Gyakran használjuk ma a túlzó fokot: minden(ki) „legesleg”. Most például „chaplini és csehovi mélységeket”, „shakespeare-i nagyvonalúságot” ígért egyszerre egy magyarországi bemutató, a clevelandi John Orlock erotikus burleszkként aposztrofált darabjának előzetese. No, persze nem mindenki olvas előzetest. Nekik lett kitalálva a Pajzánságok a louisville-i háremben cím. A hárem kifejezést a szerző is használja, a pajzánságok viszont fordítói „lelemény”. Hogy izgalmasabb legyen a dolog, még a „Csak … felülieknek” figyelmeztetés is felkerült a plakátra. Aki mindezektől felajzva tér be a miskolci Játékszínbe, valószínűleg csalódik. De meglehet, az is, aki a reklámfogás hatásától függetlenül közelít a produkcióhoz. Az előadást nézve ugyanis nemigen találjuk sem az említett mélységeket, sem a pajzán hangulatot a drámában. Ez lehet az ok, amiért Müller Péter Sziámi rendezése némileg félremehetett.
Az 1902-ben, Kentucky államban játszódó történet „háreme” két vénkisasszony poros otthona. Az első rész első felében az ő – meglepő asszociációkra és közhelyekre egyaránt épülő – monológjaikból, párbeszédeikből bontakozik ki a két nővér, Viola és Florance portréja és azon túl a vénlányság lelkiállapotának keserű rajzolata – méghozzá a viktoriánus kor prűdségébe ágyazva. A kissé hosszadalmas lélekrajz után akkor indul be a történet, amikor házassági hirdetések révén megjelenik két férfi: egy néma professzor, aki mesmerismussal szédíti a hölgyeket – hipnózis révén állati tudatot „kölcsönöz” segédjének. A második rész elején aztán újra lassul a tempó, a vénlányok és lovagjaik a kor szokásainak megfelelően jó néhány udvariassági kört tesznek, amíg eljutnak valahová – a húg már majdnem az esküvőig, mígnem kiderül a két férfi szélhámos volta. Az addig józanabbnak tűnő nővér mégis a segéd után szökik, magára hagyva a kissé zavart tudatú – a vénlányság elől a gyerekkorba menekülő húgát, aki egyedül maradva fizikai és lelki értelemben egyaránt teljesen bezárkózik, ha ugyan nem végez magával.
Kiábrándító, szánalmas történet, amely valószínűleg a hely és idő miatt emlékeztethet némileg az átverésekről szóló Mark Twain-i humoreszkekre, de hiányzik belőle azok kedélyes humora. S ez a hiány figyelmeztethet: Orlock darabja nem anekdotikus tréfa. De nem is burleszk, aminek a szerző nevezi játékát – ahhoz nem elég lendületes és szellemes. Akár az indítás, akár a befejezés felől nézzük a művet, fájdalmas ez a darab – beszél az idő kegyetlenségéről, amely egyre gyorsabban számol rá a két vénlányra, a házasságszédelgés alpáriságáról, az összetartozások kényszereiről. Akkor lehet hatásos és tartalmas igazán a dráma előadása, ha nem akadunk el a felszín poénjain vagy a meghökkentő elemeknél, bár „csehovi mélységekhez” így sem juthatunk el.
Miskolcon azonban a rendező mintha azon lett volna, hogy eleget tegyen a cím ígérte szórakoztatásnak. Félreértés ne essék: Müller Péter Sziámi nem csinál olcsó komédiát a drámából, nyoma sincs ízléstelenségnek. Érezhető a szöveg alapos elemzése, az aprólékos munka. Csak éppen a színes és kellemes előadásra törekvés közben túlságosan sok rétegét akarja megmutatni a drámának, így aztán több irányba is elindul, s végül nem ér célba. Hasonlóképpen Szinte Gábor díszlete is a hangulatosság irányába csúszik: szalonjának kovácsoltvas elemei akár rácsokként is hathatnának, éreztetve a bezártságot, a kisváros és az idő szorító korlátait, a jelenbe áthozott múltszázadiságot. Ehelyett megcsodáljuk a szecessziós vasvirágokat.
A lányokat alakító Olasz Ági és Pásztor Edina mindent eljátszanak, amit szerepük enged, minden árnyalatot markánsan megmutatnak. Határozottan megrajzolják a két különböző karaktert: Olasz Ági a gyermekkori én eluralkodását, Pásztor Edina a józanság és gyakorlatiasság kényszerű terhét. Csakhogy túl lendületesek és életteliek, így elvész a lényeg, a vénlányos fonnyadtság, a szépség foszlása.
A két férfi szereplő esetében viszont a hangsúly inkább a bravúron van, mivel a némán tátogó „professzornak” végig segédje kölcsönzi hangját. Áldozataik előtti bűvészkedésük végig nagyfokú koncentrációt követel meg, együttműködésük nem akármilyen terhet ró a színészekre. Safranek Károly és Fandl Ferenc azonban bírja erővel. Safranek professzora kisszerű Cipolla, varietékókler, akinek kigúvadó tekintetéből hiába árad a delejes erő, mégis inkább szánalmasságát érezzük. Asszisztensként Fandl Ferenc alak- illetve hangváltásaival hat. A férfi igyekezete mögül szomorú cinizmus bújik ki monológjában, amelyet mellesleg megroggyantott térdekkel állva, hol egyik, hol másik lábát lóbálva, egyensúlyozva kell elmondania a színésznek, merthogy hőse egy láthatatlan kerítésen ül – azaz a szórakoztatás szándéka itt is a dráma elé tolakszik. Olcsó trükköket elsütő keserű bohócpárost formál meg a két színész, ám arra nemigen kapnak lehetőséget, hogy megtudjuk, mit is érez a két házasságszédelgő áldozatai iránt.
Miként a néző sem igen tudja, miként vélekedjék a látottakról. A louisville-i háziasszonyok sok mindennel megkínálták, de mégsem lakott jól…
Mikita Gábor