"Egyetemi hallgató koromban rengeteg verset, novellát és kritikát írtam, de semmi értékeset. Akkor, 1910 nyarán megszállt az ihlet. Egy szép nap körülbelül tizenkét óra alatt megírtam egy színdarabot, úgyszólván egyhuzamban. A darab a tizenötödik században játszódik egy kis faluban. A hőse, egy Veronika nevű kis parasztlány, beleszeret az új fiatal papba, aki ott néhány esztendeje működik, de maga előtt is letagadja iránta való vonzalmát, és hogy ne lássa többet, nem jár a templomba. A falusiak, akik felfigyelnek a leány különös viselkedésére, azt kezdik róla beszélni, hogy szent személy (...). A fiatal és felvilágosodott pap az egyedüli, aki lenézi ezeket a bolondságokat, és elmegy Veronikáékhoz, hogy alaposan megmossa a leány fejét. Ez meg is történik, a pap megszégyeníti Veronikát, mire Veronika kútba veti magát. Ennyi a kis történet, tele freudi intenciókkal, és az akkor igen divatos lelki processzusok, áttételek, átváltozások és szimulálások ábrázolásával." - emlékezik vissza Németh Andor a Veronika tükre születésére.
Az egyfelvonásost később a szerző átdolgozta, ebben a visszaemlékezésben ez utóbbi változat befejezését említi. Az első, ismert és sikerültebb variáns végén Veronikát elragadja a csodára éhes tömeg, s még a szigorú pap is a tömeghangulat hatása alá kerül. A szerző nem említi a történet egy lényeges mozzanatát: Veronika ugyanis a színpadi cselekmény idején áldott állapotban van; néhány hónappal korábban egy falubeli legény az ájult leányt - tudtán kívül - teherbe ejtette. A legény apja, a kurátor még a pap érkezése előtt színre lép, s megkéri a lányt szüleitől a fia számára. Majd a fiú, Orbán is kéri Veronikát, legyen a felesége, de hiába emlékezteti őt az együtt töltött éjszakára, a leány nem tud, vagy nem akar emlékezni. A folyton imádkozó, térdeplő, böjtölő Veronikának már látomásai vannak, Krisztus és Szűz Mária jelenik meg előtte. A falusi nép, köztük a darab egyik szereplője, Tulokné, és fia, a harangozó, "szent személy"-ként kezdi tisztelni. Tulokné váltig erősíti, hogy ő látta Veronika "szüzessége tükörit", a fogantatás így már a misztikum ködébe vész.
A zárt térbe, realisztikus környezetbe helyezett cselekmény alig pár óra alatt pereg le, magába sűrítve az előzményeket: Veronika önmagának sem bevallott szerelmét a pap iránt, s Orbán kétségbeesetten reménytelen, majd erőszakos vágyakozását. A színpadi akcióban elsősorban a férfiak vesznek részt, a maga módján mindenki Veronikáért küzd, aki passzív középpontja a körülötte zajló indulatoknak. Veronika szülei és Tulokné a szentség, a csoda hitének és bizonyításának elkötelezettjei: a vakbuzgó anyának ez a verzió hízelgőbb, mint a "megesett lány" történetében való részvétel; Tulokné pedig a maga fontosságát, a csodát tanúsító fontos személy szerepét játszhatja el. A kurátor és fia (utóbbi csak egy bizonyos pontig) a józan, gyakorlatias helyzetfelismerés és cselekvés emberei: a fiú szereti a lányt, a baj megesett, de lehet orvosolni. Ezt próbálja bizonygatni a dramatikus összeütközések kulcsfigurája, a Wittembergában Luther mellett iskolázott falusi pap is. Ő is a racionális, természetes és földi megoldást választaná: a csodákat az Isten nem az ilyen kis falvak számára tartogatja.
"Az Úr megteremtette az asszonyt Ádámbul: nem paráznaságra! De nem is szentségre! Hanem konty alá, tepsi mellé, hupp! Mazsolaszőlő kalácsra, legénynek a jány... majd hogy rosszat nem mondtam." - hangzik az igencsak világias papi vélemény. Ám hiába próbálja Veronikát racionális irányba terelni, hiába korholja és ostorozza, amiért annak "elvette az eszit a hit", s leányi, asszonyi sorsának földi beteljesíte helyett böjtöl, imádkozik, álmában Jézussal és az arkangyalokkal társalog. A lány magatartása, hallgatása csak sejteti, hogy a templomból való távolmaradásának oka nem más, mint a fiatal, életerős pap iránti vonzalma: őt látja Krisztus alakjában is, aki álmában "aranyos ornátusba gyütt. Papi ruhába," - s aki "Magyar Jézus. Derék ember. Erős nézésű." Kettejük párbeszédét nem a kimondott szavak, hanem az elhallgatás teszi drámaivá: a pap rádöbben a valóságra, szigorú határozottsága semmivé foszlik, mégsem tesz le arról, hogy a falu népét, a Veronikát már szentként tisztelő búcsúsokat "észre térítse". Orbánt kéri tanúságtételre, hogy leplezze le kettejük kapcsolatát, mely racionális magyarázatot ad a lány állapotára, a legényt azonban elragadja az általános misztikus rajongás, s mikor látja, hogy Veronika feje köré glóriát fonnak a lemenő nap sugarai, ő is mirákulumot kiált. A "Mária üzenetjit" hozó harangozó teljesíti ki a szövődő, alakuló legendát, amikor közli a búcsúsokkal, hogy a lányt három hím galamb ejtette teherbe. Végül maga a plébános is elbizonytalanodik és elérzékenyül. "Micsoda hitvihar! Ki tudja, kinek van igaza: nekem vagy a jánynak. [...] Higgyünk a csodába, kurátor úr!" - mondja ki a végszót.
A kitűnő dramaturgiai érzékkel felépített egyfelvonásos az áhítat statikus, meditatív csendjétől a sodró lendületű, hangos tömeg misztikus rajongásáig, fékezhetetlen szuverenitásáig vezeti a nézőt. A belső térbe komponált, két- vagy háromszemélyes jelenetek után az "egyszerű, falusi szoba" falai mintegy kinyílnak, helyet adva a legendaképzés igazi letéteményesének, a rajongó sokaságnak. A kinti világ, részben korfestő célzattal, már előzőleg is beszűrődik a színpadra: török vendégkatonák érkeznek a faluba, furcsa dobzenével. A fokozás nemcsak a színpadi tér kvázi kitágításában, hanem a természeti jelenségek meghatározta külső körülmények színpadi hatásának kihasználásában is érvényesül. A színpadi cselekmény délután öt órakor kezdődik, amikor "langy és derűs napfény" szűrődik be az ablakon; a tömegjelenet alatt "a lemenő nap bevérezi a bútorokat.
Fontos szerepet játszanak a szerzői utasítások, melyek nem szorítkoznak a színpadi látvány külsődleges jellemzőinek puszta leírására, hanem - túllépve a szerzői utasítások hagyományos funkcióján - az általuk kiváltandó hatást, hangulatot is körülírják: "Veronika mozdulatlansága és a nagy csönd valami primitív áhítat érzését kelti. Kis falusi kápolnakép előtt érzed ezt. Veronikából valami spirituális érzékiség árad." A festőiségre való törekvés, a színek és fények fontossága az impresszionista költészet hatását jelzik. Az elfojtott érzékiség és vallásos elragadtatás együttes jelenlétének középkorivá stilizált megjelenítése nem idegen a fiatal Németh Andor költői világától sem. Az 1920-ban megjelent (de valószínűleg már korábban keletkezett) Szüzek című vers, mely "erotikus képzelgéseknek és éteri finomságnak különös és tökéletes ötvözete" a Veronika tükre színpadi világát idézi fel. Abba a kérdésbe, hogy milyen hatások és impulzusok segítették a szerzőt misztikum és erotika ilyetén ötvözetének a kialakításában, nem érdemes mélyen belebonyolódni. Hiszen a rendkívül olvasott, a legújabb külföldi irodalomban is tájékozott Németh ismerhette a sejtelmes középkori hangulatok Maeterlinckjét, Claudel katolicizmusban fogant misztikáját éppúgy, mint Francis Jammes költészetét.
Megemlítendő azonban egy érdekes egybeesés, ami jelzi, hogy a Németh által felkapott és preferált hangulat- és érzésvilág: korhangulat és korérzés, mondhatni, benne van a levegőben. Claudel 1913-ban bemutatott darabja, az Angyali üdvözlet ugyanazt a motívumot, a szeplőtelen fogantatás misztikus, mégis testies eseményét helyezi a középpontba: Violaine, a szűzlány, újra megszüli nővére elhalt gyermekét, akinek szeme azonban nem fekete lesz, mint előző életében, hanem kék, mint Violaine szeme. Németh nem ismerhette a darabot, a vele kapcsolatos első följegyzések is 1910-ben születtek, akárcsak a Veronika tükre.
A csoda azonban Claudel-nél valóban csoda, a misztikus fogantatás valóban megtörténik - míg Németh Andor darabja a csoda racionalizálását, a legenda születésének pszichikai, fiziológiai és tömeglélektani motívumaira mutat rá. Mégsem a leleplezés, a puszta realitás színpadi megjelenítése válik hangsúlyossá, sokkal inkább a hit erejének, az egyént és tömeget egyaránt elragadó csodavárás misztikus élményének a felmutatása. A darab gondolatiságának ez a kettős arculata kétféle olvasatnak ad lehetőséget, s ez a kettősség a mű utóéletét, színpadi sorsát is magyarázza. A művet Németh - visszaemlékezése szerint - a Galilei Kör néhány tagjának olvasta föl, akik lelkesen fogadták, s eljuttatták a Vígszínházhoz. A bemutatót a Galilei Kör rendezte volna, ám a Vígszínház, a konzervatív sajtó támadásai miatt elállt a darab bemutatásától. A darabot (Veronika címmel) így végül a Galilei Kör márciusi ünnepsége alkalmából, kissé megkésve, 1913 április 6-án mutatták be a Vigadó nagytermében, a főszerepben a lelkes Gombaszögi Fridával. (A plébános szerepét Fehér Gyula játszotta.)
A rendező, a fiatal Bárdos Artúr a Nyugatban védte meg a Veronikát és szerzőjét a vallásgyalázás vádjától. "A vallás és az erkölcs, vagy esetleg a valláserkölcs nevében üldöznek most színházról színházra egy kis színdarabot, melynél vallásosabb és katolikusabb - tömjénfüstösebb, misztikusabb, hívőbb - régen íródott a mi hitviták iránt meglehetősen közömbös időnkben." Bárdos Artúrt, a rendezőt a lány alakját körülsugárzó misztikus erő ragadta meg, mely minden "emberi realitást" eltaszít tőle, s mely végül a nézőt is arra sarkallja, hogy elfogadja a csodát. ,,A darab rendezőjének éppen az egész tömjénfüstből, harangkongásból, hitből kiáradó miszticizmus és katolikusság a legsarkallóbb matéria'' - fedi fel rendezői alapállását.
Bárdos Artúr értelmezése és koncepciója természetesen jogos és helytálló, amennyiben az a racionális megközelítést és érvelést - részben pszichológiai motívumokra, részben hangulati hatásokra alapozva - meggyőzően alkalmazza a mű misztikus, vallásos lényegének bizonyításában. Ez az olvasat a rendezőé, aki nemcsak olvassa, hanem látja, hallja és érzékeli is a szöveget. Nyilván más képzetei támadtak a darab ellenzőinek, akik csak a puszta szüzsét ismerték, s abból elsősorban a csoda leleplezésének, a legenda racionális magyarázatának az antiklerikális narratívája érdekelte őket. (Feltehetően ugyanez az olvasat játszhatott szerepet - legalábbis részben - abban is, hogy az ez idő tájt erős antiklerikális kampányt folytató galileisták oly lelkesen karolták föl a mű bemutatásának ügyét.)
Mindebből az is kitetszik, hogy Németh darabja a színpadra szól, s csak színpadi létezése során válik teljessé, hiszen a látványelemeknek, valamint a csendeknek és elhallgatásoknak legalább olyan jelentősége van, mint magának a színpadi szövegnek. Németh a színpadi nyelvet egyrészt népiesre próbálja archaizálni, mely azonban nem mindig sikerül, gyakran erőltetetten túlzó. Másrészt azonban a darab egyes pontjain - különösen Tulokné szövegében - sikeresen vált át prózából ütemhangsúlyos versbeszédre. A színpadi nyelv költőisége, az alkalmazott versbeszéd, valamint a színpadi térformálás egyes mozzanatai alapján a darab összefüggésbe hozható Balázs Béla misztériumaival, más tekintetben azonban alig-alig. A tündér című misztériumot Németh olvashatta a Nyugat 1910-es évfolyamában, ennek problematikája azonban gyökeresen különböző: Balázst a férfi és a női szubsztancia különbözősége, a férfi és nő közti viszonyok, a barátság és a szerelem formációi, konfliktusai foglalkoztatják. Igaz, a darab sejtelmes hangulata, a színpadi realitást szimbolikus mozzanatokkal elegyítő világa nem teljesen idegen a Veronika világától, hiányzik azonban belőle a Németh darabját alapvetően meghatározó spirituális, misztikus hangoltság és tematika. Balázs két másik misztériuma (melyeket Németh feltehetően nem ismerhetett a Veronika írása idején) végképp különbözik a színpadi realitást illetően: A kékszakállú herceg vára és A Szent Szűz vére szimbólumokra épülő színpadi absztrakciók, szemben Németh konkrét hely- és időviszonyokat megjelenítő, realista színpadával.
Németh darabja erős színpadi tehetséget sejtetett a hozzáértőkkel. Nemcsak az újszerű, eredeti tematika, a spirituális és racionális mozzanatok összehangoltsága, a szereplők (különösen a főszereplő) Freudon iskolázott pszichológiai motiváltsága teszik valóban modernné. A kor színvonalán álló, a spiritualizmus európai áramába illeszkedő mű dramaturgiai adottságai, a színpadi hatáskeltés eszközei is figyelemre méltóak. Csak sajnálni lehet, hogy ennek a kezdetnek nem lett méltó folytatása Németh drámai életművében. A kritikusok gyakran tették fel a kérdést: vajon miért olyan kevés és gyönge a drámatermés Magyarországon? Az egyik okot Németh hányatott életútja és pályafutása is példázza: a századelőn nekilendülő, új törekvésekkel jelentkező drámaíró nemzedék tagjainak pályája a háború után megtört, különösen azoké (s ilyenek számosan voltak), akik emigrációba kényszerültek. Egy másik ok: a színházak nem merték vállalni a merészebb szellemű darabok bemutatásával járó kockázatot. Bárdos Artúr írja a fent említett cikkben: "Kiderült ugyanis ismét, hogy nincs egyetlen drámai színházunk sem, amelynek egy lendületesebb mozdulatában gyönyörködhetnénk, nincs egyetlen színházvezetőnk sem, ki művészi egyéniségének természetes gesztusával meg tudná és meg akarná védelmezni a művészet szabadságát."
A Veronika tükre maga is része a századelő szellemi fellendülésének, fontos, nem elhanyagolható mozzanata a modern magyar dráma megteremtésére irányuló új törekvéseknek.