Zsótér Sándor színpadának látványvilága – a tervező ezúttal is Ambrus Mária – mindig változatos és jelentéses, amennyiben nemcsak funkcionális térként szolgál a játék számára, de olyan elemek, motívumok összessége, melyek önmagukban és a produkció egészébe belesimulva metaforaként léteznek, a szöveggel sokféle lehetséges kapcsolatba lépve. A Patkányok című Hauptmann-darab emlékezetes vizsgaelőadásának csupasz, sivár és kopott próbaterme magától értetődően lett a „patkánylét” közege, a Periclesben viszont a mesterségesen síkosított plexilap sokjelentésű tengerként működhetett akár tudatunk, személyiségünk mélységes mélyeként.
A Wedekind-előadásban markánsan és kizárólagosan jelenik meg az a néhány elem, mely egyszerre alkotja a – természetesen – erősen stilizált játékteret, s egyszersmind fogódzót ad az értelmezéshez. Uralkodó az a gigantikus méretű, egyébként igen szép, sötét tónusú függöny, mely vagy elrejti a szereplőket, s úgy kell belőle-mögüle kiküzdeniük magukat, vagy csak egyszerűen rájuk nehezedik agyonnyomja őket – miként a nyitó jelenetben Wendlát, ahol is e drapéria a lány első „felnőtt” ruhájaként funkcionálna, súlyosan, nyomasztólag, elnyelve a személyiséget. A függöny rejt, elleplez, takar, elfedi és torzítja a valót, s az előadásban megjelenő egyik leguralkodóbb életérzés és magatartás tárgyi kifejezője. Ugyanilyen erős látványelem a híd, két oldalán a két lejtővel. Mindez a játék gyakori helyszínét, a vízparti erdőrészletet is megjeleníti, de itt zajlanak az érzékeny/érzéki és jelentésteli emberi találkozások, a lefelé vivő domboldalon s a víz fölött átívelő hídon. A mélység, veszély, egyensúlyvesztés képzeteit asszociálhatjuk mindehhez.
Az előadásnak igen erős hatáseszköze e tér – oly domináns, hogy szöveg és színészi játék helyenként kissé fölöslegesnek is látszik. Erről valószínűleg maga az anyag tehet. Wedekind műve nem más, mint igen erős képiséggel és az expresszionizmust előlegező, még kissé hiszterizáltan szecessziós fölhangokkal megalkotott szövegfragmentumok sora. Kizárólagos tárgya az ösztönök, érzékek birodalma, ennek – a képmutató társadalom által való – eltagadása, fölfedezése, végtelenségének fölismerése, az abba való beleszédülés. Szereplői kamaszok – s nyilvánvalóan a perspektíva az igazán izgalmas, ahonnét a mű közelít: a beavatatlan képzelgése és elementáris vágya, s a gyakran sokkszerű beavatás élmény. Természetesen Wedekind drámája nem a kívánatos és idejekorán való felvilágosítás mellett állást foglaló programdarab, bár társadalomkritikája világos: a képmutatás, a tudatlanságból, ostoba szeméremből fakadó magatartás pusztító is lehet. Zsótért ez a jelentésréteg nyilván nem érdekelte. Értelmezésének középpontjában a valós és valótlan: filozófiai kategóriákban fogalmazva az autentikus és nem autentikus létezés áll. Ezúttal uralkodó eszköze a stilizáció, a távolítás: gesztus és szöveg kontrasztjának egyébként oly kedvelt lehetőségével kevésbé él. A stilizálás eleve kínálkozik a színészi munka által: a kamasz szerepeket főiskolások elevenítik meg, óhatatlanul súlyosabb reflexióval. Inkább fel- és megmutatják az erős költőiségű szöveggel amúgy is „elemelt” magatartásokat és helyzeteket, igen helyesen kerülve mindenféle erőltetett realizmust, életszerűséget. Mozgásuk, testbeszédük gyakorta meztelenségük viszont kitüntetett szerepet kap: erősít, aláhúz, a reflexió mellett kellő helyen megteremti a drámaiságot is. (Kivált szépen működik ez a főszereplő Lengyel Tamás és a barátját játszó Szabó Zoltán közös jeleneteiben.) A „túloldalon” lévők; a felnőttek Wedekindnél is egydimenziósak, karikatúraszerűek, Zsótér tovább redukálja őket, mígnem mechanikusan megnyilvánuló kreatúrákká lesznek. Ez a lefokozás az egyetlen, belső tartalmakat is mutató „felnőtt” alakot, Gábornét sem kíméli, holott ő még viszonylag kecsesen közlekedik a „kamaszvilág” veszélyes tájain, hídon és magasban egyaránt. (Venczel Vera talán túlságosan pasztell, finom alakítása.)
Hideg és szorongásos vízió áll össze előttünk. A „belül lévők”, a struktúra részei elvesztik élő emberi lényüket, a még kívül levők, netán kívül maradni óhajtók, akik másfajta igazságokra: önmagukra, ösztönvilágukra kíváncsiak, szinte szükségképpen hullanak el. A konform, „bedarált”, gépezeten belüli lét csupán látszólagos, másfajta pedig nem lehetséges, üzeni Zsótér az eredetinél jóval szikárabb értelmezésében. Itt a tavasz nem is ébredhet – tél van és fényhiány.
Barabás Judit