Mindig fontos, milyen előadásokat produkálnak a főiskolások: a színház jövője múlik rajtuk. Ennek a mondatnak igazán Erdélyben van értelme, ahol két helyen is képeznek színművészeket, Marosvásárhelyen negyvenhatodik éve folyamatosan, Kolozsvárott nem sokkal a forradalom után kezdődhetett csak meg az egyetemi szintű oktatás.
Gyakran egész évfolyamok szerződnek el együtt, ezáltal egy-egy romániai magyar színház struktúrája, tartalma, minősége újulhat meg. Tavaly novemberben jött a hír, a marosvásárhelyi akadémia végveszélyben van, anyagi forrásai teljesen elapadtak. A főváros, a minisztérium, s főként a budapesti színházak tettek ki magukért, s gyűjtöttek össze annyit, amivel nyugodtan folytathatják a képzést Marosvásárhelyt, a Szentgyörgyi István Tagozaton. A gesztust viszonzandó hozták el új produkciójukat – hiszen szinte kamaraszínházként is üzemelnek – az Új Színház stúdiószínpadára.
Farkas Ibolya osztálya Pirandello Az ember, az állat és az erény című háromfelvonásos moralitás-vígjátékát (kénytelen vagyok kitalálni ezt a kategóriát, ha ezt a kissé hosszú tréfát el akarom helyezni a műfaji palettán) játssza, Bocsárdi László vendégrendezésében. Igen szerencsés az időzítés, hiszen néhány nappal korábban láthattuk a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vendégjátékát, köztük két Bocsárdi-rendezést is, a Szeget szeggelt és a Turgenyev-adaptációt. Harmadik munkája, a Pirandello-mű így egy stilárisan is igen érdekes alkotói munkafolyamat egyik jelentékeny állomásaként értelmezhető s egyben pedagógiai kísérletként is.
Itt most azonban a fiatalok a legfontosabbak: remek osztály, kiváló színi személyiségekkel, ez mindenképpen látszik. A játék egésze az olasz expresszionizmus-futurizmus avantgarde irányzatainak képi világában fogant (díszletet és jelmezt a remek Bartha József tervezett, a szükségből erényt kovácsolva: a szűkös teret hajtogathatóvá teszik a gördülő oldalfalak, ajtók, s helyiségek válnak így le a perspektivikus rövidülésű alaptérből). Az eredeti szöveg lakonikusan annyit mond: játszódik ma. Az a ma 1919. Ehhez és ami körülveszi: válság és terror, háború utáni vad élni vágyás, művészeti robbanások – a képek, a színek, a fojtott erotikájú olasz melódiák erősítik a képzőművészetileg pontosan dekódolható világot.
A főhős, a szerencsétlen, csábításba keveredett tanárember, Katona László izzadásával és fejéhez lapuló hajával együtt remek karikatúra: félénk, de izgékony, tudálékos, de buja.
Szeretője, Perella kapitány elhanyagolt felesége, a nagyon erényes Szabó Enikő. A fiatal színésznő mélységes alázattal mer előnytelen, sőt, taszító külsővel megjelenni, s a sugallt ember–állat szerepcserét bátran felvállalni. Az egyszerűnek ható történetet a mozgás és a képiség követelte erősen stilizált mozgáskoreográfia tagolja, ritmizálja. Mindenkinek mozgáskottája is van, a hangfekvés és a mesterkélt beszédmód megkonstruáltsága mellett. Különösen így van ez a klónozott cselédlányok esetében. Rosaria, Paulino házvezetőnője és Grazia, Perelláék cselédje (majd még néhányan) egyforma, ravaszul pikáns ruhában, kéjes vonaglások között, inogva és imbolyogva, kelletlenkedve és sejtelmeskedve látnak át silány gazdáikon. Nekik külön titkos életük van: démoniak, s vadul csörögnek a hideg réz karkötők a csuklójukon. Török Illyés Orsolyát már több sepsiszentgyörgyi produkcióban láthattuk: nagy ígéret, szuverén egyéniség, sokra hivatott. Mikor belibeg, az embert a hideg rázza – jóformán eljátssza mindazt, amit az erősen mozgásszínházira vett előadás filozofikus üzenetként hordoz. Hasonlóan vészjósló H. Moldován Orsolya is.
Ugyanilyen foglalatjellegű az, amit a rendező Perelláék kellemetlenül szószátyár és aparajongó kisfiára bíz. Kozma Attila elképesztő látvány harisnyanadrágban, matróztrikóban, hörögve, röfögve, csámcsogva, tanárt, apát-anyát terrorizálva. Nemcsak mozgás-, hanem hangtanulmány is, amit bemutat. Az általános „visszataszítás” szimfóniájában komoly szólam az övé.
Visszataszító az önelégült (s máshol, nem a családi fészekben kielégülő) hajóskapitány, Perella úr is (Diószegi Attila inkább csak hangtalanul tátog – így is értünk mindent, amit borzalmas családjáról gondol).
Kevésbé határozott „kotta” jutott ebben az értelemben a patikust és az orvost egyaránt megszemélyesítő Fazakas Misinek és a két diáklánynak, a helyesen és csúfondárosan csivitelő Benő Kingának és Varga Orsolyának.
Magáévá teszi-e két hónap után Perella kapitány a feleségét, miután két hónapig oda volt a tengeren, vagy nem? Egy éjszakája van erre, mert másnap továbbhajózik ismét. Hej, pedig nagyon kéne az a testi attrakció, mert Perelláné igencsak öklendezik, áldott állapota immár tagadhatatlan. A jó tanár úr segítette meg ugyanis nagy nemi nyomorában.
Mindenki rút, mindenki hazudik, mindenki használja a másikat. Torz bacchanáliában búcsúzunk a szereplőktől – Bocsárdi nagyívű gesztussal ejti a harmadik felvonást, amikor is megtudhatnánk, hogy a tudomány a tortába rejtett szerrel valódi csodákra volt képes a Viagra előtti időkben. Itt csak a tortazabálásig és egymásra kenéséig jutunk el – de ez is épp elég. Lehet tudni, hogy Perella kapitány valószínűleg az élőfát is meghágja. Odáig fajul a nagy hacacáré, hogy ki sem kell mondani a tendenciózus – egyben a címet is szolgáltató – végső mondatokat: a tanár úr bocsánatot kér, hogy úgy viselkedett, mint egy állat, a Kapitány megnyugtatja, hogy mindig emberül kell élni, ő maga pedig úgy fest, legényesen, útra készen, mint maga az erény.
Budai Katalin