Közhellyel élve: az idők szava szólította a patinás Budapesti Tavaszi Fesztivált egy Kortárs Táncfesztivál beiktatására a megarendezvénybe. Nem csoda: a klasszikus balettet valójában immár csak a Magyar Nemzeti Balett képviseli, vidéki társulataink akár önkéntes művészi, akár anyagi kényszerből már mind fenekestül, vagy felszínesen, de kortárs táncirányzatokat követnek. Külföldi balett-társulatokkal sem lehet megtölteni a fesztivált (jó, ha évente egyre jut pénz), világos tehát: tisztán balettből ma már nem állítható ki egy fesztiválnyi Budapesten.
Lett tehát új zsebfesztivál: a kortárs tánc egyes hazai képviselőinek – hogy melyeknek, azt a Magyar Táncművészek Szövetsége választotta ki a palettáról – erre az alkalomra elkészült új műveiből.
Na de mi is az a kortárs tánc? Csalódott, aki azt gondolta, hogy egy ilyen mintabemutató után határozott képet alakíthat ki magának a fogalomról. A „contemporary dance” kifejezés Európában és Amerikában a XX. század első felében gyökerező, majd több ágon kifejlődő mozgásfilozófiai (-esztétikai, -technikai) irányzatot jelöli. Nálunk ehelyett kortárs tánc mindaz, amit kortársaink készítenek. Jó, fogadjuk ezt így el, annál is inkább, mert földrajzi, történelmi (stb.) adottságainknál fogva nálunk úgysem igaz az, ami ott igaz.
Ez a fesztivál is pontosan ezt igazolta. Az a fajta sokféleség jellemezte, melyben felmérhető, milyen technikák, stílusok voltak elérhetők (jó esetben elsajátíthatók) az alkotók számára, s az is, hol vannak valódi gyökereink. Az ezekből, nevezetesen a magyar néptánc anyagából fakadó újítások reneszánszukat élik ma nálunk, s úgy néz ki, az egyik legmarkánsabb tényező, amely meghatározhatja helyünket a – mondjuk inkább így – kortárs táncszínház nemzetközi mezőnyében.
Ezen a fesztiválon négy ilyen ihletettségű darabot láthattunk. Fekete Hedvig Vonat című darabja egyenesen azonos címet visel azzal a híres Janek József-művel, melyet a Balettintézet néptánc tagozatán a nagyszerű (és sajnos igen fiatalon elhunyt) mester az osztály számára készített. A néptánc azonban itt csak társult része az amúgy modern és expresszív mozgáselemekkel teremtett sajátos világnak: kis darabot kapott a színpadból egy hagyományosan öltözött, hagyományost járó pár. A párhuzamok és ellenpontok kohéziója ugyan nem mindig jött létre, mégis érdekes kísérlet erről a területről.
A Dunaújváros Táncszínháza ezzel szemben teljes mértékben néptáncra, s azon belül is a ritmikai lehetőségek bámulatos tárházára épít: ők egyenesen a ritmika nagymesterének szignálják Zene – Tisztelet Janek Józsefnek című darabjukat. Az új etűd az emberi test által „szolgáltatott” ritmuszajokat (dobogás, taps, fütty, csapások stb.) kombinálja Stieve Reich ritmusaival – igen szervesen. Testzenét írnak, Reich pedig igazolja őket. Jó ötlet, jó előadói színvonalon, sok-sok mozgáshumorral, amiből sosem elég. Rácz Attila koreográfus megérdemelten vehette át a „legígéretesebb társulat” díját a fesztivál végén. Horváth Csabának a Közép-Európa Táncszínház számára készült szinte befejezetlen új opusa már integrálja a néptáncba a valós értelmében kortárs elemeket: az eredeti lépések kibillennek: a páros táncból rafinált gubancok és lendítéses emelések kerekednek. A darab magja Dresch Mihály harmadmagával a színpad közepén: őket nyüzsgi körbe a nagy létszámú táncos csapat a Szarvashajnalban. „Work in progress”: sűríthető, rövidíthető, mint még oly sok mű ezen a fesztiválon. Horváth Csaba másik műve, a Vámos Veronika részére készített Botoló című szóló viszont már szinte csak magában a címszóban hordozza a néptáncos gyökeret. Látunk persze utalást magára a botolásra, ám néhány tipikus mozdulatból egészen más irányba bontja ki a számot. Japánosan lassú, meditatív, minden harsányságot kerülő játékot láttunk, amely kevéssé támaszkodott Vámos Veronika sajátos temperamentumára és humorérzékére. (Hogy a hosszúságra ne panaszkodjam már újra.)
A nyugati értelemben vett kortárs táncot nálunk a Szegedi Kortárs Balett művei képviselik, mégpedig igen magas színvonalon. Nem kis bátorsággal Sztravinszkij muzsikáira fűztek föl egy estet, ami már önmagában is figyelemre méltó a klipzenék korszakában, ráadásul rögtön három komoly felvonásnyit. Az új Juronics-mű a Les Noces-ra készült, mely előtte már (miként a harmadik felvonásban a néhány éve készített Sacre) számtalan koreográfust késztetett alkotásra. Ahogy Juronics munkáiban az utóbbi két évben mindig, itt is döbbenetes és/vagy gyönyörű képek dominálnak: bármennyire megtáncoltatja is társulatát, s bármilyen nagyszerűen csinálják is, a maradandó élmény végül is a képzőművészeti. Mozdulatnyelve talán azért is sikkad el, mert olyannyira megfelel annak a bizonyos nyugati trendnek, hogy szinte összemosható a következő felvonással, melyet a francia Myriam Naisy készített Sztravinszkij Orfeuszára. Érdekes, ahogyan a témát gyökereitől költőien elemeli, ám mozgásában, bár virtuóz, nem tartogat meglepetéseket. No és hosszú – Sztravinszkijt persze nem lehet megvágni –, különösen, ha még egy harmadik rész is követi. Szerencsére azonban a Sacre Juronics egyik legizgalmasabb darabja, kár hogy versenyen kívül futott, mint nem új alkotás (így maradt ki a megmérettetésből Fekete Hédi és Bozsik Yvette estje is), a Szegedi Kortárs Balett azonban így is fődíjat kapott, a „legjobb társulat” díját.
Ugyancsak az európai trendhez látszik felzárkózni a létfenntartásáért küzdő Budapest Táncszínház, Földi Béla – eredetileg jazzbalett alapú – társulata, s a remek táncosok mindent meg is tesznek azért, hogy annak magas színvonalon meg is feleljenek. Itt azonban még hiányzik az arculat (könnyű a szegedieknek: vezetőjük s egyben egyetlen hazai koreográfusuk meghatározza az arculatot is), repertoárjuk eklektikus: mikor kit kapnak alkotóként kicsinyke pénzükért, ez a mostani darab pedig önmagában is eklektikus. A Földi Béla alkotta Metszetek afféle millenniumi képregény, amilyenből mostanában több is születik (a pénztelenség átka ez is: amint „lett” egy új pénzforrás, a millenniumi alap, boldog-boldogtalan millenniumi témájú valamit készít, csak hogy megkapja a pénzt az aktuális színpadi megmutatkozásra). Van itt minden, temérdek ötlet (köztük jó is), amely végül is kidolgozatlan marad, hiányzik a komoly átgondoltság és az arányok.
Az egyéni és nehezen besorolható, de tánctechnikailag mégiscsak kortárs mozgásnyelvet használó alkotók közül Péntek Katát láthattuk az első estén. Szólóját élő hegedűszóra és a színpad teljes szélességében kifeszített húrokra komponálta, erőteljes kisugárzásával feledtetve a hiányosságokat, melyek nyilván abból is adódnak, hogy alkotóként nem láthatta művét kívülről.
Ladányi Andrea ezúttal rafináltan oldotta meg ezt a kérdést: Mese című darabján gyakorlatilag kívül marad, csupán elé és a végére iktatott be egy-egy szólót magának – ezek az előadás legmegkapóbb részei. A mese felnőtteknek szól inkább, nem is annyira maga a történet, mint inkább a különös, kissé nyomasztó hangulata által, amely olyan Oscar Wilde-féle. Egy ártatlan kislányt fura virágok kerítenek hatalmukba, s az egyik iránt fellobbant szerelme a végzetét okozza. Az est Ladányi Andreán kívüli másik fénypontja éppen ez a virág, a rózsa, az operaházi Kun Attila tolmácsolásában. E két művész egyértelműen kimagaslott a fesztivál előadói mezőnyéből: a legjobb női és férfi alakítás díja magától értetődően került hozzájuk.
Az a csapat, amely konzekvensen mást csinál, mint amit ma kortárs táncon értünk, mégis komoly sikereket ér el egyedi ötleteivel, gondolatiságával, érdekes megoldásaival: az Artus. Goda Gábor csapata ezúttal az elmúlt három év Portré… sorozatából ollózott össze egy kis montázst, mely sajnos távolról sem tudott úgy hatni, mint bármelyik előzménye. Hiányzott a Caola-gyár kafkai közege, ugyanakkor intimitása (a néző a Tháliában hagyományos távolságban, a színpadtól élesen elválasztott térben foglal helyet), s a motiváció is. Nem tudni, miért számított ez új bemutatónak – ezen az alapon Bozsik Yvette is beszállhatott volna a versenybe. Így azonban „csak” a díjkiosztó gálát gazdagította két régi művével, a Lakodalommal (melyben Vati Tamás megint óriásit alakított), s egy rövid stílusgyakorlattal a nagy moderntánc-ősanya, Martha Graham tiszteletére. Bozsik is azon kevesek közé tartozik, akik nem követik a mai tánctrendet: „ódivatú” mozgásstílusa inkább a század derekára jellemző expresszionista mozdulatszínház sajátja, erőteljes egyénisége azonban átüt bármilyen szabványon.
Az, hogy még az átütő egyéniségek közül sem mindenkinek sikerült olyan jól az idei megmutatkozása, mint valamelyik előző, nyilván a véletlen műve. Nem vádolható a válogató sem, hiszen ki tudhatta előre? Az, hogy csak egy szegmensét láttuk a magyar mozgásművészeti palettának, nyilván pénz, idő és egyéb objektív adottságok kérdése. Az előadások igen szép nézőszáma azonban arra biztathatja a fesztivál vezetőit, hogy – levonva a tanulságokat ebből az első kísérletből – tegyék a rendezvény jó szokásává az éves kortárs tánc seregszemlét.
Lőrinc Katalin