VERESS PÁL
/ 1920 - 1999 /
Veress Pál annak az elso világháború
után született magyar muvész nemzedéknek a tagja, akiknek pályáját a történelem
többszörösen derékba törte. Alig fejezte be a Képzomuvészeti Foiskolát - 1938 és
42 között Szonyi István osztályába járt - rögtön a második világháború
kataklizmáját kellett átélnie katonaként és hadifogolyként.
A háború után, 1947-48-ban, az Alkotás címu folyóirat segédszerkesztojeként
egy évig Kassák Lajossal dolgozott együtt. Nem volt felhotlen kettojük kapcsolata, de
ekkor ismerkedett meg sok olyan emberrel, akik késobb fontos szerepet játszottak
életében, például az Európai Iskola muvészeivel.
1948 márciusában megrendezett elso kiállítását hosszú évekig nem követtek
újabbak. Mar úgy tunt muvészi pályája végképp megszakad, fordítóként,
újságíróként helyezkedett el különféle, foként gazdasági lapok
szerkesztoségeiben. 1963-as újrakezdo tárlata után, az igazi ~ visszatérés a
festészethez 1969-ben következett be. A Fényes Adolf teremben rendezett
“Bálványok" címu kiállítást. a Szürenon és az Iparterv tárlatain-való
részvétel követte.
19G9-ben úgy rukkolt elo bálványaival, mintha azok valamilyen belso, láthatatlan
érlelési folyamat eredményként készen, a maguk véglegességében pattantak volna elo
kezei közül. Foleg a salakrelief technikával készült, síkból kilépo, mufajilag
nehezen meghatározható képekre" jellemzo, hogy archetipikus szituációkat,
gondolatokat, érzelmeket közvetítenek a tömör, jelképpé surített formákkal.
Amikor sikerült rátalálnia egy-egy motívumra sokáig ízlelgette, érlelte, több
oldalról körüljárta, több technikával elohívta, mint az emlékezet ~ az idok
mélyérol eloderengo engrammokat. Ezért bukkan fel régi ismeroskent ugyanaz a bálvány
olajban, salakreliefben, kollázsokon, fametszetek nyomatain, mint egy bújócskázó
erdei szellem.
Veress Pál életmuvének foszereploi a BÁLVÁNYOK látszólag egyszeru jelek, de
többrétegu jelentések hordozói. Kifejezik a 60-as, 80-as évek Magyarországának az
50-es éveknél látszólag levegosebb, de továbbra is nyomasztóan szuk
életlehetoségeit, a légüres térbe került muvészek sorsát, akik nem voltak
hajlandók a hivatalosan támogatott stílus kalodájába
törni szellemüket. Ez a bálványlét volt az, ami miatt Veress Pal pályája
több mint tíz évre megszakadt. A reménytelenné vált közélet befelé fordulásra
késztette a muvészt. Hosszú töprengések és vívódások során érlelodött meg
bálványainak szigorú formarendje, melyben benne van a tiszta egyszeruségbol fakadó
osero, az elmúlás kérlelhetetlen szomorúsága, ugyanakkor valamiféle groteszk
nevetségesség is. A szerencsésen megtalált technika: a salakrelief pedig
egyedivé, ugyanakkor egyetemessé teszi ezeket az "özönvíz elotti
ikonokat..."
Különösnek mondható Veress Pál
természethez való viszonya. Képei, foleg a salakreliefek és az asszamblázsok szinte
természeti képzodményeknek tekinthetok. Rákos Sándor szavaival - partra kivetett,
víz-csupaszította, homok-csiszolta, szél-szikkasztot-ta, farönkökre emlékezteto
különös alakzatok..." Szívesen dolgozott a folyók és tengerek partján talált
tárgyakkal, az uszadékfákkal, melyek az o szeme és keze által váltak
szobrokká.
A fa természetérol megfogalmazott gondolatait, akár. saját muvészetére és életére
vonatkozó ars poeticának is tekinthetjük. A keményfa pusztulásában is szép, mert
minden lényegtelen, mulandó lekopik róla i s marad a kemény magja, mely sokkal
hosszabb ideig tud dacolni az idovel, mint azt gondolnánk. Ezek a torzók a maguk
teljességében mutatják meg a fák történetét. A fák kiválasztásakor nem az volt a
dönto szempont, hogy valamilyen konkrét dologra emlékeztessenek. Azok kerültek
leginkább Veress Pál figyelmének középpontjába, melyek pusztán önmagukat jelentik.
Azután csak posztamensre kellett állítani, és megmutatni oket. Ennyi a muvész szerepe
- vélekedett szerényen uszadékfa szobrairól Veress Pál.
Nem volt könnyu dolog olyan hosszú ,pauza
után visszatérni a muvészeti élet zárt berkeibe. Talán ezzel is magyarázható, hogy
a költok fedezték fel és érezték eloször magukénak Veress Pál muvészetét. A rá
jellemzo tömör, szukszavúan súlyos, de mégis játékos formanyelv közel áll a
költészet aránylag kötött szabályok szerint muködo törvényszeruségeihez. Rákos
Sándor, Tornai József, Weöres Sándor, Somlyó György mind barátjuknak tekintették a
festot. Sokszor írtak muvészetérol érto, szavakkal, és születtek közös muvek,
könyvek, melyekben egyenrangú szerepet játszik a kép és a szöveg. Ezért vallott
Rákos Sándor a Táncol a hullámsapkás tenger címu, Óceánia
népköltészetét tolmácsoló fordításkötete kapcsán a könyvhöz készült Veress
Pál képekrol így: "önmagukért való alkotások elsosorban; magyarázat és indok
nélkül közlik saját létüket, nem illusztrációi a valóságnak, hanem maguk is
valóságok "
S hosszú évtizedek után, a látszólag
öröklétre szenderült bálványok~ úgy tunt, új életre kelnek, kilépnek a
mozdulatlanságból. Eloször táncolni kezdtek, kiszínesedtek, új ruhát öltöttek.
Veress Pál kilencvenes évek végén született, új utakat kereso friss .festményei a
fekete kontúrok fehérre cserélésével, kavargó színességükkel a
bálványlétbol való kitörés lehetoségét feszegetik.
A festo megújulásra készülodött halála elott, az új képekben benne volt a
folytatás ígérete, de a bálványok mégis magukra maradtak, illetve itt maradtak
velünk. Újabb és újabb kiállításokon késztetnek arra, hogy magunkba nézzünk,
mert
"... bálványaink bennünk élnek
félélmeink fagyában
gyáívaságaink derében
gondolataink huvösében
bálványaink belolünk élnek
velonkkel etetjük
vérünkkel itatjuk
gyöngeségünkkel erosítjük
lelkünkkel lelkesítjük
bálványainkat ...
(Rákos Sándor: Bálványok .
Veress Pál képeihez.)
Köpöczi Rózsa
« vissza