Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló

ERDŐDY EDIT

Veronika tükre

Németh Andor ifjúkori egyfelvonásosa

"Egyetemi hallgató koromban rengeteg verset, novellát és kritikát írtam, de semmi értékeset. Akkor, 1910 nyarán megszállt az ihlet. Egy szép nap körülbelül tizenkét óra alatt megírtam egy színdarabot, úgyszólván egyhuzamban. A darab a tizenötödik században játszódik egy kis faluban. A hőse, egy Veronika nevű kis parasztlány, beleszeret az új fiatal papba, aki ott néhány esztendeje működik, de maga előtt is letagadja iránta való vonzalmát, és hogy ne lássa többet, nem jár a templomba. A falusiak, akik felfigyelnek a leány különös viselkedésére, azt kezdik róla beszélni, hogy szent személy (...). A fiatal és felvilágosodott pap az egyedüli, aki lenézi ezeket a bolondságokat, és elmegy Veronikáékhoz, hogy alaposan megmossa a leány fejét. Ez meg is történik, a pap megszégyeníti Veronikát, mire Veronika kútba veti magát. Ennyi a kis történet, tele freudi intenciókkal, és az akkor igen divatos lelki processzusok, áttételek, átváltozások és szimulálások ábrázolásával." - emlékezik vissza Németh Andor a Veronika tükre születésére.

Az egyfelvonásost később a szerző átdolgozta, ebben a visszaemlékezésben ez utóbbi változat befejezését említi. Az első, ismert és sikerültebb variáns végén Veronikát elragadja a csodára éhes tömeg, s még a szigorú pap is a tömeghangulat hatása alá kerül. A szerző nem említi a történet egy lényeges mozzanatát: Veronika ugyanis a színpadi cselekmény idején áldott állapotban van; néhány hónappal korábban egy falubeli legény az ájult leányt - tudtán kívül - teherbe ejtette. A legény apja, a kurátor még a pap érkezése előtt színre lép, s megkéri a lányt szüleitől a fia számára. Majd a fiú, Orbán is kéri Veronikát, legyen a felesége, de hiába emlékezteti őt az együtt töltött éjszakára, a leány nem tud, vagy nem akar emlékezni. A folyton imádkozó, térdeplő, böjtölő Veronikának már látomásai vannak, Krisztus és Szűz Mária jelenik meg előtte. A falusi nép, köztük a darab egyik szereplője, Tulokné, és fia, a harangozó, "szent személy"-ként kezdi tisztelni. Tulokné váltig erősíti, hogy ő látta Veronika "szüzessége tükörit", a fogantatás így már a misztikum ködébe vész.

A zárt térbe, realisztikus környezetbe helyezett cselekmény alig pár óra alatt pereg le, magába sűrítve az előzményeket: Veronika önmagának sem bevallott szerelmét a pap iránt, s Orbán kétségbeesetten reménytelen, majd erőszakos vágyakozását. A színpadi akcióban elsősorban a férfiak vesznek részt, a maga módján mindenki Veronikáért küzd, aki passzív középpontja a körülötte zajló indulatoknak. Veronika szülei és Tulokné a szentség, a csoda hitének és bizonyításának elkötelezettjei: a vakbuzgó anyának ez a verzió hízelgőbb, mint a "megesett lány" történetében való részvétel; Tulokné pedig a maga fontosságát, a csodát tanúsító fontos személy szerepét játszhatja el. A kurátor és fia (utóbbi csak egy bizonyos pontig) a józan, gyakorlatias helyzetfelismerés és cselekvés emberei: a fiú szereti a lányt, a baj megesett, de lehet orvosolni. Ezt próbálja bizonygatni a dramatikus összeütközések kulcsfigurája, a Wittembergában Luther mellett iskolázott falusi pap is. Ő is a racionális, természetes és földi megoldást választaná: a csodákat az Isten nem az ilyen kis falvak számára tartogatja.

"Az Úr megteremtette az asszonyt Ádámbul: nem paráznaságra! De nem is szentségre! Hanem konty alá, tepsi mellé, hupp! Mazsolaszőlő kalácsra, legénynek a jány... majd hogy rosszat nem mondtam." - hangzik az igencsak világias papi vélemény. Ám hiába próbálja Veronikát racionális irányba terelni, hiába korholja és ostorozza, amiért annak "elvette az eszit a hit", s leányi, asszonyi sorsának földi beteljesíte helyett böjtöl, imádkozik, álmában Jézussal és az arkangyalokkal társalog. A lány magatartása, hallgatása csak sejteti, hogy a templomból való távolmaradásának oka nem más, mint a fiatal, életerős pap iránti vonzalma: őt látja Krisztus alakjában is, aki álmában "aranyos ornátusba gyütt. Papi ruhába," - s aki "Magyar Jézus. Derék ember. Erős nézésű." Kettejük párbeszédét nem a kimondott szavak, hanem az elhallgatás teszi drámaivá: a pap rádöbben a valóságra, szigorú határozottsága semmivé foszlik, mégsem tesz le arról, hogy a falu népét, a Veronikát már szentként tisztelő búcsúsokat "észre térítse". Orbánt kéri tanúságtételre, hogy leplezze le kettejük kapcsolatát, mely racionális magyarázatot ad a lány állapotára, a legényt azonban elragadja az általános misztikus rajongás, s mikor látja, hogy Veronika feje köré glóriát fonnak a lemenő nap sugarai, ő is mirákulumot kiált. A "Mária üzenetjit" hozó harangozó teljesíti ki a szövődő, alakuló legendát, amikor közli a búcsúsokkal, hogy a lányt három hím galamb ejtette teherbe. Végül maga a plébános is elbizonytalanodik és elérzékenyül. "Micsoda hitvihar! Ki tudja, kinek van igaza: nekem vagy a jánynak. [...] Higgyünk a csodába, kurátor úr!" - mondja ki a végszót.

A kitűnő dramaturgiai érzékkel felépített egyfelvonásos az áhítat statikus, meditatív csendjétől a sodró lendületű, hangos tömeg misztikus rajongásáig, fékezhetetlen szuverenitásáig vezeti a nézőt. A belső térbe komponált, két- vagy háromszemélyes jelenetek után az "egyszerű, falusi szoba" falai mintegy kinyílnak, helyet adva a legendaképzés igazi letéteményesének, a rajongó sokaságnak. A kinti világ, részben korfestő célzattal, már előzőleg is beszűrődik a színpadra: török vendégkatonák érkeznek a faluba, furcsa dobzenével. A fokozás nemcsak a színpadi tér kvázi kitágításában, hanem a természeti jelenségek meghatározta külső körülmények színpadi hatásának kihasználásában is érvényesül. A színpadi cselekmény délután öt órakor kezdődik, amikor "langy és derűs napfény" szűrődik be az ablakon; a tömegjelenet alatt "a lemenő nap bevérezi a bútorokat.

Fontos szerepet játszanak a szerzői utasítások, melyek nem szorítkoznak a színpadi látvány külsődleges jellemzőinek puszta leírására, hanem - túllépve a szerzői utasítások hagyományos funkcióján - az általuk kiváltandó hatást, hangulatot is körülírják: "Veronika mozdulatlansága és a nagy csönd valami primitív áhítat érzését kelti. Kis falusi kápolnakép előtt érzed ezt. Veronikából valami spirituális érzékiség árad." A festőiségre való törekvés, a színek és fények fontossága az impresszionista költészet hatását jelzik. Az elfojtott érzékiség és vallásos elragadtatás együttes jelenlétének középkorivá stilizált megjelenítése nem idegen a fiatal Németh Andor költői világától sem. Az 1920-ban megjelent (de valószínűleg már korábban keletkezett) Szüzek című vers, mely "erotikus képzelgéseknek és éteri finomságnak különös és tökéletes ötvözete" a Veronika tükre színpadi világát idézi fel. Abba a kérdésbe, hogy milyen hatások és impulzusok segítették a szerzőt misztikum és erotika ilyetén ötvözetének a kialakításában, nem érdemes mélyen belebonyolódni. Hiszen a rendkívül olvasott, a legújabb külföldi irodalomban is tájékozott Németh ismerhette a sejtelmes középkori hangulatok Maeterlinckjét, Claudel katolicizmusban fogant misztikáját éppúgy, mint Francis Jammes költészetét.

Megemlítendő azonban egy érdekes egybeesés, ami jelzi, hogy a Németh által felkapott és preferált hangulat- és érzésvilág: korhangulat és korérzés, mondhatni, benne van a levegőben. Claudel 1913-ban bemutatott darabja, az Angyali üdvözlet ugyanazt a motívumot, a szeplőtelen fogantatás misztikus, mégis testies eseményét helyezi a középpontba: Violaine, a szűzlány, újra megszüli nővére elhalt gyermekét, akinek szeme azonban nem fekete lesz, mint előző életében, hanem kék, mint Violaine szeme. Németh nem ismerhette a darabot, a vele kapcsolatos első följegyzések is 1910-ben születtek, akárcsak a Veronika tükre.

A csoda azonban Claudel-nél valóban csoda, a misztikus fogantatás valóban megtörténik - míg Németh Andor darabja a csoda racionalizálását, a legenda születésének pszichikai, fiziológiai és tömeglélektani motívumaira mutat rá. Mégsem a leleplezés, a puszta realitás színpadi megjelenítése válik hangsúlyossá, sokkal inkább a hit erejének, az egyént és tömeget egyaránt elragadó csodavárás misztikus élményének a felmutatása. A darab gondolatiságának ez a kettős arculata kétféle olvasatnak ad lehetőséget, s ez a kettősség a mű utóéletét, színpadi sorsát is magyarázza. A művet Németh - visszaemlékezése szerint - a Galilei Kör néhány tagjának olvasta föl, akik lelkesen fogadták, s eljuttatták a Vígszínházhoz. A bemutatót a Galilei Kör rendezte volna, ám a Vígszínház, a konzervatív sajtó támadásai miatt elállt a darab bemutatásától. A darabot (Veronika címmel) így végül a Galilei Kör márciusi ünnepsége alkalmából, kissé megkésve, 1913 április 6-án mutatták be a Vigadó nagytermében, a főszerepben a lelkes Gombaszögi Fridával. (A plébános szerepét Fehér Gyula játszotta.)

A rendező, a fiatal Bárdos Artúr a Nyugatban védte meg a Veronikát és szerzőjét a vallásgyalázás vádjától. "A vallás és az erkölcs, vagy esetleg a valláserkölcs nevében üldöznek most színházról színházra egy kis színdarabot, melynél vallásosabb és katolikusabb - tömjénfüstösebb, misztikusabb, hívőbb - régen íródott a mi hitviták iránt meglehetősen közömbös időnkben." Bárdos Artúrt, a rendezőt a lány alakját körülsugárzó misztikus erő ragadta meg, mely minden "emberi realitást" eltaszít tőle, s mely végül a nézőt is arra sarkallja, hogy elfogadja a csodát. ,,A darab rendezőjének éppen az egész tömjénfüstből, harangkongásból, hitből kiáradó miszticizmus és katolikusság a legsarkallóbb matéria'' - fedi fel rendezői alapállását.

Bárdos Artúr értelmezése és koncepciója természetesen jogos és helytálló, amennyiben az a racionális megközelítést és érvelést - részben pszichológiai motívumokra, részben hangulati hatásokra alapozva - meggyőzően alkalmazza a mű misztikus, vallásos lényegének bizonyításában. Ez az olvasat a rendezőé, aki nemcsak olvassa, hanem látja, hallja és érzékeli is a szöveget. Nyilván más képzetei támadtak a darab ellenzőinek, akik csak a puszta szüzsét ismerték, s abból elsősorban a csoda leleplezésének, a legenda racionális magyarázatának az antiklerikális narratívája érdekelte őket. (Feltehetően ugyanez az olvasat játszhatott szerepet - legalábbis részben - abban is, hogy az ez idő tájt erős antiklerikális kampányt folytató galileisták oly lelkesen karolták föl a mű bemutatásának ügyét.)

Mindebből az is kitetszik, hogy Németh darabja a színpadra szól, s csak színpadi létezése során válik teljessé, hiszen a látványelemeknek, valamint a csendeknek és elhallgatásoknak legalább olyan jelentősége van, mint magának a színpadi szövegnek. Németh a színpadi nyelvet egyrészt népiesre próbálja archaizálni, mely azonban nem mindig sikerül, gyakran erőltetetten túlzó. Másrészt azonban a darab egyes pontjain - különösen Tulokné szövegében - sikeresen vált át prózából ütemhangsúlyos versbeszédre. A színpadi nyelv költőisége, az alkalmazott versbeszéd, valamint a színpadi térformálás egyes mozzanatai alapján a darab összefüggésbe hozható Balázs Béla misztériumaival, más tekintetben azonban alig-alig. A tündér című misztériumot Németh olvashatta a Nyugat 1910-es évfolyamában, ennek problematikája azonban gyökeresen különböző: Balázst a férfi és a női szubsztancia különbözősége, a férfi és nő közti viszonyok, a barátság és a szerelem formációi, konfliktusai foglalkoztatják. Igaz, a darab sejtelmes hangulata, a színpadi realitást szimbolikus mozzanatokkal elegyítő világa nem teljesen idegen a Veronika világától, hiányzik azonban belőle a Németh darabját alapvetően meghatározó spirituális, misztikus hangoltság és tematika. Balázs két másik misztériuma (melyeket Németh feltehetően nem ismerhetett a Veronika írása idején) végképp különbözik a színpadi realitást illetően: A kékszakállú herceg vára és A Szent Szűz vére szimbólumokra épülő színpadi absztrakciók, szemben Németh konkrét hely- és időviszonyokat megjelenítő, realista színpadával.

Németh darabja erős színpadi tehetséget sejtetett a hozzáértőkkel. Nemcsak az újszerű, eredeti tematika, a spirituális és racionális mozzanatok összehangoltsága, a szereplők (különösen a főszereplő) Freudon iskolázott pszichológiai motiváltsága teszik valóban modernné. A kor színvonalán álló, a spiritualizmus európai áramába illeszkedő mű dramaturgiai adottságai, a színpadi hatáskeltés eszközei is figyelemre méltóak. Csak sajnálni lehet, hogy ennek a kezdetnek nem lett méltó folytatása Németh drámai életművében. A kritikusok gyakran tették fel a kérdést: vajon miért olyan kevés és gyönge a drámatermés Magyarországon? Az egyik okot Németh hányatott életútja és pályafutása is példázza: a századelőn nekilendülő, új törekvésekkel jelentkező drámaíró nemzedék tagjainak pályája a háború után megtört, különösen azoké (s ilyenek számosan voltak), akik emigrációba kényszerültek. Egy másik ok: a színházak nem merték vállalni a merészebb szellemű darabok bemutatásával járó kockázatot. Bárdos Artúr írja a fent említett cikkben: "Kiderült ugyanis ismét, hogy nincs egyetlen drámai színházunk sem, amelynek egy lendületesebb mozdulatában gyönyörködhetnénk, nincs egyetlen színházvezetőnk sem, ki művészi egyéniségének természetes gesztusával meg tudná és meg akarná védelmezni a művészet szabadságát."

A Veronika tükre maga is része a századelő szellemi fellendülésének, fontos, nem elhanyagolható mozzanata a modern magyar dráma megteremtésére irányuló új törekvéseknek.

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.