Az összekötő ív még ma is érezhető a két művészet, a festészet és a zene között, főleg abban az értelemben, hogy a művész megkísérli: egy olyan szisztémát tegyen festészetének alapjává, amely a zenei gyakorlatban meghonosodott vokális és instrumentális rendszeren nyugszik. A zenei rend mellett színpad-képszerű mozgásokat is beépít művészetébe, amelyek az egymást keresztező vonalhálózatokat még inkább sűrítik és gazdagítják: és mindez annak ellenére, hogy Konok minden tárgyi kötöttséget évek óta maga mögött hagyott. A közlésnek ebből a komplex módjából fontos következtetéseket lehet levonni, ezek a müvész alkotó módszerének elméletére és szándékaira mutatnak. Az "anyag" fogalmát nála úgy kell érteni, hogy az "organikus" természetű alapterek a belőlük kinövő alakzatok élő hordozóivá válnak: képletek, amelyeknek segítségével az ember és a művész Konok érzéseit és gondolatait közvetíti.

Kiegészítő a "forma", ez nélkülözhetetlen a tér megnyitására, amelyből az alakzat az előre elképzelt képtérből felénk lép, anélkül, hogy az alaptértől való távolságot megtagadná. Ennek az eredetileg síkban fogalmazott alakzatnak festői funkcióját rendező vonalakcentusok tisztázzák és támasztják alá. Ugyanakkor a mű összhatását is növekvő és egyre tisztább egyértelműséggel határozzák meg. A festői eljárásnak ezen a módon létrehozott zárt egysége, amely mind a három fokon egy specifikus képmisszióban lép fel összességében egy Konokra jellemző képarchitektúrában találkozik, és lehetőséget nyújt filozofikus gondolatok kiváltására is. Konok művészetének elemzése nem lenne teljes, ha nem utalnánk művei-nek filozófiai hátterére is.

Lucia Moholy k.