Másfél éve nyílt meg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Majdnem ott voltam, mondhatom, mert éppen akkor – kicsit talán szimbolikusan is – zajlott a Marosvásárhelyi Könyvvásár, s tudtuk, ott volt a levegőben, hogy párhuzamosan egy másféle kulturális ünnep is készülődik.
Amit most hoztak el megmutatni a Tavaszi Fesztivál keretében Merő Béláék, nem demonstrálhatja lépésről lépésre a kezdő évad gyötrelmeit, sem azt a küzdelmet, amit egy városban egy működni kezdő színház átél: arányokat, hangsúlyokat keresve, reakciókra ügyelve. Amit tudni: játsztak sokfélét, hogy megnyerjenek sokakat. Ilyen helyzetben nincs is igen más lehetőség.
A több könnyedség (operett, vígjáték, kabaré) közül feketén mered ki a tömör, balladisztikus Caragiale-mű. Az utolsó színpad számára készült alkotása ez a szerzőnek 1890-ből. Magyarországon jószerivel ismeretlen, 1952-ből származik egy magyar nyelvű fordítása. A színház meghatározó embere, a fiatal rendező, Szabó K. István jelzi is, hogy saját szövegváltozatot játszat. Irodalomtörténeti kuriozitásnak is tekinthető tehát a bemutató: annyira nem hasonlít a téma és a feldolgozás módja Az elveszett levél vagy a Farsang darabjaira, hogy bizony nehéz fejtörő kérdés lenne egy magasröptű szellemi vetélkedőn rájönni a szerzőre a látottak-hallottak alapján. Mélyen gyökerezik azonban a mű a román balladák világában. Mélylélektan, a paraszti élet realisztikus ábrázolása, s a nagy orosz írók epikájának visszfénye keveri ki különleges karakterét. Mégis, legközelebbi rokonát – frivol módon – A postás mindig kétszer csengetben lehet legkönnyebben megtalálni (amennyiben az is a férjgyilkosság s a nő kettős énje körül épülő, archetipikus történet). Nos, Caragialénál az ősbűnt a férfi maga követte el. Meggyilkolta szerelmi vetélytársát, hogy az asszony, Anca férje lehessen. Dragomirban tulajdonképpen egy újsághír, egy szökött rab körözése indítja el a lelkiismeret-furdalás folyamatát, hiszen ez a szerencsétlen legény találta meg a holttestet, őt vádolták meg a gyilkossággal, s ő őrült bele a beismerést kicsikaró verésbe. Anca azonban végig sejti, hogy második férje az első férj gyilkosa. Gheorghe, aki tanító a faluban, szintén Ancába bolondul, s az asszony vergődve kétség, gyűlölet, számítás hálójában, őt szemeli ki bosszúja eszközéül.
Ebbe a helyzetbe robban be a szökött rab, az ártatlanul meghurcolt Ion. Az őrület vallásos tébolyt, fel-felcsillanó tisztánlátást s főleg tanácstalan félelmet szül benne.
Dragomirt mardossa az önvád, érzi, kapcsolatukat Ancával a bűn feldolgozatlansága végképp megrontja. El akar tűnni egy időre. Gheorghe nem meri végrehajtani az ítélkezésnek számító férjgyilkosságot, elmenekül a faluból. Végül Dragomir Ion halálában vétlenül – de az ő sorsát megismételve s ekként bűnhődve – jut rendőrkézre.
Súlyos, roppant terheket hordozó kamaramű ez, s a lélektani hitelességre koncentráló megközelítésmód tűnik valóban megfelelőnek. A héjszerkezet – felülről csukódó ketrec – öles faelemei s a stilizált ruhák egy-egy motívuma utal csak a folklórbéli gyökerekre. Nincs szájbarágás, értelmezést segítő tárgyi mankók. A csupasz, fadobogós, faborítású kutat a középpontba állító színpadkép imponáló egyszerűséggel, letisztultsággal szolgál ideális helyszínül. (Horváth Ödön munkái, s ugyancsak tőle származnak a műsorfüzet hideglelősen egyedi installációkat megörökítő fotói – véget nem érő kezek riogatnak az iszapból.) Teljes értékű, s a kortárs képzőművészet mellett a kortárs zene legjobb minőségét képviseli Ovidiu Iloc kísérőzenéje, önmagában is megálló műként.
Vér, vád, vezeklés, szánalom, halálba sodró szenvedélyek – alapérzésekről szól a román falusi bűneset. Dragomir, aki ölt, aki tagad, aki vezekelne, s aki annyira, de annyira kívánt egy asszonyt: Sütő Udvari András. Erős, nagy formátumú hőst formál, aki legfőként saját démonaitól szenved. Nehéz a helyzet, mert Dragomirból leginkább az ital hozza elő az önvádat, s a részeg figurát nehéz egyensúlyba hozni a morális terheket cipelő vívódóval. Gheorghe íróilag is erőtlenebb figurájából nem könnyű valódi vetélytárssá felnöveszteni Gheorghét, Lőrincz András Ernő ezzel küzd. Ion – furán hangzik, de – hálás szerepe jutott Dunkler Róbertnek. Az orosz muzsik fanatikus alázata és babonaságos eszelőssége adja ki alakítása színeit. Fincziski Andrea Ancája bonyolult karakter. Finom, rebbenő, sokat szenvedett lényt formál: a bűnre vivő csábító mohóság azonban ezen a visszafogott, csendes és súlyos jelenléten nem üt át, a meztelen fürdőzés jelenete ellenére sem.
A váltások helyenkénti megoldatlansága, a történet hiátusai, a színészek időnkénti görcsössége s főként a darab nyelvi szürkesége ellenére (további adalékul a Caragiale-magyarítások összetett problematikájához) atmoszférikus, gondosan megkomponált munkát láttunk, mely további ismerkedésre szólít Erdély legfiatalabb színházi társulatával.
Budai Katalin