Az idegen mindig bajba kerülhet, ha nem ismeri a helyi szokásokat. No, azért nem biztos, hogy mindjárt a kivégzés veszélye fenyegeti, mint szegény Égeont (Koblicska Kálmán) Éfezusban. Ám, ha minden invitálás ellenére például úgy dönt, hogy a nyíregyházi színház földszintjéről nézi meg a Simon Balázs rendezte Shakespeare-adaptációt, hát vessen magára önfejű „tévedéséért”, merthogy nem sokat lát belőle. Különösen az válhat hátrányára, ha lemarad a kilátóról, azaz az emeletről elé táruló csodaszép látványról. Pedig a díszlet az előadás koncepcióját is (majdnem) elfogadtathatná vele. Felülről tudniillik nem „térkép e táj”, s a kisázsiai tengerparti város kiterített mozaik látképe, vagyis a főiskolás Endresz Ágnes diplomamunkája nem csupán szépségével nyűgöz le, hanem filozófiájával is, hiszen a töredékek teljes egészet alkotnak, ami a csapóajtókkal, paravánokkal (és a díszítők jutalomjátékával), valamint mozgalmasságával, a néha tényleg mediterrán hangulatot teremtő, színes kavalkáddal szívderítő. Igaz, a néző mindent fentről sem ért, de legalább magával ragadja a furcsa egzotikum.
Felülről nézve persze a helyi sajátosságokba nem láthatunk bele. Nem világos például, hogy a műhelymunkájáról híres nyíregyházi társulat játéka most miért tűnik inkább némelykor nagyon szellemes, máskor laposabb ötletparádénak. Ha nagyon akarom, az elképzelés lényege valamelyest „bedekker nélkül” is elfogadhatóvá válik az előadás végén, amikor már nem is az ikrek szerepcserés megkettőződésének bravúrjai nyűgözik le a szemlélőt – ami a praktikus díszletnek, Kárpáti Enikő kosztümjeinek, a rendezésnek és a színészi munkának (valamint a díszletezői segítségnek) köszönhetően már a kaput döngető Antipholusok, Dromiók és partnereik kavarodásánál elkápráztattak –, hanem a kint is vagyunk, bent is vagyunk, sok szerepet játszunk, ám valahol azért magunk vagyunk, de vajon kik is kérdéskörére próbál választ találni. Mind a két, immár álarcos ikerpár a színen van, de a meggyötört, keserű színészek, azaz a Dromiót mindvégig nagyon színesen, szellemesen, egymástól jól megkülönböztethető karakterként játszó Horváth László Attila (az előadás legjobbja), illetve a két Antipholust egysíkúbban ábrázoló Egyed Attila a színpad két szélén helyezkedik el fáradtan, s onnan szinkronizálják alteregóik utolsó dialógusait. Paradox módon, kérdés formájában merül fel az emberben Babits Mihály Életbeli színház című esszéjének gondolata: „A színjátszás teljesebb énünk visszahódítása. (…) Ha szerepet játszunk, csak visszafoglalunk valamit abból az életrészből, amitől a sors megfosztott bennünket. (…) Akkor hazudunk, mikor megtagadva énünk nagyobb részét, engedelmesen megmaradunk a korlátolt szerepben, melyre az élet ítélt.”
Hja, hát ilyen az élet! – mondhatjuk. De – lévén színházról szó – azért jó volna az egész produkciót koherensebbnek érezni. Nem tudni például, hogy a börtönben ülő (valamelyik) Antipholus miért parodizál egy arab siratót csak azért, hogy nyilvánvaló legyen a fasisztoid „okleveles exorcista” (Molnár Csaba) tévedése, aki lezsidózza. Kétségtelenül nagy derültséget vált ki – különösen a gyerekközönség körében – a Vitéz László-jelenetbe illő ördögbáb magánszám is, ám ez szintúgy csak tévedésből kerülhetett a színre. Nem rossz a démonológus ötlete sem, ám „de monológ”-ja hosszú.
Igaz, a már említett pozitívumok mellett is több olyan jó megoldás van az előadásban, ami kárpótol a tévedésekért. Ilyen például a darab eleje, amikor Égeon nem maga mondja el nyilván már unalomig ismételt szomorú történetét, hanem „írásban” nyújtja be a jó szándékú, lezser hercegnek, a kiváló Avass Attilának. A törvény azonban itt is törvény, a szokásjog kötelez, tévedés tehát azt hinni, hogy Efezusban a rokonszenv elég a hiányosságok kiküszöböléséhez.
Mindenesetre magában az előadásban fellelhető a produkció összes erényének és hibájának szimbóluma is, annak a furcsa állatnak a képében, amely állandó kísérője Lucianának (Szabó Márta). Jó a hozzá írt szöveg is: kiderül róla, hogy nem „leopárduc”, hanem „tigrincs”. A szegény domesztikált vadállatot egyszer az első felvonás nagy kavarodásában ki is zárják, ezért kénytelen kaparni a kaput, hogy beeresszék. Majd soha többé nem foglalkoznak vele. Csak jelenléte van, de nincs játéka. Az igazsághoz tartozik, hogy a bábot mozgató színésznő mindvégig életben próbálja tartani „partnerét”, de az ötletben rejlő további lehetőségeket a rendezés nem aknázta ki.
Darvay Nagy Adrienne