Midnyánszky Attiláról aligha mondható, hogy konvencionálisan gondolkodó ember. Sok komor, súlyos előadás után most valami felszabadult, vidám, szórakoztató bemutatót kívánt létrehozni a beregszászi társulattal. Nyúlhatott volna számos kézenfekvőnek látszó komédiához, ám ehelyett Csokonai Vitéz Mihály vígeposzát választotta. Nem előzmények nélküli ugyan a magyar színháztörténetben, ám mostanság mintha nem lenne szokás egy szórakoztatónak szánt produkciót is kreatív alkotómunkaként, nagy energiabefektetéssel létrehozni.
A Dorottya kapcsán az interpretációra vonatkozó számos elméleti probléma merülhetne fel. A Vidnyánszky-féle előadás esetében azért felesleges erről részletesebben elmélkedni, mert a rendező nem interpretálja az alapművet, nem a verset akarja drámaivá tenni, hanem egy komplex előadásforma részeként alkalmazza. A Dorottya nem a történet adta szituációktól, illetve az ezekből kibontható konfliktusoktól válik színházzá, hanem szöveg, zene, mozgás, fény következetesen kiépített kohéziójának hatása révén. Az alapműből a történeten túl leginkább a vers, a szöveg dallama a fontos, amely néha a tartalomtól elválva lesz hangulati tényezővé. A Dorottya története végül is egyszerű: a dámák diadala csúfondáros bohóság, ahol végre egyszer a satrafák nem szégyenülnek meg, hanem (kénytelen-kelletlen) békét kötnek az ifjúsággal. Ami leginkább emlékezetes benne, az a feje tetejére állított világ (az eposzi sajátságok éppúgy a fejük tetejére állnak, mint az élet rendje) vérbő humorral ábrázolt víziója. S a beregszásziak előadása is ennek a megkavarodott, megkergült világnak a forgatagát ábrázolja érzékletesen. Persze sokat dolgoztak a szöveggel is; szereplőként léptetik fel Csokonait (vagyis inkább Mihályt), szellemes szövegrészeket toldanak a verssorok közé, de mégis a megjelenítésben mutatkozó gazdag képi fantázia az, ami emlékezetessé teszi az előadást. Vidnyánszkyék dallal, tánccal (az életteli, lendületes, s az egyéni képességekhez is találékonyan alkalmazkodó koreográfia Énekes István érdeme), világítási trükkökkel nemcsak a farsang, hanem az élet, a szerelem forgatagát is sikerrel teremtik meg.
A markáns stílustól időnként finom játékötletek térnek el. Az istenek megjelenítésénél irónia érződik (különösen Venus – amúgy is a deus ex machinát parodizáló – fellépténél), a Carnevál és Bobor vezette ifjak pedig néha a közönségnek panaszkodnak az asszonyi ármány miatt. Ezek a részek nem eklektikussá, hanem változatosabbá, gazdagabbá teszik az előadást. Érződik persze minden pillanaton, hogy az az atmoszférateremtő erő, amely Vidnyánszky legtöbb munkáját jellemzi, nem valami isteni adomány; kevés olyan előadást látni manapság, ahol szinte minden mozgássor, gesztus olyan pontosan kidolgozott, megmunkált lenne, mint a Dorottyában. Ám ez pillanatokra sem eredményez „izzadság szagot”, nem teszi sterillé a produkciót, ellenkezőleg: gördülékenysége, sallangmentessége bámulatos. A ritmus, a lendület csak akkor törik meg, amikor a zene, a mozgás leáll, s hosszabb szöveges részek következnek. Ennek csak egyik oka az, hogy a beregszászi színészek többségének nem a szövegmondás a fő erőssége; maga a rendező is tanácstalanabbnak tűnik ekkor. Ezek a jelenetek statikussá válnak, hirtelen túl sok funkció nélküli szereplő lesz a színpadon, a játék rövidebb-hosszabb időre leül.
Vannak persze olyan színészek is a társulatban, akik ezeket a részeket is hangsúlyossá, érdekessé tudják tenni. A Carnevált játszó Trill Zsolt nemcsak kivételes mozgáskultúrájával, érzékletes mimikájával és gesztusaival tűnik ki, de tudatosan alkalmazott hangsúlyváltásaival és szövegmondásának szuggesztivitásával is erőteljes színpadi pillanatokat teremt. Szűcs Nelli (Rebeka) vérbő humorral és finom (ön)iróniával bíró komikának érződik. A vele való kettősökben meggyőzőbb a Dorottya szerepéhez talán túl fiatal és előnyös alkatú Kátya Alikina is. Kacsur Andrea (Eris) erős aurával bír: mozdulatai érzékiek, megszólalásai helyenkénti prozódiai bizonytalanságai ellenére is hangsúlyosak, szuggesztívek. Varga Melinda szellemesen, mértéktartó, friss humorral prezentálja Venust. Varga József markáns, de kissé egysíkú Opor, Kristán Attila kiállása Mihályként illúziókeltő, szövegmondása azonban még fejleszthető. A többiek inkább csak egy-két megnyilvánulás erejéig válnak ki a tömegből. Hozzáteendő: Vidnyánszky néha maga is nehéz helyzetbe hozza színészeit. Bár a világítás, a fény-árnyék hatás (a sötéttől elváló fénykörök) tényleg nagyon impozánsan megkonstruált ( a Gadus Erika által néhány szép és funkcionális díszletelemből berendezett tér is ezáltal lesz sejtelmes, titokzatos), a centrumon kívülre került aktorok dolgát nem könnyíti meg. Megesik, hogy hosszabb-rövidebb szövegrészeket csaknem teljes sötétségben kell elmondaniuk; ahhoz, hogy ezt a hátrányt ledolgozzák, egészen kivételes színészi erő szükségeltetne.
Meg-megdöccen tehát néha a játék, s kicsit hosszabbnak is tűnik a kelleténél. Ám a beregszászi előadások köztudomásúan hosszasan alakulnak, változnak. Ha sikerül a húsz-huszonöt percet lefaragni, a statikusabb „prózai” részekbe életet, lendületet vinni, a ritmustöréseket kiküszöbölni, egészen kiválóvá válhat a produkció.
Urbán Balázs