Az R. S. 9.-ben befelé indul a közönség. Keressük a székeket, igazgatjuk magunk alatt a kispárnát. Végül felnézünk a kis színpadra és eluralkodik a csend. A színpadot egy faltól falig ajtósor fedi előlünk. Alig egy méter marad ki, teljes a lezártság. Vagy a kizártság? Minket zárnak ki a leendő történésekből? Akkor miért jöttünk? Netán minket zárnak be? A faltól falig terjedő ajtó szép, fakeretes, sok rozettával, kialakított szeletkékkel, amelyek tükröznek minket. Valaki figyel bentről?
A hangulat máris „kafkai”. A világítás változtatásával belátunk az ajtósor mögé, s így ablakokból vagy ajtókból álló üvegezett helyiség hatását keltik. A díszlet a Kreateam nevét dicséri: elegáns és félelmetes, egyszerű és sokfunkciós. Beindul a per, jönnek és letartóztatják Josef K.-t, aki nem is csodálkozik, nem is háborog, pedig ártatlan. Naivul hisz az ártatlanság vélelmében, ami ugye a római jog alapja: ha gyanúsít valaki, hát csak bizonyítsa be. Soós Tamás ebben a szerepében szinte játszótársa lesz az üldözőinek, sodródik az eseményekkel, bennünk nézőkben egyre nagyobb szorongást kelt az ő gyanútlan részvétele a saját bukásában. Soós Tamásnak egyben ez az első rendezése az R. S. 9.-ben. A művet színre vinni nem kis feladat, s a színlapról nem derül ki, miféle dramaturgiai alappal tették ezt, hiszen az epikus folyamot színművé kellett alakítani. Dialógusok tartják össze a történéseket, szinte semmilyen esemény, akció, mozgás nem könnyíti a rendező feladatát. A színdarabbá formált mű mégis kerüli a felolvasószínház jelleget, ami ezen a kicsinyített kis színpadon még jelentősebb teljesítmény.
A szorongás, az elveszettség a téma, a huszadik század nagy témája. Félni azelőtt is féltek az emberek: a pestistől, a háborútól, az éhségtől. Féltek a fájdalomtól, féltették a gyerekeiket a betegségektől, féltek a szomszédok haragjától, akár az utcabéli, akár a határokon túli szomszédokra gondoltak. Csupa-csupa konkrét félelem. Kafka érzékenységére és mély intellektusára jellemző a megfoghatatlan szorongás leírása, az érthetetlen eseményektől való irtózás, a követhetetlen és kiszámíthatatlan hatalom játékaitól való félelem leírása. A mai tizen-huszonéves generáció alapfilmje, a Mátrix szintén erről a homályos és arctalan hatalomról szól, akciósabb kivitelben, kevésbé gondolati síkon. Újra és újra a be nem látható események félelmetességéről beszélünk.
Ez az előadás nem játszik a közönséggel, nem aktivizál, mégis részesei vagyunk a főhős szorongásának, percre sem lankad a belső feszültség a nézőben. Litván Gábor feltűnően iskolázatlan játéka kilóg a sorból, lehúzza a többiek igen meggyőző alakításait. (Talán „az ügyvéd maga a hiteltelenség” koncepciója mentené?) Kassai László és Koleszár Bazil Péter sorsa a darabban gyomorszorító: kápóból áldozattá, üldözöttből könnyen gyilkossá válhatunk. Frankó Emília rövid szerepében is emlékezetes, kicsinyességével, a nyakába merevedett hallgatózással. Urmai Gábor pedofil festőjének jelenlétekor izzik a játéktér.
Az R. S. 9. szívmelengető gyerekelőadásain mára lassan felnőtt az a generáció, akik ezt az igényes és mély Kafka-előadást is megnézhetik. Szép álmokat nem ígérhetek.
Bácskai Júlia