nemzeti vezetéshez való közelkerülésüket. Bár az alapvető fontossággal bíró témák kivételével az explicit szavazási instrukciókra csak kevés bizonyíték van, az a tény, hogy sok párt europarlamenti képviselője elismeri a nemzeti beavatkozás szupranacionális szintű lehetőségét, mond valamit a kettő közötti erőviszonyokról. Bőségesen van azonban lehetőség a képviselők szavazási magatartásának befolyásolására közvetlen szavazási utasítások nélkül is. Annak ellenére, hogy Európa folytatódó mélyülésével és szélesedésével – egy folyamat, amely a kilencvenes évek elejétől erős nyomatékot kap – az euroképviselők párton belüli fontossága megnőtt, ez nem vezetett oda, hogy a politikai döntéshozatal jelentősen a szupranacionális szint felé mozdult volna el.

Az európai integráció a nemzeti kormányokat (azaz a nemzeti párt-eliteket) erősíti

A nemzeti demokráciákban az európai integráció megváltoztatta az olyan nemzeti intézmények működését és teljesítményét, mint amilyen a parlament, a politikai pártok és a kormányok, és megváltoztatta a törvényhozói és a végrehajtói hatalom közötti viszonyt is. A változások egyik legfontosabb momentuma az, hogy a parlament hatalma áttevődött egyrészt a végrehajtói szintre, másrészt pedig felfelé, az EU intézményeihez. A nemzeti politikacsinálás tere korlátozottá és zsugorodóvá vált , és oda vezetett, hogy a kormányoknak (azaz a nemzeti párt-eliteknek) a politikai döntéshozatal lehetőségeinek szűkülését kellett tapasztalniuk, kivéve saját parlamenti pártjaikhoz való viszonyukat, ahol autonómiájuk bővült. Valóban, az utóbbiak hatalma és politikai befolyása jelentősen csökkent, és ma már sokkal kevésbé képesek arra, hogy a nemzeti tisztségviselők tevékenységét felülvizsgálják. Raunio és Hix arra a következtetésre jutottak, hogy „a parlamenteknek a végrehajtói hatalom ellenőrzésével kapcsolatos lehetőségei – egészében véve – az 1950-es évek óta szűkülnek, és ennek egyik oka minden bizonnyal az európai integráció, amely a fő tisztségviselők számára olyan új cselekvési teret biztosit, ami távol esik a parlamenti vizsgálódástól, monopóliumot teremtve egyúttal számukra a politikai információk egyre bővülő portfóliója felett”.

A politikai döntéshozatalnak a fentiek szerint az európai szintre történő áthelyeződése megerősítette a nemzeti főtisztviselői elit hatalmát, a nemzeti kormányok pedig az EU intézményeinek felhasználásával tovább erősítik a nemzeti törvényhozással és az egyéb nemzeti szereplőkkel szembeni hatalmukat. A nemzeti politikai vezetők és az átlagos országgyűlési képviselők közötti információs szakadék főként a feladatok meghatározása tekintetében mélyült tovább. Hozzáadódik ehhez,, hogy az EU-törvényhozás egyes, sokszor igen komplex vonatkozásainak alapos vizsgálata egyre problematikusabbá teszi a nemzeti parlamentek számára az áttekintést és ellenőrzést., szűkítve egyúttal a politikai döntéshozatal terét, és kivitelezhetetlenné téve a politika esetleges radikális módosítását. Ezzel a nemzeti szereplők számára megnehezül a szavazók elvárásaira történő válaszadás. Egyik lehetőség ilyenkor a bűnbakkeresés: a népszerűtlen döntésekért az EU-ra hárítják a felelősséget, és azokat fait accomplis gyanánt prezentálják. Máskor a nemzeti politikusok az európai csúcsértekezletekről hazatérve olyan alkucsomagokat hoznak magukkal és terjesztenek a parlament elé, amelyek csak nehezen volnának visszautasíthatók, mivel ez a tárgyalásokra visszatérő vezetőket a gyengeség és megbízhatatlanság látszatában tüntetné fel.

A pártok vezetői nagyobb autonómiával rendelkeznek azokban az országokban, ahol az EU ügyei feletti parlamenti ellenőrzés gyengébb. Az, hogy a parlamentek kísérletet tettek az irányítás és ellenőrzés visszaszerzésére, valamint arra, hogy kormányaikat beszámoltathassák, jól látható abból, hogy Európa összes országában speciális bizottságokat hoztak létre az európai ügyekkel kapcsolatosan. Ráadásul, mintegy válaszként az EU direktíváknak nemzeti törvények közé emelésére, több állam is alkotmányos változtatásokat hajtott végre annak érdekében, hogy megerősítse a törvényhozásnak a végrehajtó hatalom által történő ellenőrizhetőségét. Mindazonáltal az esetek zömében ezek a speciális EU-bizottságok gyengék ahhoz, hogy utasítást adjanak kormányaiknak, vagy hogy áthidalják azt az információs szakadékot, amely a nemzeti főtisztviselők és a parlamenti képviselők között tátong.

Nem kell azonban eltúloznunk azt a veszteséget, ami a parlament ellenőrzési szerepének és a pártok közötti versenynek a csökkenésében az europaizálás következtében végbement. Az európai integráció kezdetei előtt a pártvezetők és egyes érdekcsoportok vezetőinek szűk elitje élvezett hatalmi helyzetet a parlamenti képviselőkkel szemben, különösen az erősen testületi jellegű döntéshozatallal jellemezhető demokráciákban. Mindazonáltal az európai integráció folyamata megerősítette az európai pártok vezetőinek pozícióját . A nemzeti főtisztviselők közvetlen elszámoltathatóságának és ellenőrizhetőségének csökkenésével, különösen „azokat az ellenzéki pártokat lehet fokozatosan lefegyverezni”, amelyek céljaik elérése érdekében a kormánnyal szembeszegülve keresnek populista vagy egyes érdekcsoportok részéről érkező támogatást.

Az EU demokratikus dilemmája: hiteltelen intézmények, alacsony választási részvétel, széleskörű elégedetlenség

A politikai pártok iránt a legkisebb a bizalom

A politikai pártok társadalmi beágyazottsága fokozatosan csökken, elvesztik tagjaikat, törzsszavazóikat és társadalmi imázsuk romlik. A csökkenő taglétszám önmagában nem elég informatív. Lehet, hogy az történik csupán, hogy a politikai részvétel más politikai szervezetekhez, vagy a politizálás egyéb ad hoc formáihoz tevődik át. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a pártpolitikai tevékenység mára idejétmúlt és nem egyeztethető össze az emberek mindennapi életével. Az állampolgári attitűdöknek a pártdemokráciával kapcsolatos változását azzal vizsgálhatjuk, hogy értékeljük a képviseleti demokrácia fő intézményei iránti lélektani előfeltevéseket.

Bizalom a poltikai pártokban Bizalom a politikai intézményekben

3. táblázat: A politikai intézmények iránti bizalom százalékban kifejezve 1989-2003.Forrás : Különböző euro-előrejelzések 1997–2000.

Megjegyzés : * Bizalom a négy politikai intézményben: kormány, parlament, közszolgálat és politikai pártok

Az elemzés eléggé elkedvetlenítő: amint azt a 3. sz. tábla világosan mutatja, az európaiaknak csupán egyharmada tekinti megbízhatónak az olyan alapvető politikai intézményeket, mint a kormány, a parlament és a politikai pártok. Ugyanakkor a politikai pártok iránt mindennél alacsonyabb a bizalom. Hat polgár közül csupán egy az, aki bízik bennük.

A kritika tárgya azonban nem annyira a képviseleti demokrácia szerkezete, mint egész, hanem inkább annak egyes tényezői (a bevezetett pártok és politikusok), valamint a nyilvános politizálásnak olyan módszerei, amelyek a népesség el nem kötelezett részének szemében hiteltelenek. A jelek szerint szakadék jött létre a politika és a társadalom között. Azt jelentené-e vajon ez, hogy Európa polgárai közönyösek, elégedetlenek és cinikusak? A választ a választási részvételt, és az embereknek a nemzeti és európai demokráciával való megelégedettségét reprezentáló felmérések alapján próbáljuk meg megadni.

Az európai választások másodrendű választások, melyeket alacsony részvétel jellemez

A demokrácia egyik alapkövetelménye a választópolgárok aktív részvétele. Így a választásokon való részvétel kifejezi azt a fontosságot, amelyet az emberek az egyes demokratikus intézményeknek tulajdonítanak.

Több tudós állítja, hogy a magasabb jövedelmi és képzettségi szint a magasabb politikai részvétel irányába hat; paradox módon azonban az európai országok zömében a háborút követő periódus során a képzettség és jövedelmi szint jelentős emelkedése dacára az összesített szavazói részvétel jelentősen csökkent. A fejlett ipari országokban az 1945-ös, hozzávetőleges 84 százalékról ez az arány a 90-es évekre 78 százalékra esett.

Számos tényezőnek tulajdonítottak már befolyást a politikai részvétel tekintetében. Gray és Caul rámutattak , hogy a fejlett demokráciákban a részvétel hanyatlását leginkább a társadalom mobilizálási mintáinak átalakulása magyarázza (a szakszervezetek visszaszorulása, és a munkáspártok elerőtlenedése következtében a periférikus szavazók szervezettségének csökkenése), valamint a szavazásra jogosult korosztály gyorsabb bővülése (ami megdrágítja a politikai mobilizálást) és az országot jellemző intézményi formátum (különösen a választói rendszer). A pártok száma pozitív irányban befolyásolja a részvételt, de csak egy pontig: a túl nagymértékű töredezettség elbátortalanítja az embereket, távol tartva őket a szavazástól.

Hasonló effektusok mutathatók ki Kelet-Európában is. A plurális demokráciába való átmenet hajnalán a választási részvétellel kapcsolatos populáris lelkesedés gyors ütemben hanyatlott. Kostadinova rámutat , hogy míg a folyamatot megalapozó nemzeti választás során az átlagos részvétel meghaladta a 86 százalékot, a legutóbbi választások során ez az adat csupán 66,6 százalék volt. A magyarázatot a demokratikus átalakulás sajátságos dinamikáján túl a választási rendszer és a pártok száma adja.

Kijózanitó a kép, ha a másodrendű – mint amilyenek az országos szint alatti, vagy az europarlamenti – választásokat vizsgáljuk. Az europarlamenti választások csak alacsony részvételt és csekély involváltságot voltak képesek generálni az európai szavazók körében. A részvételnek az 1999-es europarlamenti választásokon bekövetkezett visszaesését tekintve valójában úgy tűnik, hogy az Európai Parlament megnövekedett hatalmának és az EU politikai döntéshozatalának nagyobb fontossága (amelyet például az egységes pénz bevezetése eredményezett) ellenére a jelek szerint egyre kevesebben és kevesebben kapcsolódnak az EU-szintű politikához. Ennek oka a fent részletezett tényezők egyike-másika lehet. A pártok nem képesek előállni olyan koherens és alternatív Európa-víziókkal, melyek mentén egymással versenyezni tudnának, és az euroválasztásokat egyre inkább a nemzeti politika küzdőtereként kezelik.

Vannak azonban az europarlamenti választásoktól való távolmaradásnak közvetlenebb okai is. Moravcsik vélekedése szerint az EU-kérdések egyszerűen nem elég markánsak ahhoz, hogy felkeltsék a szavazók érdeklődését. Bármi legyen is az oka a választói közönynek, tény, hogy az EU-választások jóval kevesebb választót mobilizálnak, mint a nemzetiek . A 4. sz. táblázat 24 ország vonatkozásában prezentálja a hazai, illetve az euroválasztások részvételi adatait. Mivel a csatlakozásra váró országokban euroképviselői választás ekkor még nem volt, az EU-népszavazáson való részvétel adatait helyettesítő értékként alkalmaztam, kifejezendő azt a fontosságot, amit a választók az európai integrációs folyamatnak, és általában véve az európai szintű politikának tulajdonítanak.

4. táblázat: A választók részvétele a parlamenti és az európai választásokon, 1998-2003 (%)
Forrás : Választási részvételi adatok az IPU, az IFES és az EU hálózati helyekről

Egészében véve az országos választások részvételi aránya jóval magasabb, mint az euroválasztásoké, és csupán három ország (Belgium, Luxemburg és Lengyelország) az, ahol többen mennek el az euroválasztásokra, mint a hazaiakra. Míg az összesített átlag nemzeti szintű választások estén 75 százalék, addig az EU-referendumon való részvételi arány ennél 15-17 százalékkal alacsonyabb. Ez már önmagában is mutatja, hogy sok európai választópolgár szemében az europarlamenti választások csupán másod- vagy harmadrendűek.

Külön figyelmet érdemel, hogy a tagállamok felében az europarlamenti választásokon a részvételi arány az 50 százalékot sem éri el, míg az átlag feletti részvételt mutató országok közül Belgiumban, Luxemburgban és Görögországban (és mindeddig Olaszországban is) a szavazás kötelező. Finnországban, Spanyolországban és Németországban a részvétel valamivel átlag feletti, míg Franciaországban és Dániában ugyancsak kis eltéréssel, de átlag alatti. A legalacsonyabb részvételi arány az Egyesült Királyságban, Írországban, Svédországban, Portugáliában, de kiváltképpen Hollandiában figyelhető meg. Az olyan államokban, mint Svédország, az Egyesült Királyság, Dánia és Hollandia a kétféle választás részvételi aránya közötti eltérés meghökkentő módon 30-40 százalék.

Mivel az europarlamenti választások sem a különböző, egymással versengő eurovíziók közötti választás, sem az európai főtisztviselői kar meghatározásának lehetőségét sem tették lehetővé, a jelek szerint a választók inkább a lábukkal, semmint a fejükkel vagy a szívükkel szavaztak. Nehéz volna ugyan meghatározni a különböző változók (az integrációval kapcsolatos verseny hiánya, az EU intézményi rendszerének demokratikus deficitje, és a szavazói apátia) közötti ok-okozati összefüggéseket, az eredmény azonban világos: az európai választók jelentős része nem kapcsolódik az EU-szintű politikai folyamatokhoz, és az EU működésével kapcsolatban széleskörű a közöny.

Egy olyan helyzet, amely a választók közönyével és apátiájával jellemezhető, még nem jelenti azonnal és automatikusan, hogy a demokráciával problémák volnának. Bármi is legyen azonban a távolmaradás oka, amennyiben ez az apátia az EU gyenge legitimációjához kapcsolható, – értve ezalatt, hogy a lakosság nem támogatja a kormányzásnak ezt az adott formáját – akkor a pártdemokrácia híveinek a jövőt illetően az eddigieknél több okuk van a pesszimizmusra.

Az elégedettségre nincs garancia: az EU legitimációs deficitje

Az európai integráció közönség támogatja Európa egészében egységesen erősen. Ez erősen egybevág azzal a konszenzussal, amit a nagyobb politikai pártok Európa legtöbb országában kialakítottak. A további bővítést – az EU tagságról nem is beszélve – azonban erősen vitatják a Benelux államokban, Írországban, Olaszországban és Portugáliában. Ugyanakkor Dániában, Spanyolországban és Ausztriában, de különösen az Egyesült Királyságban és Svédországban inkább csupán közönyösek az európai integrációval kapcsolatban, a további bővítés ellenzése pedig a kilencvenes évek elejétől jelentősen megerősödött.

Az EU-n belüli demokratizmussal kapcsolatban azonban széleskörű az elégedetlenség. A demokratikus deficit megléte számos polgárban kelt aggodalmat. 1992-ben egy összeurópai felmérés során a válaszadóknak csupán 15 százaléka vallotta magát elégedettnek a polgárok által gyakorolt demokratikus befolyás mértékével kapcsolatban. Egyes vélemények szerint az EU polgárai az EU-n belüli demokrácia megítélését arra alapozzák, amit saját, nemzeti intézményeikesetében gondolnak. Sok európai csak igen keveset tud az EU intézményeiről, és azokat egymástól gyakran nem is tudják megkülönböztetni. Kezelendő azt a problémát, hogy a polgárok az EU intézményei helyett inkább saját intézményeiket minősítik, mind nemzeti, mind európai vonatkozásában összegeztem a megelégedettség szintjét a nyugat- és dél-európai országokban. A demokráciával nemzeti szinten való megelégedettség mostani felméréseinek eredményeit tekinti át az 5. sz. táblázat, míg a 6. sz. táblázat ugyanezt teszi az európai szint vonatkozásában.

5. táblázat. A nemzeti demokráciával való elégedettség, 1989-2003 (a szavazásra jogosultak százaléká ában )
Forrás: Eurobarometer. Az adatok azoknak a válaszadóknak az arányát rögzítik, akik a nemzeti demokrácia működésével (nagyon) elégedettek

6. táblázat . A demokráciával való elégedettség az Európai Unióban, 1989-2003 (a szavazásra jogosultak százalékában)
Forrás : Eurobarométer

Megjegyzés : Az adatok azoknak a válaszadóknak a százalékarányát fejezik ki, akik állításuk szerint elégedettek a nemzeti demokrácia működésével.

A nemzeti demokratikus rendszer működésének megítélése szemmel láthatóan országonként erősen eltérő. Míg az olaszok, a portugálok és a görögök rendkívül elégedetlenek saját nemzeti demokráciáik működésével, a skála másik végét jelentő dánok, hollandok és írek viszonylag elégedettnek tűnnek. Amint azonban azt Spanyolország és Portugália esete is mutatja, egyes országok a felmérés időpontjának függvényében is erős eltéréseket mutatnak. Az 5. sz. táblázatból levonható legfontosabb általános következtetés az, hogy az elmúlt tíz év során növekedett a rendszer működését helyeslők aránya. Belgiumban, Finnországban, Franciaországban, Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban és Svédországban egyre többen és többen mondják azt, hogy elégedettek saját nemzeti demokráciájuk funkcionálásával. Ugyanakkor minden európai országban van a lakosságnak egy olyan, jelentős része, amely nem elégedett a demokratikus működéssel, ők azonban egyre inkább kisebbséget alkotnak.

A demokráciának magán az Európai Unión belüli működésével szemmel láthatóan jóval kevesebben elégedettek. Ez nem meglepetés, és az ok talán nem más, mint az európai demokratikus intézményrendszer már tárgyalt demokratikus deficitje. Az EU-val szembeni elégedetlenséget az intézményeivel szembeni bizalomhiányon túl az Európai Parlament gyengesége is befolyásolja. Néhány ország, – köztük pl. Olaszország – eltér ettől a mintától, mivel a polgárok itt saját nemzeti demokráciájukat hátrébb sorolva az EU demokráciája iránt tanúsítanak nagyobb megelégedettséget., – bár ez inkább a hazai demokrácia problémáit tükrözi, semmint az európai szint pozitív megítélését.. Ugyanakkor az országok zömében – de különösen Svédországban, Dániában, Hollandiában és az Egyesült Királyságban az állampolgárok elégedettebbek saját demokráciájukkal, mint annak EU szintű megfelelőjével. Karp és társai arra a következtetésre jutnak , hogy „a legtöbb szilárd demokráciától eltérően, – ugyanakkor a transznacionális intézményekhez hasonlóan – az EU nem számíthat széleskörű támogatásra”. Annak ellenére továbbá, hogy hosszabb időtávot tekintve az EU demokráciával való elégedettség növekszik, Európa polgárainak többsége hajlik arra, hogy az EU politikai folyamatait kétkedéssel szemlélje. Nem mellékes az sem, hogy a politikai ismeretek szintje erős korrelációt mutat az EU demokratikus működése iránti elégedetlenséggel. A nemzeti demokráciák vonatkozásában az elégedettségi szint az ismeretek bővülésével emelkedik, az EU tekintetében azonban pontosan fordított az összefüggés: minél magasabb a politikai ismeretek és a képzettség szintje,annál nagyobb az EU demokráciájával szembeni elégedetlenség. Ráadásul a többet politizáló emberek az átlagosnál nagyobb valószínűséggel tartoznak az elégedetlenek táborába .

Kelet-Európa felemelkedő demokráciáiban a politikai elégedettség szerkezete eltér attól, ami a megalapozott demokráciákra jellemző. Először is Kelet-Európában a megelégedettség szignifikánsan alacsonyabb, és fokozatosan csökken: a (Freedom House Index alapján mért) megnövekedett politikai szabadság ténylegesen az elégedettség csökkenéséhez vezetett. Míg a megalapozott demokráciákban az elégedettség szintje 60 százalék körül mozog, Kelet-Európában a nemzeti demokráciával való elégedettség csupán 35 százalékos. Ez nem hozható kapcsolatba sem a politikai kultúrával, sem a rendszer teljesítményével. Úgy látszik továbbá, hogy különösen azokban az országokban, amelyek az átmenetnek már korai szakaszában nagyfokú szabadságot értek el, számos állampolgár nem tudott még megbékélni a demokrácia rendetlenségével. Kelet-Európában az EU-tagság iránt is kisebb a lelkesedés, különösen az erős állami függésben lévő nyugdíjasok és farmerek között. Az állampolgároknak az EU-tagságot és az európai integráció támogatását illető attitűdjei erős kapcsolatot mutattak azzal, hogy milyen mértékben tartják kívánatosnak a piacgazdaságot, és mennyiben elégedettek a demokráciába való átmenettel. A tanulmányokból az is leszűrhető, hogy a politikai pártok többé-kevésbé strukturálják az embereknek az EU-tagsággal kapcsolatos attitűdjeit. Az európai integrációval kapcsolatban világos álláspontot megfogalmazó pártok ideológiájuktól függetlenül iránymutatást adnak az állampolgároknak az EU-kérdéseket illetően. Chickowski szavaival „a választók számára a pártkötődés az EU-tagsággal kapcsolatos kérdések megválaszolásakor olyan, mint egy megbízólevél”.

A diszkrepancia: a demokratikus politikák és a politikai döntési folyamat közötti szakadék

Az európai országok zömében megfigyelhető az európai integráció kérdéseinek szinte teljes hiánya a pártok közötti verseny során – ezt a tényt állítottuk a középpontba annak a kapcsolathiánynak az elemzése során, ami a politikacsinálás és a demokratikus kontroll közötti viszonyt jellemzi. A nemzeti politikát változatlanul a hazai társadalmi-gazdasági kérdések uralják, és a szavazók ezeknek a vonatkozásában értékelik a politikai pártokat, vezetőikkel egyetemben.

Ugyanakkor Európa szintjén a pártrendszer demokratikus értelemben változatlanul gyengén fejlett. A nemzeti pártrendszerek europaizálása még nem sokat haladt előre, ugyanakkor az európai szintű pártverseny mára jelentősen nacionalizálódott. Amint azt már említettük, az európai integráció a nemzeti pártvezetők és a nemzeti kormányok megerősödését hozta magával. A nemzeti politikai vezetők többé-kevésbé képesek a szupranacionális döntéshozatal kézbentartására, és az európai integráció tovább erősítette a nemzeti pártelitek pozícióját, különösen azok kormányzati szerephez jutása esetén. A szupranacionális politikai döntéshozatal nemzeti kontrollja annak a szupremáciának a révén valósul meg, amellyel a nemzeti szinten megválasztott politikusok (elnökök, miniszterelnökök és miniszterek) az europolitikusok toborzása és kiválasztása terén bírnak. Más szóval: szupranacionális szinten a politikusok toborzását és (ki)választását a nemzeti pártok uralják. A szupranacionális tisztségviselők karrierje feletti befolyás révén a nemzeti pártok vezetősége nagymennyiségű lojalitás és fegyelem gazdájává válik. Így azután a transznacionális pártszervezetek europarlamenti önálló mozgástere erősen korlátozott. Az eredmény nem más, mint az, hogy európai szinten egy gyenge Európai Parlamentet találunk, amely olyan gyengén fejlett szupranacionális pártszervezetekből áll, hogy tagjait a nemzeti pártvezetők toborozzák és választják ki.

Ugyanezek a pártvezetők uralják az európai főtisztviselői kart, amelynek demokratikus ellenőrizhetősége és vizsgálhatósága mesze alatta marad a demokratikus standardoknak (ez teszi az un. demokratikus deficitet az EU-val kapcsolatban), ami egyenesen következik az Európai Parlament korlátozott jogosítványaiból, és abból, hogy a főtisztviselői kar szupranacionális szinten nem elszámoltatható. Ez a demokratikus deficit csak a működés zavarai kapcsán kerül a felszínre, az okfejtés azonban jól megalapozott: az Európai Parlament intézményi kereteit egyszerre jellemzi a végrehajtó hatalom ellenőrizhetőségének és vizsgálhatóságának korlátozott volta, és a tömegtámogatottság tekintetében alacsony szintű legitimáció. Tetézi ezt az, hogy az euroválasztások során kifejezett népakarat és a szupranacionális végrehajtó testület meghatározása között a kapcsolat igen gyenge. Nem elnöki típusú ez a demokrácia, ahol a fő tisztségviselőt közvetlenül választják, ugyanakkor nem is parlamenti típusú, melynek keretei között a végrehajtó hatalom a törvényhozói hatalom származéka. Jelenleg az EU végrehajtó testülete nemzeti politikusokból (Minisztertanács) és a nemzeti államok illetve azok vezetői által kijelölt megbízottakból tevődik össze, azaz ismét csak a nemzeti pártok vezetői rendelkeznek a legnagyobb hatalommal. Míg a szupranacionális politikusok fentiek szerinti ellenőrzése nem vezet szükségképpen demokratikus deficithez (mivel a nemzeti politikusokat nemzeti szinten ellenőrizhetik és beszámoltathatják), a nemzeti politikai vezetőknek ez a dominanciája azt is jelenti, hogy saját, csökkenő legitimitásukat nemzetek feletti szerepük csak tetézi. A nemzeti politikai pártok legitimitásának csökkenését mutatja az a tény is, hogy a képviseleti demokrácia intézményei közül éppen a politikai pártok azok, amelyek iránt a lakosság a legkisebb bizalommal van, taglétszámuk nagy ütemben csökken, és eddig nem tapasztalt ütemben vesztik el társadalmi gyökereiket.

Összegezve: a szupranacionális politikai döntési folyamatokat és az EU intézményeit legitimációs deficit jellemzi : az állampolgárok közönyösek vagy bizalmatlanok az EU intézményei iránt – ezt mutatja az euroválasztásokon való alacsony részvétel és az EU-szintű politikai intézményekkel szembeni erős elégedetlenség. Különösen ez az alacsony részvételi arány az, ami megkérdőjelezi az EU és az azt reprezentáló intézmények legitimitását. Az állampolgároknak a demokratikus intézményekhez és a politikai hatalom birtokosaihoz való viszonyulása mára közönyössé vagy negatívvá vált. Fokozza a problémát, hogy az európai polgárok közül sokan magát az igen összetett EU intézményrendszert sem ismerik igazán, és ez helyet ad egy olyan folyamatnak, amelyben az emberek egyre inkább kizártnak érzik magukat a képviseletből és a hatalomból. A politikai intézményekkel szembeni elégedetlenség, a demokratikus kormányzással kapcsolatos társadalmi frusztráció, a választott politikusok és pártok iránti bizalom hanyatlása, a párttagok számának csökkenése és a politikai rendszer alkalmatlansága arra, hogy a kollektív problémákat a társadalompolitika eszközeivel megoldja – mindezek a következmények növekvő politikai cinizmussal és apátiával járnak együtt. A nemzeti politikák és a szupranacionális politikai döntéshozatal közötti diszkrepancia a politikai bizalom és az (intézményi) részvétel eróziójához vezet, termékeny talajt teremtve ezáltal a neopopulista és rendszerellenes pártok számára . Ezek a pártok a nemzeti politikai kérdéseket intézményellenes kritikával kombinálva politikai formát adnak a társadalmi elégedetlenségnek, gáncsolva a képviseleti demokrácia meglévő intézményeit : ebben az értelemben a populizmus és az egyéb rendszerellenes hangok a demokrácia hőmérői .

Mindez visszavezet minket történetünk elejére. Az EU támogatottságát megmagyarázhatóvá tévő tényezők között a legfontosabb talán az a széleskörű konszenzus, ami az integráció érdekében Európa legtöbb országában a jelentősebb pártok között létrejött. Ezek a pártok azonban könnyen csúszós jégen találhatják magukat. Először is a politikai versengés hazai mintái és a közpolitikai döntéshozatal egyre inkább szupranacionális jellege közötti kapcsolathiány könnyen erodálhatja mind a nemzeti demokratikus intézményekbe vetett bizalmat, mind az Európa (további) integrációjának támogatottságát. Ez, a politika és a közpolitika közötti divergencia képezi a legdöntőbb meghasonlást, amivel Európa államainak szembe kell nézniük. Az európai integrációs folyamat eredményeként az európai parlamentek nagymértékben elveszítették azt a képességüket, hogy ellenőrizzék és felülvizsgálják kormányaikat, a nemzeti szintű politizálás tere pedig korlátozott és zsugorodik. Ugyanakkor a nemzeti kormányok, és ezek tisztségviselőit adó pártok vezetői megerősítették pozíciójukat. Ezek a nemzeti szintű pártvezetők új, járulékos területként használják fel a transznacionális politikai döntéshozatal szintjét annak érdekében, hogy – olyan stratégiákkal, mint például a bűnbakkeresés vagy az információk monopolizálása – fokozatosan domináns szerephez jussanak parlamentjeikkel szemben.

Másodsorban: az európai integráció folyamata megerősíti a pártvezetést saját szervezetén belül . Magát a tősgyökeres aktív párttagságot egyre inkább mellőzik és a belső döntéshozatal során professzionális módon demokratikusabb eljárásokat vezetnek be. A tagság megszavaztatására csak a pártvezetők és a képviselők kiválasztása alkalmából kerül sor: a párttagok a politikai döntésekben nemigen hallathatják hangjukat. Ez az állítólagos demokratizálás azt jelenti, hogy a jobban informált (és, amint azt egy elemzés mutatja, euroszkepticizmusra inkább hajló) aktivistákat az el nem kötelezett tagság javára félreállítják. A tagság szélesebb rétegei nagyobb valószínűséggel támogatják a proeurópai pártvonalat és azokat a jelölteket, akikkel a vezetés egy populáris választáson előáll, – amint azt már említettük, minél tájékozottabbak a polgárok az EU működésével kapcsolatban, annál inkább hajlanak a szkepticizmusra. A demokratikus deficit mind a hivatásos, mind az amatőr megfigyelő szemében az európai intézményrendszer legmarkánsabb jellemzője: míg a politikai döntéshozatal áttevődött a szupranacionális szintre, a demokratikus irányítás és felülvizsgálat ezzel nem tartott lépést. A nemzeti pártvezetők csak úgy képesek fenntartani az EU-tagsággal és a (további) európai integrációval kapcsolatban a – néhány országban csak marginális – kedvező többségi véleményt, hogy a transznacionális elit toborzását és kiválasztását keményen a kezükben tartják.

Harmadszor: az empirikus elemzés rámutat a képviseleti demokrácia iránti bizalom alacsony szintjére és arra, a még ennél is kisebb bizalomra, ami az EU intézményeivel szemben nyilvánul meg. A képviseleti demokrácia európai rendszerében a pártoknak jut a legkevesebb bizalom, és egyúttal funkcióik erodálódását is meg kell tapasztalniuk. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti pártok tradicionális közvetítői és mobilizálói szerepkörükben a választók egy jelentős részével nem tudják fenntartani (szervezeti és pszichológiai) kapcsolataikat. A választásokon egyre alacsonyabb a részvétel, különösen a másodrendű EU-választásokon, akik pedig általában elmennek szavazni, hajlanak arra, hogy egyre gyakrabban cseréljenek pártot. Ráadásul egyre többen vannak azok, akik teljesen kiszámíthatatlanul elmennek szavazni, vagy a távolmaradás mellett döntenek. Így a választási eredmények és az ezekre támaszkodó kormányalakítás stabilitása is csökken, az előrejelzések minden eddiginél bizonytalanabbá válnak.

Ezek a kevéssé strukturált és előre fel nem mérhető választási piacok, amelyeket a részvétel alacsonyabb ugyanakkor az ingatagság magasabb foka jellemez, a lehetőségeknek egy olyan szerkezetét kínálják a populista politikusok és rendszerellenes pártok számára, amellyel azok képesek átpolitizálni és mobilizálni a közönség nyilvánvalóan nagyfokú politikai elégedetlenségét, zúgolódását és cinizmusát. A populáris cinizmusnak és zúgolódásnak ez a mobilizáló kapacitása számos új párt létrejöttéhez vezetett, és ezek közül nem egy az, amelyik populista magatartást követ és antipolitikai retorikával él. Ezek az új pártok most Európa-szerte különböző pártszövetségekhez csatlakoztak, amivel kihívást jelentenek az uralkodó pártok számára. Egyes országokban, mint pl. Olaszország, Ausztria és Hollandia, a populista pártok a kormányzás végrehajtói szintjét is elérték. Más országokban az új bal aratott jelentős sikereket a választásokon, bekerülve a kormányba (Belgium, Finnország és Németország). Különösen a (jobboldali) populista pártok azok, amelyek tőke gyanánt jelentős politikai szkepticizmust és elégedetlenséget képesek akkumulálni, különösen a hagyományos politikai pártok vezetőit bírálva. A „mindenféle elégedetlenség különös kotyvaléka”, amit a populista pártok beadni képesek, gyakran ötvöződik a fennálló rendszer elleni kritikával és a képviseleti demokrácia meglévő intézményeinek gáncsolásával. Lehet továbbá egy pont, ahol a populizmus eléri a demokrácia szintjét, különösen a szupranacionális szint vonatkozásában. Jelen munka rámutat, hogy a populizmus képes a valós és létező politikai elégedetlenség, az euroszkepticizmus, és a jelentősebb politikai intézményekkel, különösen a pártokkal szembeni bizalmatlanság politikai kihasználására. Az utóbbiak, amelyek valamikor azért jöttek létre, hogy a demokratikus részvétel érdekében mobilizálják a tömegeket, most megfenekleni látszanak egy olyan folyamatban, amelyben az európai integráció és annak demokratikus deficitje a politikai cinizmus és elégedetlenség táptalajává vált.

Kuzman Béla fordítása

Irodalom

Abedi, A. (2002) “Challenges to established parties: the effects of party system features on the electoral fortunes of anti-political-establishment parties”, European Journal of Political Research , Vol. 41, No. 4, pp. 551–83.

Andersen, C.J. (1998) Parties, Party Systems, and Satisfaction with Democratic Performance in the New Europe , Political Studies 46, pp. 572-588.

Anderson, C.J. (1998a) “When in doubt use proxies: attitudes to domestic politics and support for the EU”, Comparative Political Studies , Vol. 31, No. 5, pp. 569–601.

Anderson , C.J. (1998b) “Political satisfaction in old and new democracies”, paper available at: http://cdp.binghamton.edu/papers.html

Anderson , C. J. (1999) “Party systems and satisfaction with democracy in the new Europe ”, Political Studies , Vol. 46, No. 4, pp. 572–88.

Andeweg, R.B. (1995) “The reshaping of national party systems”, West European Politics , Vol. 18, No. 3, pp. 58–78.

Attiná, F. (1990) “The voting behaviour of the European Parliament members and the problem of the Europarties”, European Journal of Political Research Vol. 18, No. 5, pp.

557–79.

Aylott, N. (2002) “Let's discuss this later. Party responses to Euro-division in Scandinavia ”, Party Politics , Vol. 8, No. 4, pp. 441–61.

Bardi, L. (1994) “Transnational party federations, European parliamentary party groups and the building of Europarties”, in R. Katz and P. Mair (eds) How parties organize.

Change and adaptation in party organizations in Westerndemocracies , London : Sage, pp. 357–72.

von Beyme, K. (1996) “Party leadership and change in party systems: towards a postmodern party state?”, Government and Opposition , Vol. 31, No. 2, pp. 135–59.

Binnema, H. (2002) European integration and the survival of political parties , paper for the Politicologenetmaal, Noordwijkerhout, the Netherlands , 23–24 May.

Blondel, J., and M. Cotta (eds) (1996) Party and government. An inquiry into the relationship between government and supporting parties in liberal democracies , London : Macmil-lan.

Blondel, J. , Richard Sinnott and Palle Svensson (1998) People and parliament in the European Union: participation, democracy, and legitimacy , Oxford : Clarendon

Blondel, J., and J.L. Thiébault (eds) (1991) The profession of government minister in Western Europe , London .

Bomberg, E. (2002) “The Europeanisation of green parties: exploring the EU's impact”, West European Politics , Vol. 25, No. 3, pp. 29–50.

Brug, W. van der, and M. Fennema (2003) “Protest or mainstream? How the European anti-immigrant parties developed into two separate groups by 1999” , European Journal of Political Research , Vol. 42, No. 1, pp. 55–76.

Brzinsky, J.B. (1995) “Political group cohesion in the European Parliament, 1989–1994”, in C. Rhodes and S. Maxey (eds) The state of the European Union: building a European polity? , Boulder , CO : Lynne Rienner.

Budge, I. And Fording, R. ( 2001) Mapping policy preferences: estimates for parties, electors and governments 1945-1998 , Oxford , Oxford University Press.

Capoccia, G. (2002) “Anti-system parties – a conceptual reassessment”, Journal of Theoretical Politics , Vol. 14, No. 1, pp. 9–35.

Chichowski, R. A. (2000) “Western Dreams, Eastern Realities.Support for the European Union in Central and Eastern Europe”, Comparative Political Studies, Vol. 33, No. 10, pp. 1243-1278.

Corbett, R., F. Jacobs and M. Shackleton (1995) The European Parliament , London : Cartermill International.

Deth, J. van, and E. Scarbrough (eds) (1995) The impact of values , Oxford : Oxford University Press.

Detterbeck, K. (2001) “Cartel parties in Western Europe ?”, paper prepared for ECPR Joint Sessions, Grenoble .

Eijk, C. van der, and M. Franklin (eds) (1996) Choosing Europe ? The European electorate and national politics in the face of union , Ann Arbor : University of Michigan Press .

Eldersveld, S., L. Stromberg and W. Derksen (eds) (1995) “Local elites”, in Western Democracies. A comparative analysis of urban political leaders in the U.S., Sweden and the Netherlands , Boulder CO.

Faas, T. (2003) “To defect or not to defect? National, institutional and party group pressures on MEPs and their consequences for party group cohesion in the European Parliament”, European Journal of Political Research , Vol. 42, pp. 841–66.

Farrell, D.M., and P. Webb (2000) “Political parties as campaign organizations”, in R. Dalton and M.P. Wattenberg Parties without partisans. Political change in advanced industrial democracies , Oxford : Oxford University Press, pp. 109–13.

Gray, M., and M. Caul (2000) “Declining voter turnout in advanced industrial democracies – 1950 to 1977. The effects of declining group mobilization”, Comparative Political Studies , Vol. 33, No. 9, pp. 1091–122.

Hecke, S. van (2003) “De overlevingsstrategie van de christen-democraten in de Europese Unie”, paper prepared for the Politicologenetmaal, Noordwijkerhout The Netherlands, May 23-24, 2002

Heidar, K., and R. Koole (eds) (2000) Parliamentary party groups in European democracies. Political parties behind closed doors , London : Routledge.

Helms, L. (ed.) (2000) Institutions and institutional change in the Federal Republic of Germany , Basingstoke : Macmillan.

Hix, S. (1996) “The transnational party federations”, in J. Gaffney (ed.) Political parties and the European Union , pp. 308–31.

Hix, S. (1997) “Executive selection in the European Union: Does the Commission President investiture procedure reduce the democratic deficit?”, European Integration online papers, Vol. 1, No. 21: http://www.eiop.or.at/eiop/texte/1997-021a.htm.

Hix, S. (1999a) “Dimensions and alignments in European Union politics : Cognitive constraints and partisan responses”, European Journal of Political Research , Vol. 35, No. 1, pp. 69–106.

Hix, S. (1999b) The political system of the European Union , London : Palgrave.

Hix, S. (2001) “Legislative behaviour and party competition in the European Parliament: an application of NOMINATE to the EU”, Journal of Common Market Studies , Vol. 39, No. 4, pp. 663–88.

Hix, S. (2003a) “Electoral institutions and legislative behavior: explaining voting-defection in the European Parliament”, forthcoming in World Politics , Vol. 55, No. 1: http://personal.lse.ac.uk/HIX/WorkingPapers.HTM

Hix, S. (2003b) “The end of democracy in Europe ? How the European Union (as currently designed) restricts political competition”, paper available at: http://personal.lse.ac.uk/HIX/WorkingPapers.HTM

Hix, S., and C. Lord (1997) Political parties in the European Union , Basingstoke : Macmillan.

Hix, S., A. Noury and G. Roland (2003a) “Power to the parties: cohesion and competition in the European Parliament 1979–2001”, paper available at: http://personal.lse.ac.uk/HIX/WorkingPapers.HTM

Karp, J.A., S.A. Banducci and S. Bowler (2003) “To know it is to love it? Satisfaction with democracy in the European Union”, Comparative Political Studies , Vol. 36, No. 3, pp. 271–92.

Katz, R., and P. Mair (eds) (1994) How parties organize. Change and adaptation in party organizations in Western democracies , London : Sage.

Katz, R., and P. Mair (1995) “Changing models of party organization: the emergence of the Cartel party”, Party Politics , Vol. 1, No. 1, pp. 5–28.

Keman, H. and Krouwel , A. (2003) Cynical Voters, New Parties and the Rise of Political Entrepreneurs, paper for the ECPR Conference Marburg Germany, 18-21 September 2003.

Kersbergen, K. van and Krouwel , A. (2003) “De buitenlanderskwestie in de politiek in Europa”, in Pellikaan, H. and Trappenburg, M (edts) Politiek in de multiculturele samenleving, Boom, Meppel, pp. 188-218.

Kirchheimer, O. (1966) “The transformation of Western European party systems”, in J. LaPalombara and M. Weiner (eds) Political parties and political development , Princeton , NJ : Princeton University Press , pp. 177–200.

Kirchheimer, O. (1969) “Party structure and mass democracy in Europe ”, in F.S. Burin and K.L. Shell (eds) Politics , law and social change: selected essays of Otto Kirchheimer , New York : Columbia University Press , pp. 245–68. Originally published in Archiv des Öffentliches Rechts , LXXIX (1954), pp. 301–25.

Kitschelt, H. (2000) “Citizens, politicians, and party cartellization: political representation and state failure in postindustrial democracies”, European Journal of Political Research 37, pp. 149–79.

Koole, R. (1996) “Cadre, catch- all or cartel? A comment on the notion of the Cartel party”, Party Politics , Vol. 2, No. 4, pp. 507–23.

Kostadinova, T. (2003) “Voter turnout dynamics in postCommunist Europe ”, European Journal of Political Research , Vol. 42, No. 4, pp. 741–59.

Kreppel, A., and G. Tsebelis (1999) “Coalition formation in the European Parliament”, Comparative Political Studies , Vol. 32, No. 8, pp. 933–66.

Krouwel , A. (1999 ) “The catch- all party in Western Europe , 1945–1990. A study in arrested development”, PhD dissertation, Vrije Universiteit Amsterdam.

Krouwel , A. (2003a) “Otto Kirchheimer and the catch- all party”, West European Politics , Vol. 26, No. 2 (April), London : Frank Cass, pp. 23–40.

Krouwel , A. (2003b) “Partisan states. Legal regulation of political parties in France , Germany , the Netherlands and the United Kingdom ”, Nijmegen : Ars Aequi Libri–Wolf Legal Publishers.

Mair, P. (1994) “Party organizations: from civil society to the state”, in R. Katz and P. Mair (eds) How parties organize. Change and adaptation in party organizations in Western

Democracies , London : Sage, pp. 1–22.

Mair, P. (2000) “The limited impact of Europe on national party systems”, West European Politics , Vol. 23, No. 4, pp. 27–51.

Mair, P. (2002) “In the aggregate: mass electoral behaviour in Western Europe, 1950–2000”, in H. Keman (ed.) Comparative democratic politics . A guide to contemporary theory and research, London : Sage, pp. 120–44.

Marks, G., and C. Wilson (2000) “The past in the present: a cleavage theory of party response to European integration”, British Journal of Political Science , Vol. 30, pp. 433–59.

Mény, Y., and Y. Surel (eds) (2002) Democracies and the populist challenge , New York : Palgrave.

Moravcsik, A. (1994) “Why the European Community strengthens the state: domestic politics and international cooperation”, Working Paper No. 52, Cambridge , MA : Harvard University Press.

Moravcsik, A. (2002) “In defense of the ‘democratic deficit': reassessing the legitimacy of the European Union”, Journal of Common Market Studies , Vol. 40, No. 4, pp. 603–34.

Niedermayer, O., and R. Sinnott (eds) (1995) Public opinion and internationalised governance , Oxford : Oxford University Press.

Pharr , S.J., and R. Putnam (2000) Disaffected democracies. What's troubling the trilateral countries? , Princeton , NJ : Princeton University Press.

Plasser, F. (1999) “‘Culture of mistrust': politischer Zynismus in den USA”, Osterreichische Zeitschrift fur Politikwissenschaft, No. 4, pp. 405–18.

Quanjel, M., and M. Wolters (1992) “Het Europees Parlement”, in M. Wolters (ed.), Democratie en beleid in de Europese Gemeenschap , Alphen aan den Rijn, Samson H.D. Tjeenk Willink, pp. 67–86.

Raunio, T. (2000) “Losing independence or finally gaining recognition? Contacts between MEPs and national parties”, Party Politics , Vol. 6, No. 2, pp. 211–23.

Raunio, T. (2002) “Why European integration increases leadership autonomy within political parties”, Party Politics , Vol. 8, No. 4, pp. 405–22.

Raunio, T., and S. Hix (2000) “Backbenchers learn to fight back: European integration and parliamentary government”, West European Politics , Vol. 23, No. 4, pp. 142–68.

Raunio, T., and M. Wiberg (2000) “Does support lead to ignorance? National parliaments and the legitimacy of EU governance”, Acta Politica , Vol. 35, No. 2, pp. 146–68.

Ray, L. (1999) “Measuring party orientations towards European integration: results from an expert survey”, European Journal of Political Research , Vol. 36, pp. 283–306.

Reiff, K., and H. Schmitt (1980) “Nine second-order elections – a conceptual framework for the analysis of European election results”, European Journal of Political Research ,

Vol. 8, No. 1, pp. 3–44.

Schmitter, P.C. (1996) “Imagining the future of the Europolity with the help of new concepts”, in G. Marks, F.W.

Scharpf, P.C. Schmitter and W. Streeck (eds) Governance in the European Union , London : Sage, pp. 121–59.

Scully, R. (2001) “Voters, parties and Europe ”, review article, Party Politics , Vol. 7, No. 4, pp. 515–23.

Streeck, W. (1996) “Neo-Voluntarism: a new European social policy regime?”, in G. Marks, F. Scharpf, P.C. Schmitter

and W. Streeck (1996) Governance in the European Union , London : Sage Publications, pp. 64–94.

Taggart, P. (1998) “A touchstone of dissent: Euroscepticism in contemporary Western European party systems”, European Journal of Political Research , Vol. 33, No. 2, pp. 363–

88.

Taggart, P. (2000) Populism , Buckingham: Open University Press.

Webb, P. (1995) “Are British political parties in decline?”, Party Politics , Vol.1, Issue 3, pp. 292–322.

Yishai, Y. (2001) “Bringing society back in. Post-cartel parties in Israel ”, Party Politics , Vol. 6, No. 7, pp. 667–87.

Young, L. (1998) “Party, state and political competition in Canada: the cartel model reconsidered”, Canadian Journal of Political Science , Vol. 31, No. 2, pp. 339–58.

Lásd Schmitter 1996:125.

Lásd többek között Binnema 2003.

Hix 1997.

Marks–Wilson 2000.

Hix 1997.

Lásd Marks–Wilson 2000., Hix 1997., Mair 2000., Taggart 1998.

Bomberg 2002.

Mair 2000: 31.

Marks–Wilson 2000: 459

Mair 2000.

Lásd többek között Raunio–Wiberg 2000: 155–7.

Krouwel 1999.

Kirchheimer 1996. Kirchheimer 1969 [1954].

Katz–Mair 1995.

lásd többek között Webb 1995. Detterbeck 2001. Coole 1996. Kitschel 2000. von Beyme 1996. Yishai 2001. Young 1998.

Krouwel 1999. Farrell–Webb 2000.

Helms 2000. Haidar–Coole 2000.

Hix 1997: 1.

Mair 2000: 28.

Bardi 1994: 369–70.

Hix 1996: 311.

Raunio 2000. Hix 1997. Hix et al 2003a.

Lásd Attina 1990. Quanjel–Wolters 1992. Brinzsky 1995.

Hix et al 2003b. Faas 2003..

Hix 2001: 684. Hix et al 2003a: 38–41.

Hix 1996. Hix 1997. Hix 2001. Hix–Lord 1997. Hix et al 2003a. Kreppel–Tselebis 1999. Attina 1990.

Hix et al 2003b: 24.

Blondel–Thiebault 1991. Eldersveld et al 1995. Crouwel 1999.

Hix 1997.3.

Hix 2003a: 24–25.

Kitschelt 2000.

Mair 1994: 16.

Raunio 2000.

Lásd Streeck 1996: 83–85.

Raunio–Hix 2000: 163.

Moravcsik 1994.

Raunio–Hix 2000.

Raunio 2002.

Lásd Raunio–Hix 2000:154-9. Raunio–Wiberg 2000:150-4.

Raunio–Wiberg 2000:151.

Mair 2002: 128–9.

Gray–Caul 2000.

Kostadinova 2003: 752.

Scully 2001:518. Andeweg 1995: 73.

Moravcsik 2002: 616.

Reiff–Schmitt 1980. Hix 1996. Hix 1996b. Hix–Lord 1997.

Eijk–Franklin 1996: 301-4.

Blondel et al 1998: 240.

(Raunio–Wiberg 2000: 159–61.

Niedermayer–Sinnott 1995.

Anderson 1998.

Karp et al 2003: 277.

Karp et al 2003: 280.

Karp et al 2003: 85–7.

Anderson 1998a., Anderson 1998b., Anderson 1999.

Anderson 1998b.

Chichowski 2000.

Anderson 1998a. Taggart 1998. Chickowski 2000.

Chickowski 2000: 1272.

Lásd Hix 1997.

van Deth–Scarbrough 1995. Pharr–Putnam 2000. Plasser 1999.

Abedi 2002. van der Brug–Fennema 2003. Ményi–Surel 2002.

Lásd Keman–Krouwel 2003. Kersbergen–Krouwel 2003.

Taggart 2000.