Dolgozatom címe: "Az első magyar Kafka-monográfia" némi magyarázatot igényel. A könyv tárgya csakugyan Franz Kafka életműve. Ami azonban a könyvben igazán magyar, az csak a címlapon André Nemeth-ként szereplő szerző állampolgársága. A publikálás helye Párizs, nyelve francia, megjelenési időpontja: 1947. Franz Kafka, a monográfia hőse németül publikáló zsidó származású, prágai (cseh?) író. A cím magyar fordításban így hangzana: Kafka vagy a zsidó titok. Lehetne úgy is okoskodni: egy közép-európai, zsidó származású, kritikus egy közép-európai, zsidó származású íróról írt könyvet. Mi köze ennek a magyarsághoz? A filológiai érvek, amelyeket e mellett fel lehet hozni, szegényesek és ingatag érvényűek. A címlapon ezt olvassuk: Traduit du hongrois par Victor Hintz, azaz "Magyarból fordította Hintz Viktor." Csakhogy ez misztifikáció. A könyv kézirata birtokunkban van, s ez bizonyítja, hogy a szerző a szöveget német nyelven írta. A titok nyitja egyszerű. Victor Hintz, aki tudomásom szerint a lille-i egyetem magyar lektoraként dolgozott, német (sváb) származású volt, s a könyvet németből fordította franciára. Az azonban nagyon valószínű, hogy a német kéziratból született francia könyv üzleti és szakmai kérdéseiről a fordító és a szerző magyarul tárgyalt egymással.

A szövegben érthetően kevés magyar vonatkozású mozzanatot találunk. Igaz, köztük olyan is akad, amely A per hősének, Josef K.-nak a bűntelen bűnösség komplexusát tárgyalva egy, a francia közvéleményben ismeretlen magyar költőre irányítja a figyelmet: "Nem kevésbé érzi magát súlyos bűntudattól összezúzva, s következésképpen olyan állapotban, amelyet egy nagyszerű magyar költő, József Attila is leír: Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van.". Később előkerül az a mondás is, amelyet mi, magyar olvasók Arany Jánostól ismerünk: "Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!", de Németh nem említi Aranyt, csak "a mesebeli parasztra" utal. A kastélyban elmesélt Amália-epizódot pedig, amelyet Max Brod homályosnak ítél, egy Monarchia-beli, Magyarország déli határán történt eseményről szóló újsághír segítségével fejti meg.

Miért kell mégis igényt tartanunk nekünk, magyaroknak erre a monográfiára? Françoise Tabery francia Kafka-bibliográfiájában a következő annotációt olvashatjuk Németh könyvéről: "Az író - kulturális és családi - konfliktushelyzetei. Az életmű megközelítése (A per, A kastély, Amerika, a nagy elbeszélések); a vallási probléma, az életmű forradalmi jelentősége." Amikor ezeket a tárgyszerű, ámde igen csekély érdeklődésről tanúskodó mondatokat elolvastam, amelyek a 200 oldalas könyvről szűkszavúbban nyilatkoznak, mint egy-egy francia szerző által írott rövidebb tanulmányról, felrémlett előttem az a teljes érdektelenség, amely a "magyarból fordított" monográfiát kísérhette a francia nyelvi közegben. Ekkor jutottam arra a következtetésre, hogy ez az igényes, értékes vállalkozás jobb sorsra érdemes. Nem maradhat a senki földjén. Ha a franciák megvannak nélküle, akkor nekünk, magyaroknak kell adoptálnunk, integrálnunk a hazai Kafka-recepcióba, amely ebben a korai szakaszban az ismert történelmi körülmények folytán nem büszkélkedhet más, ehhez fogható eredménnyel. És ha már nem olvasható magyarul, legalább beszélnünk kell róla. A Kafka ou le mystère juif tehát szerintem a külföldön született magyar szellemi termékek, a hungaricumok sajátos válfaját képezi.

A könyv címét és Németh vállalkozásának természetét az előszóból és az első fejezetből érthetjük meg, amely a Franz Kafka, bevezetés a műveihez, amit poszthumusz regényeinek egzegézise követ címet viseli. Az előszó arról tudósít, hogy a szerző munkájának megírásához 1940-ben kezdett hozzá, a Marseille melletti Cassis-ban, s először talán csak egy esszét szándékozott írni A per című regényről. A szövegnek a kor történelmére tett utalásaiból kiderül, hogy a munka monográfiává a háború után kerekedett. A könyv címét adó "zsidó titok", amely azt a félreértést keltheti, hogy Németh az egyetemes érvényű üzenetet tartalmazó kafkai életművet a zsidóság számára sajátítja ki, ugyancsak az előszóban kerül szóba önálló témaként. A szerző felidézi a könyv fogantatásának idejét, amikor egy baloldali, antiszemita, lengyel emigránssal folytatott vitákat a zsidóság természetéről, értékeiről és hibáiról. A monográfiában tehát nem annyira valamely meghatározott misztériumról van szó, hanem a zsidó ember különös, bizarr, ellentmondásos, nehezen meghatározható arculatáról. Nem annyira titokról, mint inkább paradoxonról, s az erre épülő, az átlagostól, normálistól elütő magatartásmódról. Ez a különösség, egy nép ellentmondásos és nagyon egyedi alkata ölt testet Németh szerint Franz Kafkában.

Az első fejezet magában foglalja a könyv egészének koncepcióját, tartalmazza kulcsszavait, eljátssza vezérmotívumait, ezért a monográfia problematikáját ezen a fejezeten demonstráljuk. Kafka elementáris hatására keresve magyarázatot Németh úgy látja, hogy a prágai író műve az olvasót olyan végső, nyugtalanító kérdésekkel szembesíti, amelyeket egyfelől naivnak, gyermekesnek, másfelől obszcénnak tartunk, s ezért tudatunk alá szorítunk, vagy közkeletű válaszokkal igyekszünk előlük kitérni. E problémák magva személyes énünk miért-valósága, a kérdés, hogy mi végre vagyunk a világon? A jelenvaló létünk értelmére irányuló aggódó kérdés kapcsán felmerül egy olyan fogalom, amely végigkíséri a könyv egész gondolatmenetét: az abszurditás fogalma. Lehet, hogy jelenlétünk nem indokolható megfelelőképpen, hogy létünk abszurd, értelmetlen. Németh Andor három nyelvű töredékes filozófiai kézirata a bizonyíték rá, hogy a szerző szembesült Camus Sziszüphosz mítoszának abszurd-meghatározásaival, valamint Sartre Az undor című regényének megfelelő vonatkozásaival is. De az absurdité például az ún. egzisztencialista irodalommal éles vitát folytató Jean Starobinski 1945-ös Kafka-tanulmányának is központi fogalma. E fogalom reflektált használata tehát szorosan hozzákapcsolja Németh felfogását az egykorú franciaországi Kafka-recepcióhoz, amelynek az absurdité az egyik kulcsszava, függetlenül attól, hogy az adott szerző hogyan definiálja és hogyan foglal állást vele kapcsolatban.

Vajon az istenhit vagy az Istenbe vetett bizalom meg tud-e szabadítani az abszurdtól, a világ értelmetlenségének élményétől? Biztosíthatja-e a lélek békéjét, el tudja-e hallgattatni a nyugtalanító kérdéseket? Németh úgy látja, hogy ezen a téren a bizonyosság élménye csak azoknak a keveseknek osztályrésze, akik az Istennel való egyesülés kegyelmében részesülhetnek, azaz a misztikusoké. Az Egyház, tanításai révén csak közvetítésre vállalkozik a kételkedéseibe visszazuhant hívő és a transzcendencia között. Hogy miért éppen én követek el bűnt, és hogy a bűnbánat eredményeként átélt megtisztulás után miért süllyedek vissza a bűnbe, erre az Egyház is csak az eredendő bűn homályos mítoszával képes válaszolni. A kérdezésnek ez a látszólag váratlan iránya megint csak mélyen jellemző a háború alatti és azt követő időszak Németh Andorjára. Szerzőnk ugyanis párizsi emigrációja előtt katolikus hitre tért át, s a francia fővárosban egy elzászi, zsidó származású, később boldoggá avatott misszionárius, Libermann atya örökségét kutatta és életrajzát írta meg. Az élet nagy kérdéseinek vallási megoldása tehát ezekben az években rendkívül mélyen foglalkoztatta őt. Ehhez érdekes adalék emlékiratának az a mozzanata, amelyben beszámol marseille-i beszélgetéséről Simone Weillel.

Németh Swifttel, a Gulliver és Voltaire-rel, a Candide szerzőjével példálózva szembeállítja az ember alacsonyságát, nyomorúságos voltát hangsúlyozó rosszmájú zsenikkel az olyan alkotó típusát, amelyiket Dosztojevszkij testesít meg, aki legelesettebb alakjainak ábrázolása során is felmutatja, hogy az ember nemcsak az, ami, hanem az is, aminek képzeli magát. Nemcsak ösztöneit kiélő lény, hanem olyan létező, akinek végcélja Isten. "Hogy Isten minden létező első oka - mondja - erről Kafka is mélyen meg van győződve." A prágai író pozícióját az első fejezet egy későbbi helyén mégsem Dosztojevszkij oldalán, hanem Voltaire és az orosz író között, mintegy félúton jelöli meg. Kafka szerint ugyanis mi tudunk ugyan Isten létezéséről (mást talán nem is tudunk róla), de nem biztos, hogy Isten tudomást vesz a mi létezésünkről. Nincs vele kapcsolatunk, s ezért olyan, mintha nem is létezne.

Abban, hogy Németh könyvében Kafkát szembesíti a zsidó és a keresztény vallás kérdéseivel, s abban, hogy pozícióját - az egyszerűség kedvéért nevezzük így - a sérült istenhitű szerzők között jelöli ki, megint csak nem üt el a korabeli francia Kafka-kritika más jelentős teljesítményeitől. Így például Claude-Edmonde Magny kitűnő 1942-es tanulmánya, amelyet a Cahiers du Sud című folyóiratot szorgalmasan olvasó Németh Andor minden bizonnyal ismert, egyedül azt veti Kafka szemére, hogy műveinek világa csonka: hiányzik belőle az Istenbe vetett bizalom, az igazi, személyes istenhit. Kafkát Isten nélküli misztikusnak nevezi. Jean Starobins-ki hasonlóképpen negatív teológiának, Raniel Rops, az író egyik legkorábbi francia híve a hiány teológiájának minősíti a kafkai vallásosságot.

A vallási megoldás horderejének relativizálása után a szerző a jelenvaló létünk nyugtalanító alapkérdéseit a művészet nyújtotta megoldással szegezi szembe. A művészet, mondja, eleve nem ígér orvosságot erre a bajunkra, csupán tükröt tart létszorongásunk elé. "Minden művészeti tevékenység legfőbb értelme - írja - legyőzni a létezés okozta aggodalmat." Ez a győzelem Kosztolányi a homo aesteticus magatartására emlékeztető módon fogalmazódik meg a fejezetben. A világ ránk gyakorolt nyomasztó hatását - mondja Németh - a műélvezet mintegy felfüggeszti. A műalkotás a gyöngéd és szomorú szépség glóriájával veszi körül szenvedésünk tárgyát, s az általa nyújtott élmény megbékít életünkkel.

Németh ebből az esztétikai alapállásból kiindulva magyarázza azt a különös, lenyűgöző varázserőt, amellyel Kafka művei szinte leigázzák, hatalmukban tartják az olvasót. A személytelen tárgyilagossággal megfogalmazott szövegek nyugtalanító módon azt a benyomást keltik, hogy bennük rólunk, magunkról van szó, a művek mintegy célba vesznek bennünket. A művek világa úgy kényszeríti ránk magát, mintha szorongásos álmot látnánk. A művek álomszerűségének, a kafkai írásművészet álomtechnikájának a leírása Németh könyvének legszebb passzusai közé tartoznak. A szerző itt természetesen pszichoanalitikus műveltségét, a freudi álomtanban szerzett jártasságát kamatoztatja. A mélylélektani szempontok a gondolatmenet más pontjain, például Az ítélet elemzése során is felbukkannak. Kafka pszichoanalitikus értelmezéseiben való elmélyedés Németh Andor emlékirata segítségével egészen a harmincas évek elejéig követhető visszafelé: "Egy Vilmos császár úti könyvkereskedésben felfedeztem Kafka posztumusz regényeit. Ezek, különösen a Schloss, egészen megbűvöltek. Ugyanígy volt velük Attila is, akinek odaadtam a Schloss-t, őrá is döntő módon hatott, amint az későbbi versein erősen érezhető. Csak egy híres strófáját idézem itt: "Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van." Na mármost, Attila jelentette nekem, hogy az Imago nevű pszichoanalitikus folyóiratban megjelent egy közlemény Kafkáról."

A pszichoanalitikus értelmezési stratégiával a szerző megint csak nem áll egyedül a korban. Paul-Louis Landsberg, például, Az átváltozás elemzésében Gregor Samsa állattá, majd rovartetemmé való lefokozódását Freud halálösztön fogalmából értelmezi. Kafka világának szorongásos álomhoz hasonlítása, amelynek során magunkat zárjuk be egy álom által konstruált szituációba, s így belevetjük magunkat az abszurditás örvényébe, Starobinski már említett tanulmányában is hangsúlyosan jelenik meg Az odú című novella elemzése kapcsán. Németh onirikus öntudatról, a francia szerző onirikus logikáról beszél Kafka műveiben.

Nem mond ellent az álomszerű atmoszférának az a tény, hogy Németh szerint Kafka regényei úgy kezdődnek, mintha a főhős valamiféle fél-kábulatból térne magához, valamilyen letargikus állapotból ébredne rá saját személyes énjére, kiszakítva magát megnyugtató, biztonságot adó társadalmi szerepeiből. S e kínos ébredés következtében lenne kénytelen rámeredni létezésünk miértjének megfejthetetlen titkára. E képlet szerint a nagy regények központi témáját a társadalmi szerepeitől, legitimitásától megfosztott ember önigazolási, helykeresési kísérletei képezik. Annak érdekében, hogy az ember, és a kafkai hős világban való bennelétét és e bennelét problematikusságának tudatát megalapozza, Németh a kortárs filozófia, nevezetesen Heidegger Sein und Zeitje és Sartre Être et le Néantja bizonyos alaptételeit vonja be gondolatmenetébe. Ez a lépés egyáltalán nem a kor divatjának történő felületes behódolásként magyarázható. Említett három nyelvű filozófiai töredékének fő témája a két híres filozófiai mű összevetése, ami világosan bizonyítja, hogy franciországi emigrációja idején Némethet komolyan foglalkoztatták az egzisztencia-filozófia kérdései.

A bevezető fejezet egyenesen azt a kérdést teszi föl: "vajon a Kafka-regények nem is lennének többek, mint mindannyiunk számára hozzáférhető költői példák, amelyek Heidegger híres téziseit illusztrálják a szorongásról és a nyugtalanságról, valamint a minden létező alapjául szolgáló kontingenciáról?" Heidegger és Sartre tételei ezután ismételten felbukkannak a könyv későbbi fejezeteiben, ami mutatja a szerző egzisztencialista vonzalmainak intenzitását, a bevezető fejezet azonban a feltett kérdésre nem egyértelmű igennel válaszol. Azokat az elutasító véleményeket is komolyan számba veszi, amelyek Kafkát és Heideggert egy kalap alá véve mindkettejük hitelét kétségbe vonják, mindkettejükre a neurózis, a betegség stigmáját ütik.

Ennél jóval súlyosabban esik a latba az az ellenvetés, amely szociológiailag hitelteleníti Heidegger filozófiáját, s egyben Kafka művészetére is árnyékot vet. Heideggerrel kapcsolatban Ernst Bloch kritikáját idézi, aki szerint a német gondolkodó jelenvalóléte nem az ember általában, hanem a hanyatló burzsoázia képviselője, és a heideggeri terminológia nem más, mint a burzsoázia rosszérzésének metafizikai abszolútummá emelése. A polgárság eltűnésével majd érvényüket vesztik azok a kérdések, amelyek a német gondolkodó fiatalkori főművében fölvetődtek. Németh háború utáni politikai felfogására jellemző, s a népi demokrácia lehetőségeibe vetett csirázó illúzióira mutat, hogy a társadalmi fejlődés avantgárdja felől érkező kritikát komolyan veszi. Nem áll ki vele szemben Heidegger mellett. Említett töredékében is fontos pontokon vitába száll vele. Kritikája ugyanakkor nem olyan szélsőséges, mint amilyen Max Brodé, aki az Arche című folyóiratban írott, Németh által egy másik hivatkozás alapján bizonyíthatóan ismert cikkében kategorikusan elutasítja az író és a filozófus rokonításának létjogosultságát, s dühös indulattal támad Heideggerre a német gondolkodónak a Harmadik Birodalom-beli közszereplése miatt.

Könyvében mindenesetre csak arra van gondja Némethnek, hogy a szemrehányásokat Kafka feje felől elhárítsa. S a gondolatmenetnek ezen a kulminációs pontján lép működésbe a "zsidó titok". A prágai író alakjai - úgymond - szenvednek ugyan életük üressége miatt, de Kafka mégsem tagadja meg sem az embert, sem az életet. Nem mondható a reménytelenség, de még a rezignáció apostolának sem. Harcos szellem, aki soha nem adja föl a reményt. Hősei elbukhatnak, de minden kudarc után felpattannak, s makacsul tovább folytatják küzdelmüket, bármilyen kilátástalan legyen is ez a birkózás. Márpedig ezek a tulajdonságok a zsidó ember jellemzői, akinek messiásvárása jóval régibb és gyökeresebb, mint a liberális kapitalizmus szelleme, amit neki tulajdonítanak. A zsidó embert nem lehet elégséges módon társadalmi helyzetével, polgári mivoltával meghatározni. Tapasztalatai több ezer éves üldöztetésre néznek viszsza. Mint javak birtoklójának, helyzete ingatag, üldözött volta dacára viszont kiválasztottnak tudja magát. Magatartását az a paradoxon irányítja, amelyről már az előszó is beszélt. A gondolatmenetnek ezt a kissé újságírós fordulatát, gondolom, senki sem tartja kielégítőnek. Németh felfogása azonban abban a kérdésben a francia recepció szinte minden képviselőjével egybehangzik, hogy sem A per, sem A kastély főhősét nem látják a körülmények puszta áldozatának, sorsába belenyugvó, önfeladó hősnek. S ezt a sorssal (nem lázadva) dacoló magatartást például Jean Starobinski is úgy értelmezi, hogy ennek révén az Ószövetség kérdezési módja, Jób hangja hangzik fel újra korunkban.

Németh Andor egy ekkoriban leírt francia nyelvű tervezete szerint könyvet szándékozott írni a kor ideológiai válságáról, amelyben szembesíteni szándékozott egymással a vallásos gondolkodókat (Gabriel Marcelt, Bergyajevet), az egzisztencialistákat (Heideggert, Sartre-ot, Camus-t), nyelvfilozófusokat (Brice Parain-t), a marxista álláspontot (Lukács Györgyöt), szépirodalmi műveket is bevonva vizsgálódásába (Sartre Undorát, Zárt tárgyalását, Camus Közönyét, Koestler Sötétség délbenjét, Malraux-t). Tervét nem valósította meg, Kafka-könyvében azonban egy írói monográfiában, kisebb méretekben ezek a korra jellemző gondolkodásmódok - a vallásos világmagyarázatok, a pszichoanalízis, az egzisztencializmus, az osztályharcos, történelmi materialista világfelfogás - randevút adnak egymásnak. A módszerek és eszmerendszerek eme találkozója egyszerre mutatja Németh szemléleti tágasságát és gondolkodásának eklektikus voltát. A könyv szellemének bemutatása után röviden áttekinthetjük a mű felépítését. Az első fejezetet három élet- és pályarajzelemzés követi. Az első a korabeli Kafka-irodalomban részletesen tárgyalt témát, az apával folytatott harcot taglalja. Ennek keretében Az ítélet című novella és rövidebben Az átváltozás elemzésére kerül sor. A második életrajzi áttekintés címe: Konfliktus a zsidó közösséggel. A szerző itt Kafkának a zsidó valláshoz, kultúrához, társadalmi környezethez való ellentmondásos, és mint a cím is utal rá, korántsem konfliktusmentes viszonyát veszi sorra a Sakálok és arabok című novella kapcsán, részletesen kitérve az írónak egy Prágában fellépő zsidó színészcsoporttal való kapcsolataira. A harmadik elemzés, amely a Küzdelem a személyiségért címet viseli, bőven merítve Kafka naplójából és levelezéséből, rekonstruálja pályakezdését, rátalálását saját hangjára és írói felfedezését, felidézi irodalmi barátságait.

A könyv további három fejezete a három nagy regénytöredék elemzését foglalja magában. A monográfia legterjedelmesebb egysége A per elemzése. A kastélyt rövidebben, az Amerikát pedig szinte csak futólag analizálja a szerző. A regényelemzéseket A nagy elbeszélések című fejezet követi. Németh három csoportba osztja Kafka rövid prózáját. Az első csoportot a korai darabok, a Küzdelem a személyiségért fejezetben áttekintett prózaversek képezik. A második csoportba a szerző a parabolákat sorolja. Közülük részletesebben A perről szóló fejezetben A törvény kapujában című szövegre tér ki. Itt hosszabban az ún. nagy, érett elbeszéléseket tárgyalja. Elsőként A fegyencgyarmaton címűt, majd az Egy falusi orvost, aztán a Jelentés az Akadémiának címűt, az Egy kutya kutatásait és Az odút. Hoszszabban megállapodik a Josefine, az énekesnő című novellánál, végül röviden Az éhezőművészt is tárgyalja. A Visszatekintés című záró fejezetből, amely újra végigveszi a könyvben felvetett fontosabb kérdéseket, csak egy témát emelünk ki: a francia recepcióban is széltében tárgyalt kérdést, Kafka és Kierkegaard viszonyának problémáját, amelyről Jean Wahl 1942-ben, az Arbalète című folyóiratban külön kommentárt is közzétett. Németh tájékozottság és a vizsgálódás alapossága tekintetében nem vall szégyent társai mellett, sőt, a német-osztrák Kierkegaard-recepció területén otthonosabban mozog náluk.

Hozzászólásomban arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a Kafka ou le mystère juif című monográfia a negyvenes évek francia Kafka-recepciójának legjobb színvonalán álló teljesítmény volt. A kornak a Kafka-életmű kapcsán föltehető legaktuálisabb kérdései kaptak benne helyet. Noha a Kafka-irodalmat ma más kérdések foglalkoztatják, a magyar kritikatörténet és irodalomtörténet feladata megbecsült helyet biztosítani neki a magyar Kafka-recepció történetében.

Három lényeges ponton azonban a könyv eltér az egykorú Kafka-irodalom egészétől, s ebből két ponton biztosan előnyösen különbözik tőle. Németh egyik előnyére a Josefine, az énekesnő című novella elemzésekor derül fény. A szerző Herbert Tauberrel, Kafka egyik monográfusával vitatkozva arra mutat rá, hogy Josefine alakjában az író a Karl Kraus-jelenséget írja meg, s a nagy tekintélyű bécsi író és szerkesztő alakjának megidézése hozza magával a század eleji Bécs egész világát. A francia recepcióból Németh könyvének megjelenése idején még hiányzik az érdeklődés és az érzékenység az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó korszakának szellemi élete iránt. Németh, aki könyve egy másik helyén feleleveníti egyik, a húszas évek elejéről származó élményét, amikor Bécsben Ernst Hardt előadásában hallotta a Jelentés az Akadémiának című novellából a csimpánz monológját, Kafka munkásságára jóval régebben felfigyelt, mint francia kortársai, s értelmezése során tekintettel volt arra a sajátos kontextusra, amelyet a Monarchia jelentett.

A másik sajátsága Németh könyvének az a bátorság, amellyel Kafka műveit nem fél esztétikai kritikának alávetni. Lehet vitatkozni azon, vajon igaza van-e akkor, amikor A perről megállapítja, hogy egyenetlen, hogy az átdolgozások során nem minden részlet kidolgozottsága azonos szintű. Vagy amikor A kastélyról megállapítja, hogy művészi megformáltság tekintetében nem éri el A per színvonalát. Ez a józan műélvezői tekintet azonban jó érzéssel tölt el ahhoz a kultikus magasfeszültséghez képest, amellyel a francia Kafka-recepcióban találkozunk. Aki a harmincas-negyvenes években, Franciaországban Kafkáról ír, ritkán merészkedik a Némethéhez hasonló profán kijelentések tételére. Az írástudók Kafka bűvöletébe kerültek, s a prágai íróval szembeni ellenvetéseik legföljebb metafizikai természetűek.

A harmadik különbség már kevésbé válik Németh előnyére. Számolván a Kafka-művek közismert sokféle értelmezhetőségével, s hangoztatván hajlamát a talmudista, szőrszálhasogató interpretációs technikára, a szerző ragaszkodott ahhoz, hogy a szövegeket a nem-tudós olvasó módján szabad legyen a nagyon is földi, korhoz kötött társadalmi berendezkedés, jogrend, bürokrácia karikatúrájaként is olvasni. A kapitalista társadalom Kafkának ezzel az érveléssel tulajdonított bírálata aztán még spirituális értelmezésben is átfogalmazható lett az író világjobbító törekvésévé. Így aztán nem csoda, hogy a könyv záró passzusaiban Németh Kafkát társadalmi értelemben is forradalmárnak minősítette. Alighanem naiv kísérlet volt ez arra, hogy önnön esztétikai érzékenységét, értéktudatát összhangba hozza azzal a baloldali társadalmi elkötelezettséggel, amely lehetővé tette számára, hogy kétes sikerű franciaországi próbálkozásai után hazatérjen Magyarországra, és vállalja a Csillag főszerkesztését. Abból, hogy hazajövetele után nem gondolt Kafka-könyve magyar kiadására, s a fordulat éve után nem csapott föl a prágai író népszerűsítőjének, valószínűsíthető, hogy ő maga is hamar rádöbbent kísérletének megvalósíthatatlanságára.

Abban, hogy a József Attila Társaság programjára tűzte és ezzel a magáénak vallotta a Németh Andor-konferencia ügyét (Németh Andor emlékezete. 2003. október 30.), nem találunk semmi rendkívülit. Németh-et már életében József Attila egyik legjobb barátjaként és legjobb kritikusaként tartották számon. Neve hallatán elsőként ma is József Attila neve jut az eszünkbe. Ő rendezte sajtó alá 1938-ban a költő összegyűjtött verseit, két monográfiát írt a költőről, s a Réz Pál által szerkesztett Németh Andor József Attiláról című kötet a kritikus egyéb, az életművet méltató írásait is egybegyűjtötte.

Az Irodalomtudományi Intézet Modern magyar irodalmi osztályán működő kritikatörténeti csoport a huszadik század első felének irodalomról való gondolkodását tekinti át kollektív és egyéni vállalkozások sorában. Németh Andorral, akit a mai köztudat elsősorban kritikusként tart számon, csoportunknak szinte minden tagja találkozik munkája során. Bizonyos vagyok abban, hogy az ő munkássága azok közé a kritikusi teljesítmények közé tartozik, amelyeket tevékenységünk végeredményeként újra kell értékelnünk, az eddiginél nagyobb megbecsüléssel, nagyobb hangsúllyal kell emlegetnünk. Pályája átfogja a Nyugat nagy nemzedékét, kritikai, de bensőséges hozzáférést biztosít az avantgárd törekvéseihez, majd a harmincas évek hagyományőrző modernségével is egy hullámhosszra kerül.

Háború utáni pályaszakaszának tanulmányozása a korai ötvenes évek irodalomszemléleti problémáinak megértéséhez visz közelebb. S akkor még nem említettük hallatlanul széleskörű és naprakész világirodalmi tájékozottságát. Proust, Kafka és Joyce első magyarországi méltatói közé tartozik. A konferencia szervezésével tehát a kritikatörténeti csoport Németh Andor kritikusi életművének újbóli mérlegre tételét kezdeményezte.

Az életmű egésze azonban sokkal szerteágazóbb és gazdagabb a kritikai tevékenységnél. Németh azt terjesztette magáról, hogy pályája során lusta, tétova, álmodozó volt. Ahelyett, hogy alkotott volna, szívesebben olvasott. Ahogy Kuncz Aladár a Fekete kolostorban többször megjegyzi róla: "Németh olvas." Az író, akit kortársai leggyakrabban valóban könyvvel a kezében láttak, szívesen elfogadta azt a képet, amelyik a harmincas években kialakult róla, hogy ti. ő lett volna a magyar Nemirovszki. Nem több ez azonban, mint az irodalmi világban olyannyira megszokott misztifikáció. Németh rengeteget írt, méghozzá minden műfajban és műnemben alkotott. Ahogy Babits Ignotust, úgy József Attila Németh-et tartotta sokkal jobb lírai költőnek annál, mint amilyen hírnévre szert tett. Első zajos és kissé botrányos sikerét pedig egy kis színdarabbal szerezte.

Regényeket is írt. Nemcsak a sajnálatosan töredékben maradt Egy foglalt páholy történetére, hanem arra a Misztótfalusi Kis Miklósról szóló tragikus önéletrajzi felhangokkal rendelkező művére, utolsó, poszthumusz megjelent regényére is gondolok, amely az említett konferencia címét adja: A betű mestere. Németh Andor valóban a betű mestere volt, ha ebbe a kategóriába mindazokat beleértjük, akik professzionista olvasóként, az írott szó szakértőjeként, írástudóként egyaránt a Gutenberg galaxis hősei voltak.

A szorosabban vett szépirodalom területéről át-átszökött a történetírás, a történelmi életrajzok birodalmába, sőt, pénzkereseti célból még az útikönyvek írását sem vetette meg. Az irodalom területén sem maradt meg a fentebb stíl körében, hanem művelte azt a műfajt, nem kevésbé jó nevű publicista és író barátjával, Arthur Koestlerrel, amelyet a francia polard-nak, bűnügyi történetnek becéz.

Valahol azt írja Németh, hogy az igazi kritikus nem csak a kész műveket bírálja, hanem bekéredzkedik az alkotók műhelyébe, kézbe veszi a félkész darabokat, tanácsaival, kritikai megjegyzéseivel, ötleteivel segíti a remekművek létrejöttét. Ha tevékenységének erre az oldalára vetünk egy pillantást, szerzők nagyon figyelemre méltó sorát kapjuk, akikkel őt műhelykapcsolat fűzte össze: Kuncz Aladárt, Karinthy Frigyest, József Attilát, Déry Tibort, Kassák Lajost, Arthur Koestlert, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A névsort érdemes kiegészíteni egy nem-irodalmár alakkal, a rejtélyes Pethővel, a Pethő Intézet névadójával is.

Végül a Németh Andor-életmű egy olyan, eddig a szélesebb közönség előtt rejtett dimenziójára szeretném felhívni a figyelmet, amelynek közismertté tétele az említett konferencia fontos újdonsága volt. Az elmondottak mellett Németh az egyik legfontosabb huszadik századi töredék- és kézirat-szerzőnk is. Kéziratban maradt írásainak jelentős hányada franciaországi emigrációja alatt keletkezett. E kéziratos és gépiratos korpuszban, a két- vagy három nyelven, magyarul, franciául és németül írott szövegek között akadnak kész vagy majdnem kész könyvek, mint a Claudel és Jacques Rivière levelezését kommentáló paksaméta vagy a Libermann atyáról írott életrajz. És akadnak töredékes filozófiai töprengések, amelyekben Németh a közönség elől gondosan eltitkolt arcát, műkedvelő bölcselői profilját mutatja föl. A kritikus szerette magát széplélekként beállítani, aki a világ minden kincséért le nem írna bírálataiban valamilyen színtelen-szagtalan elvont fogalmat, s ez a törekvése sikeresnek is bizonyult. Ma is finom tollú esszéistának ismerjük, aki "ízlelő nyelven beszél", miközben magamagának bevallja, hogy kedvenc könyve Hegel A szellem fenomenológiája, Heideggerrel birkózik, Arisztotelészről ír hosszú fejtegetéseket.

A konferencia már akkor is eléri célját, ha mindebből a nagyon is gazdag, szerteágazó életműből emlékezetesen fel tud villantani jellegzetes és fontos részleteket. Meggyőződésem, hogy egészében Németh Andor életműve jelentős teljesítménye huszadik századi irodalmunknak. Ezért azt gondolom, hogy elviseli, sőt, megkívánja, hogy ne féltő gonddal, óvakodva közelítsünk hozzá, hanem ahogy ő aggálytalanul tette a legnagyobbakkal, Prousttal, József Attilával vagy Déryvel és Kafkával szemben: kritikailag vessünk számot teljesítményével. Ahogy más alkotók és gondolkodók, ő sem alkotott egyaránt magas színvonalon, neki sem volt mindenben igaza. Számos kiváló értéke mellett derüljön fény erre is. Lássunk tehát munkához szabad kritikai szellemmel és az értékek iránti érzékenységgel!