Azért az egy kicsit túlzás, hogy ez az elõadás „3–10 éves korig” szól, ahogyan az elõadás plakátján áll. A veretes, szép Benedek Elek-szöveg, melynek minden mondata élvezet, s amelyet megtisztelt ez a rendezés azzal, hogy nem kurtította meg, a 3–5 évesnek még „magas”, ha különösebb hókuszpókusz és látványsziporka nélkül csupán egyszerûen, szépen elhangzik. Ahogyan az R. S. 9. Színházban történik, Lábán Katalin irányításában, három felvonáson át! A társulat nemcsak élvezi, de tiszteli is ezt a csodás meseszöveget. Olyannyira, hogy óvakodik a harsányságtól éppúgy, mint a gügyögéstõl: „elbeszélnek” szép, természetes hangon. Igen ám, csakhogy a gyermekhad jó része, a kb. 6 évesnél kisebbek nyüzsögnek, zúgnak, zajosan követelik a következõ akciót, s a hátsó sorokban ülõ hoppon marad, ha épp a szöveg érdekli, merthogy a mûvészek igen dicséretes, erõltetéstõl mentes intonációja miatt egy szót sem hall az egészbõl.
A türelmetlen picik mellett viszont ott voltak a nagyobbacskák, no és a felnõttek, akik azért mindezek ellenére érzékelhetõen jól szórakoztak.
Díszlet nélkül, a minimális kellékekkel és jelzésekkel játssza el a társulat az egyszeri királyfi történetét, aki ha törik, ha szakad, magával az ördöggel is dacolva megszerzi párjául azt, akit kinézett magának. Az, hogy az R. S. 9. meséje végül is nem errõl a királyfiról szól, vagyis hogy nem õ a hõsies, és nem általa történnek meg itt a dolgok, hanem jobbára mindent a fehérnép alakít, az egyfelõl a rendezõi szándékon, másfelõl az adott színészcsapaton múlik.
A darab Ráki, a székely asszony replikájával indul, amint szinte narrátorként sodorja magával a nézõt – kapkodás nélkül, de határozottan – a történet kellõs közepébe. Férje, a királyfi szolgája szintén formátum, de nyomába nem ér az asszonynak talpraesettség, rafináltság és villámgyors gondolkodás dolgában. Maga Többsincs csak lassan kerül elõ, picikét ügyefogyott szüleinél csak õ ügyefogyottabb, s innentõl kezdve tulajdonképpen végigbotorkálja az egész történetet. Ha nem találkozik egy régi átok jóvoltából az ördög felettébb jóságos lányával, aki lépten-nyomon megsegíti, soha nem volna övé álmai hölgye (aki egyébként szintén teljesen passzív). A valódi konfliktusok – vagy fogalmazzunk világosan: izgalmas pillanatok – két asszony és két negatív hõs közt jönnek létre, a köztük zajló küzdelem lendíti tovább az eseményeket, és szórakoztatja a nézõt, kicsit és nagyot egyaránt. Ráki, a székely asszony ördögöt szelídít (személyesen, a pokolban tett kiruccanása alkalmával), az ördög lánya pedig jóságos és okos nõ, aki szerelemmel és szeretettel – no meg némi varázserõvel – segíti a bajbajutottakat.
Aztán itt van Habakuk, a trónbitorló, az intrikus, aki végig Többsincs királyfi ellen dolgozik, s a szó szoros értelmében a pokolba kívánja õt. Passzív fõszereplõk mellett kulcsfigurává válik, éppúgy, mint Háj-háj, a fekete király, vagyis maga az ördög, aki saját lányával kerül leginkább konfliktusba, mivel az bojkottálja a neki szánt házasságot… A háttérben azért persze lezajlik a jól ismert történet is: Többsincs királyfi elintézte a sárkányt (a színfalak mögött ugyan, tehát valójában nem bizonyosodhatunk meg efelõl sem), az átkok érvényüket vesztik, s a szerelmesek egymáséi lesznek.
Jut tehát azoknak is, akik az eredeti meséhez ragaszkodnak – s ilyen a gyerekek legnagyobb része –, de azoknak is, akik nem bánják, hogy egyes szerepek a megszokottól eltérõ hangsúlyt kapnak. Szól ez a mese a szerelem és a jóakarat gyõzelmérõl, de szól arról is (és itt, a Rumbach Sebestyén utcában sokkal inkább), hogy ha nem lennének erõs, akaratos és tiszta szívû asszonyok egyes férfiak mögött, akkor bizony aligha történhetne bármi jó…
Az elõadást négy kiugró alakítás mozgatja. Lacza Edit székely asszonya – bár leginkább a felnõtt nézõket szórakoztatta temperamentumos és rafinált szövegeivel – magával sodró figura, akit minden házsártossága ellenére csak szeretni lehet. (Szereti is férjeura, akit Soós Tamás alakít, szintén igen jól, bár kitûnésre kevesebb alkalma jut.)
Az ördög lányaként a természetesen, tisztán beszélõ és játszó Túri Hajnal gyõz meg tehetségérõl. A két negatív hõst pedig, Nagy Ferencet Habakuk szerepében és Frankó Emíliát ördögkirály mivoltában még a gyerekek is nagyra értékelték – ahhoz pedig tényleg bravúrosan kellett játszaniuk! Mókásan, humorral oldották meg szerepeiket, nem harsánysággal, riogatással.
Többsincs alakítója, Tengely Gábor mintha egy iskolai szavalóverseny elsõ helyezettjét formázná: jó tanuló, szemüveges gyermekarca mögül érett, mély orgánum szólal meg. (Ötéves gyerekem meg is jegyezte: milyen szép a beszéde! – pedig ez gyerekeknél általában nem szempont.) Megadóan hagyja, hogy sodorják az események, megkockáztatom: némi hamleti tépelõdést és enerváltságot is felvállal a figurában.
A darab igen fontos alkotóeleme a szép régi magyar népdalokból összeállított zene (a szórólapról nem derül ki, kinek köszönhetõ az igényes összeállítás, így aztán fogjuk rá önkényesen a rendezõre) – ebbõl lehetett volna több is. Ráadásul az ezeket elõadó színészek szépen énekelnek.
A szöveg messzemenõ tiszteletébõl fakadóan néhány jelenet kicsit tempótlanabb a kívánatosnál, ezek felpörgetésével akár két felvonásban is lemehetne az elõadás. De ez csak felnõtt nyûgösködés: a gyerekek nem bánták, hogy jó sokáig lehetnek színházban. Ami már csak azért is óriási dolog, mert az R. S. 9. vállaltan egyszerû, csicsáktól mentes, puritán elõadást mert létrehozni a Barbie- (és egyéb giccs) kultuszok közepette, de a gyerekek vevõk erre! A szülõt – aki hajlamos attól tartani, hogy a gyereket úgysem lehet a Tom és Jerry mellõl egy Benedek Elek-mese kedvéért elmozdítani – egy ilyen mesedélelõtt optimizmussal töltheti el.
Lõrinc Katalin