Az előadás legtiszteletreméltóbb teljesítménye a címszerepet alakító Nagy Cecíliáé, aki hosszú percekig ruhátlanul jelenik meg a Thália Színház régi stúdiójának igencsak testközeli játékterében. Egyáltalában: a színészi igyekezetre panasz nem lehet; nem az ő hibájuk, hogy a produkció felemásnak mondható.
Először is itt a darabválasztás. Bármennyire divatos is manapság a mítoszok és toposzok újjáélesztése, átértelmezése, Anouilh műve nem a legalkalmasabb erre a célra. Őszintén szólva meglehetősen porosnak, időnként határozottan kimódoltnak, szépelgőnek hat. A szerző egyik kedvenc eljárása, hogy mítoszokat, történeti személyiségeket modern környezetbe helyez át, így vegyítvén az örökérvényűt némi óvatos valóságkritikával. Egyébként is a mixelés a legsikerültebb drámáiban. Sok lélekvájkálás, némi felületes filozofálás, naturalizmus és elemelt – gyakran a szentimentalizmust súroló – költőiség, mely ugyanakkor nélkülözi az eredetiséget, s így a szöveg olykor csaknem kínosan mondhatatlanná válik. A dramaturgia olyannyira statikus, hogy a nézőnek jelen előadás közepette is joggal juthat eszébe, mennyivel jobb rádiójátékot lehetne mindebből rendezni. Bagó Bertalan rendezésében Orpheusz és Eurüdiké története mai közegbe helyeződik át – hogy a darab keletkezésének, a századközépnek a jelenébe, vagy napjainkba-e, arra nézvést ellentmondásos jelzéseket kapunk: Eurüdiké és néhány más szereplő öltözete egyértelműen mai, a díszlet időtlenül lepusztult; a színtér többnyire kopott vasúti resti vagy olcsó hotelszoba. Itt találkozik a két szerelmes, a haknizó társulat ifjú művésznője és az apjával együtt kocsmai zenélésből élő fiú. Anouilh leleménye annyi, hogy a kapcsolatot lélektanilag erősen megbogozta. A leszűrhető életigazságok – nevezetesen, hogy a másik ember még a legnagyobb szenvedély közepette sem élhető át és birtokolható igazából, hogy múltunkat kérlelhetetlenül magunkkal hordozzuk, hogy ideálképeink és a valóság ritkán fedik egymást – nem nevezhetők nagy felismeréseknek, s új formát, artikulációt sem kapnak e darabban – s meg sem érintenek az előadásban. De szükségesek ahhoz, hogy a villámcsapásszerű szerelemből létrejövő röpke viszony kellőképp tépett legyen. Ezáltal a darab – és az előadás – két, egyáltalában nem szervesülő részre hullik szét: az első realisztikus – megjelenítésében helyenként naturalisztikus, a második – Eurüdiké halála után – mitologikus-szimbolikus. A kettő sehogyan sem érintkezik, s ezen Bagó Bertalan rendezése nem képes változtatni.
Nehezen deríthető ki, mit kívánt volna értelmezése középpontjába helyezni a rendező. Választása azért is elgondolkodtató, mert a mű egyértelműen szerepdarab; színrevitelének alapfeltétele, hogy a két abszolút főszerepet megnyugtatóan ki lehessen osztani. A bajok itt kezdődnek. A markáns tehetségű Ilyés Róbert – akit sokszor láthattunk már igen jónak – sem alkatilag, sem életkorát tekintve nem lehet az idealista, poétikus lelkületű, nagyon fiatal Orpheusz. Megtesz minden tőle telhetőt, eljátssza korrekten a szerepet, de alakítása elsősorban munka, s gyakran átüt rajta, hogy sem a szöveget, sem a gesztusokat nem érzi sajátjának. Szituációkat old meg, többet nemigen tehet. Nagy Cecília esetében fordított a helyzet. Ő alkatában megfelelő: fiatalságába pontosan annyi karcosság, „dércsípettség” vegyül, amennyi ehhez a modernizált, változatos előéletű figurához szükséges. De nem rendelkezik még a kellő szakmai rutinnal, eszköztárral ahhoz, hogy megbírjon a szereppel. Küzd a színészi jelenlétért, saját feszültsége és reflexiója ellenében. Teljesítménye rokonszenves, ám egyelőre félsiker. Mivel mindkét főszereplő, különböző okoknál fogva, de görcsös állapotban van, az előadás szinte tapinthatóan esik szét helyzetgyakorlatokká, melyek ráadásul eltérő színvonalúak.
Nehezíti a színészi munkát a játéktér: egyfelől a zsebkendőnyi terület, ahol minden rezzenés és minden árnyalat felfokozódik, így a naturalizmusba hajló megoldások különösképp veszedelmesek; másfelől a vastraverzekkel fölfelé terjeszkedő tér, ahol is minden átmenet nélkül túlságosan is nagy lesz a távolság látvány és néző között. Szerencsétlen elgondolás például, hogy a szerelmesek első – ama bizonyos villámcsapásszerű – találkozása fenn, tőlünk messze zajlik. Az intimitás viszont helyenként kifejezetten zavaró – mintha a térviszonyokból adódó, akár kényszerítő körülményeket ezúttal hátrányosan, a produkció ellenében használták volna ki.
A többi színész alakítására is rányomja a bélyegét némi feszélyezettség. Nehéz megtalálni az optimális középutat a még hatni tudó és a már túl sok, harsány gesztusrendszer között. Érdekes jelenség, erős „ottléttel” Szegezdi Róbert értelmező-reflektív halálküldöttként, s zavartalanul rutinos, pontos Balogh Tamás Orpheusz züllött, leépült apjaként.
A varázslat nem sikerült: Orpheusz és Eurüdiké története ezúttal nem támadt föl.
Barabás Judit