A kiegyezés utáni Magyarországon vagyunk. Adott egy simlis, állítólagos honvédözvegy (Szederváry Kamilla), aki jobbkeze, az elcsapott zugügyvéd (Mosolygó Menyhért) segítségével igyekszik végigkoldulni az adakozásra hajlandó bús honfitársakat; vele él romlatlan leánya (Irén), aki nagyon szerelmes egy fiúba (Kálmánba), s az is őbelé, de sajnos szegény, ezért el kell mennie; feltűnik viszont egy urizálni akaró gazdag vidéki birkatenyésztő (Timót Pál), s beleszeret a lányba; a gátlástalan szélhámos házibarát (Zátonyi Bence) kapva kap a lehetőségen, s ő veszi el Irént, hogy nagy pénzért továbbadhassa az aranygyapjas birkának, miként tette ezt előző feleségével (Elzával). Az özvegy zsarolható: nemcsak nem özvegye a forradalom mártírjának, de ez idáig férjnél sem volt soha, viszont nem vetette meg a másik nemet – politikai és katonai hovatartozástól függetlenül. De a lánya nem a lánya. Nagyjából ez a temesvári katolikus pap írta „akcióvígjáték” alapkonfliktusa, amelynek a végén persze, minden jóra fordul.
Mindamellett A proletárok 1880. január 23-i ősbemutatója előtt a budapesti Nemzeti Színház sztárjai mégis rettegtek valamiféle botránytól, hiszen az új darab szokatlanul keményen bírálta az élősködőket, az emberek hazafias érzelmeivel csúnyán visszaélő szélhámosokat, a hivatalokra pályázó ostobákat, a zsarolókat, a képmutatókat és áldozataikat, azaz a kor és a hon gazembereit és balekjeit. A forradalom hőseinek, a reformkor eszméinek felhasználása ugyanis konjunkturális fogás a politikai életben, a publicisztikában és a cinikus élősdiek fegyvertárában. A hazafiságot heroikus pátosszal manipulálók pontosan tudták, hogy Magyarországon a becsületes emberek többsége e kérdésekre bármikor ráhangolható, és érzelmeinél fogva könnyen becsapható. Ám szerencsére, a vígjáték óriási diadalt aratott, s a drámatörténet innen számítja a „társadalmi színművek” korszakát a magyar színpadon.
Őszintén szólva, vehemens Csiky-kutatóként nekem már az is örömet szerzett, hogy az Új Színház Ingyenélők címmel elővette a XIX. század végi sikerdarabot, s végre a magyarországi teátrumok közül is legalább egy rájött, manapság mennyire aktuális e porosnak gondolt színmű. (Párizsban ugyanis már másfél évvel ezelőtt időszerűnek tartották a premierjét, amikor az Athénée Théâtre Louis Jouvet-ban Patrice Chéreau egyik színésznője, Michelle Marquais D’honorables canailles, azaz Tiszteletre méltó csőcselék címen megrendezte a darabot, és eljátszotta Kamillát.) Természetesen az nem várható el, hogy az ezredforduló Budapestjén ugyanolyan nagy hatása legyen a kiválóan megalkotott Csiky-szereplők történetének, mint százhúsz éve, akik azonban figyelnek az Új Színház-beli előadás hagyományos eszközökkel, minden aktualizálás nélkül színre állított szövegére, igencsak meglepődhetnek.
A rendező Szikora János tervezte a koncepciójának megfelelő díszletet is. A polgári dobozszínház rekonstrukciója finom iróniát sejtet, hiszen a „negyedik fal” csipkefüggönyét rántják el, s ekképp leplezik le az álca mögött meghúzódó „keserű töltetet” – ahogy az alcímben szerepel. A „biedermeier bonbon” definíció ugyan vitatható, amennyiben a „biedermeier” Magyarországon 1815 és 1848 között uralkodó művészeti irányzat, tehát e darabra már kultúrtörténetileg sem vonatkoztatható, ugyanakkor ha azt nézzük, hogy „a biedermeier: az a művészet és életstílus, mely a polgár feltörekvésének légkörében fejlődött ki” (l. a Helikon 1991/1–2. bevezetőjét), a megfogalmazás mindjárt elfogadhatóvá válik, a fricskával együtt – különösen manapság. Ugyanez a groteszk szemlélet érvényesül a berendezési tárgyak, kellékek megválasztásában, továbbá a muzsikáló óra szimbolikusnak tekinthető dallamváltásában is, hiszen az előadást nyitó zene még a szabadságharc dicsőségét idézi, majd átvált a Gotterhaltéra, amely a darab során többször figyelmeztet „az idő múlására”. S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy A proletárok drámatechnikája a francia jól megcsinált darabokét követi, akkor pláne igaz a stílusmeghatározás.
Szikora a hajdani játékmódot idézi meg a nagyjelenetek „rekonstruált” kihegyezésével is. Ez a „hatásvadász beállítás” ma már groteszken hat, ugyanakkor az előadás nagyobbik részében jómagam éppen ezt a fajta merészséget hiányolom. Pedig a rendező jól érti a szerzőt, mégis a produkció folyamán mintha a darab gyakran ellaposodnék. Néhány színészi alakítás, továbbá több jó ötlet (mint a harmadik felvonás pincelakása – kilátással a lábakra, majd a „közvélemény érdeklődése”), főként pedig a második felvonás estélye sok mindenért kárpótol. Az üvegablak mögött zajló társasági élet némajátéka, a bonton képzete és a kártyaszobában megmutatkozó leplezetlen valóság ellentéte ugyanis telitalálat. Ráadásul mindkettő precízen kidolgozott.
Sajnos, nem állíthatom ugyanezt a viszonyok egy részéről, s emiatt több színész alakítása szereposztási tévedésnek hat, noha hangsúlyosabb ellenjátékkal – mint amilyen Timót Pál lánykérésből adoptálássá átformált jelenete – a groteszk szituációk az előadás előnyére válhatnának. Ilyen Zátonyi Bence és hajdani hitvesének, Elzának a kapcsolata. A zsaroló, házassággal kufárkodó szélhámos szerepét László Zsolt kapta, aki ugyan minden fiús báj nélkül, mint céltudatos, cinikus intrikus tör előre, ám mégis túlzás állandóan a szemére vetni, hogy kiélt öregember. Tudniillik korábbi felesége, aki egy évtizede annyira ártatlan volt, mint most Irén, és akit a jutalmul odavetett erotikus pillanatok tesznek egykori férjének mai cinkosává, jószerivel az édesanyja lehetne. Legalábbis Egri Márta alakítása és Tresz Zsuzsa jelmeze ezt sugallja. Ha mindezt nyíltabban kijátsszák, az indíték érvényes volna. Különösen azért, mert Kecskés Karina betegsége miatt Botos Éva lett az Új Színház ügyeletes „tudtán kívül férjhez adandó lánya” (l. A szégyentelenekben). Ő azonban az első megjelenésétől fogva igen öntudatos, érett nő, akit viszont az anyja iránti ragaszkodás, szeretet miatt könnyen ki lehet használni. Megmagyarázhatatlan azonban, hogy miként párosíthatták össze Almási Sándor Kálmánjával… Sajnos, Szilágyi Tibor sem használta ki a ziccerszerep adta lehetőséget, idealizált Jókai-hőst formál a sanyarú sorsú, de mégiscsak rovott múltú Mosolygóból, pedig már a „kritikai realizmus” előestéjén tartunk, és a szerep telve iróniával.
Az ingyenélők igazi jutalomjátékra Szederváry Kamilla megszemélyesítőjének ad alkalmat. Csiky Gergely Prielle Cornéliának írta a szerepet, az Új Színházban pedig Bánsági Ildikó parádés alakítása fűződik hozzá. Nincs módomban leírni a nüánszok hosszú sorát, amelyekkel a színésznő felépítette a szélhámosnő személyiségét, de már miatta is érdemes volt elővenni a darabot. Mihelyt elkezdődik a játék, és „könnyített” öltözetben ott falatozik a színen, mint egy francia markotányosnő, a nézőnek nincs kétsége, kit tisztelhet a kifejezetten szép Kamillában. Hogy nemcsak nem honvédözvegy, de nem is gyászos, arra sem csupán a szövegből meg a szituációból jöhetünk rá, hanem abból a vérbő dinamizmusból, ami az asszonyból árad. Megszépíti a kaland, élvezi a veszélyt, az újabb alkalmak előkészítését. Irén elhomályosodik viruló, élénk anyja árnyékában. Miután Kamilla eltüntette a valóság árulkodó bizonyítékait, sőt, ecettel köpködte teli a szobát meg a hónalját, s mindent elrendezett Timót fogadására, még a közönség is meglepődik az előkelőség ennyire magas fokú színlelésén, noha nem marad el a kikacsintás sem. Hiszen „Szederváryné” nagy hazárdjátékos. Zátonyi Bence László Zsolttal még látványként is összeillenek. Talán nem véletlenül. Igaz, Kamilla megöregszik, ha megijed, de csak néhány másodpercig tart a rettegés, hogy a való fényre derül. Szereti a lányát, csak kihasználni akarja, nem pedig feláldozni, ám hamar meg tudja nyugtatni „anyai” lelkiismeretét. Bánsági Ildikó Kamillája minden új szituációhoz könnyen alkalmazkodik, azonban mindig a régi marad: az önző adakozó, a kiszámítható meggondolatlan, a csupa ellentmondás, és mégis – az örökösen talpraesett.
Bubik István Timótját ugyancsak az előadás nyereségének éreztem. A parodisztikus ábrázolásmód ellenére a felkapaszkodni kívánó vidéki balek sorsát, illetve az embert egyszerre képes megmutatni. Nevetséges, mikor a szegény tulok igyekszik megfelelni a bontonnak. Bánsági Ildikóval való első jelenetük különösen mulatságos (a Bach – „bak” szójátékkal együtt). A bihari dialektust utánozva még határozottabban birkára emlékeztet. De ahogy ránéz Irénre, a fura ember szánandóvá válik, s a szélsőségek ellenére fanyarul hat, ahogy minden módon igyekszik elnyomni egyre mélyülő érzelmeit a nő becsülete, és főként a Bence iránti barátság védelme érdekében. Viselkedése az estélyen, idétlenkedése a vödörnyi virággal és Irénnel az utolsó felvonásban, mindez sokkal inkább jellemzés, mint karikatúra.
Jórészt Csiky Gergelynek köszönhetően, az epizódszereplők ugyancsak a helyükön vannak. Sőt, Szikora a darab egyetlen levegőben maradt karakterének is megtalálta a helyét. Tudniillik, az estély vendégeinek fülét nem kímélő Zelma lesz Zátonyi legújabb „választottja”. Hiszen a gazemberek minden korban talpra állnak…
Darvay Nagy Adrienne