Hét-nyolc percet leszámítva kétszer egy órányi fullasztó unalomban van része annak, aki eljut a Kádár-drámák összefoglaló címen is ismeretessé vált két egyfelvonásos előadására. Eddig talán maga a szerző, Kornis Mihály volt a legszkeptikusabb e szövegek színházi természetét illetően – a bontakozó szakirodalom, Kornis gyűjteményes drámakötetét elemezve, inkább az óvatos várakozás álláspontjára helyezkedett. Alighanem egészen különleges rendezői ötletre, ihletpillanatra van szükség ahhoz, hogy A Kádár-beszéd és a Kádárné balladája textusából valaki színművet teremtsen. Az előbbi nem beszéd, hanem az 1989. április 12-én, a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának ülésén tett nevezetes felszólalás jegyzőkönyvének részleges, versszerű, gondolatritmusos áttördelése – már amennyiben egy hirtelen aggastyánná omlott, háborgó lelkű és háborodott értelmű, beteg ember gyónásszerű megnyilvánulását, vallomásos végrendelkezését közvetlen összefüggésbe lehet hozni gondolattal és ritmussal. A másik alkotás interjú-, dokumentum- és filmrészletek fölhasználásával komponált magánbeszéd, amelynek a ballada műfajához az égvilágon semmi köze nincs. S ha lenne…? Balladát vagy beszédet színre vinni olyan istenkísértés, amely nagyon ritkán sikerülhet. Kornis mindkét matériából lélekébresztő, megrázó – de elsősorban lírai karakterű, s a drámai műnem körén belül szinte kategorizálhatatlan szövegeket hívott elő. Ezeknek még a monológ volta is kétséges. A drámai jellegük iránti bizodalom valószínűleg két tényezőből ered. Az egyik Kádár János egyelőre tisztázatlan, szélsőséges – sőt részben mitologikus és misztifikált – történelmi megítélése: az a remény, hogy esetleg a szépirodalom, a színház képes megoldani a személyiség rejtélyét, a bűnnel való több évtizedes együttélés és a relatív politikusi tisztesség végül totális személyiségzavarhoz vezető monumentális paradoxonját, dilemmáját. (Ebbe a várakozásba belejátszik, hogy az egykori párt- és állami vezető emberi és közemberi drámáját az általános tanácstalanság jobb híján a görög tragédia dimenziói között próbálja elhelyezni.) A másik tényező: Kornis bizonyosan jelentékenyebb író – de legalábbis termékenyebb pályaszakaszban levő és korszerűbb beszédmódú alkotó –, mint az eddigi Kádár-drámák szerzői. Ám ez a két előfeltevés még részigazságai ellenére sem avatja a színszerűség értelmében élvezetesen bemutatható művekké a feleség és a férj monológjait. Az Új Színház stúdió-előadásának tanúsága szerint a rendezői lelkiismeretesség, illetve a színészi tehetség és odaadás sem képes ilyen csodára.
Ami ténylegesen színházi, az jószerivel kívül van a rendezésen és a játékon. Dramaturgiailag, ikonikusan, szimbolikusan értelmezhető az a „diaporáma”, mely a büféelőtérben fogadja és búcsúztatja a közönséget. Kádár János és Tamáska Mária kétdimenziós figurákká kasírozott fényképei egy megtört sakktábla és a bábok által terjeszkednek ki a furcsa játékvalóságba. Ebben a beállításban Kádár János sakkszenvedélye a politikus taktikai és stratégiai húzásaival azonosul a félhalott mezőkön. Az alaktöbbszörözés rátereli a figyelmet az ego morális tudathasadására; a választott felvételeken keveredik az emberi hitelesség és hamisság, a história közhelyszerű plakátbeszéde és a legszemélyesebb „egyszeriség”, a közszereplés és a magánszféra. Az asszony és a férfi itt együtt, társként jelenik meg (magának az előadásnak csak egyetlen ilyen – kitartott – pillanata lesz).
Ez a mesterien kiképzett sarok a díszlet előszobája. A tényleges díszlet egy közelebbről meg nem határozható szocreál aréna, stadionkagyló. Menczel Róbert a félkörös, ferde falú építmény dőlésszöge alá szorította az első játékrészt, a Kádárné balladáját. A berendezés öreges-kopottas jellegű: a nehezen viselt, feszélyező jólét hagyta hátra nyomait. Mivel a középre állított kombinált szekrény ajtaja a belépés kapujául is szolgál, a dokumentum-realitás enyhe szürrealizmusba olvad. Szünet után a nézők a díszlet lépcsősen-meredeken tagolt bensejében, öblében helyezkednek el (tehát az egész struktúra pozitív-negatív bipoláris jelentéssel működik). Az ülésterem – auditórium – gyújtópontjában hangzik el a történelemből és az életből távozó politikus felszólalása, A Kádár-beszéd. Az előadói pulpitus valamiféle fémsírból, ágygödörből magasodik föl, így az elvonatkoztatás, a valószerű és a valószerűtlen többféleképp dekódolható keveredése innen sem hiányzik.
A súlyos gond az, hogy Ács János rendező és a két színművész csupán intonálni tudja Kádárné és Kádár alakját. A két szöveg tolmácsolása a hatásos, egyben finom eszközök állandó ismétlésére korlátozódik. A textusoknak nincs szituációs fedezetük, magyarázatuk – drámai vagy színházi értelemben nem megokolt a két monológ nyilvánosságra kerülése, elhangzása (költői létjogosultságuk, pszichológiai érdekességük, reveláló tényszerűségük nem pótolhatja az előbbieket). Nagy Mari a bizalmas, el-eltöprengő és -ámuló mesélés, „kivallás” aspektusát választja. A nézők együttesét – s ha lehet, külön-külön mindenkit beavat Kádárné sorsába. A privát létezés e formája: mestermunka. A szerény öntudat és a szolgálat ethosza olykor tiltakozón, mégis zokszó nélkül mondatja végig az életutat. Színész és közönség együttlétének szorongató meghittsége – a sorsfeltárásban mutatkozó egymásrautaltság – azonban hamarosan elfoszlik. Ács néhányszor megsétáltatja a publikum karéja előtt színészét, de a kontaktus egyre lazul. Egy idő után nem futja másra, mint a cigarettára gyújtás, az almaeszegetés, a tessék-lássék öltözködés mozdulatainak, gesztusainak repetíciójára. Nincs több játékhelyzet a szövegben. Tulajdonképpen még ennyi sincs: nem elképzelhetetlen, hogy az egy pozíciót elfoglaló, gesztusszegény monologizálás – a belső monológ szituálása – jobban lekötne. Az kiderül, hogy a Kádárné balladája a hitelesebb Kádár János-dráma, mert ez közvetve és értelmezetten jeleníti meg a figurakettős összehasonlíthatatlanul fontosabb személyiségét.
Helyey László – Kádárként – még hálátlanabb, már-már képtelen feladattal szembesül. Játékkultúrája nem engedi, hogy a külső hasonlóság vagy a jellegzetes beszéddallam utánzó megidézésével vesződjék. Egy helyben állva viszont mozgásvariációkra, a segítőkész tárgyakra sem hagyatkozhat; legföljebb a verejtéket itathatja föl zsebkendőjével. Rendezői balfogás, hogy – bár természetesen megtanulta szövegét – a „versszakokba” s „etűdökbe” gépelt Kornis-mű van előtte, azt lapozgatja mint szónok. A közönség minden tagja belelát a gépelvénybe – még beleolvasni sem túl nehéz –, látja, hogy a megszólalást a „forgatókönyv” szabályozza. De hát épp ez a metódus és ez a szó a legidegenebb attól a Kádártól, aki összefüggéstelen beszédét tartja; aki a csak körülírt, de meg nem nevezett Nagy Imre árnyalakjával viaskodik! S míg a Kádárné-dráma legalább rekonstruálni engedi a vallomástevő életcélját, ideáljait, döntési és érzelmi motivációit, a Kádár-dráma semmit nem tud kezdeni az alakkal, a helyzettel és az elmondottakkal – azon kívül, hogy a nyers és megdöbbentő valóságot, azaz a szétesettségében árulkodó és félelmetes nyelvi és metanyelvi anyagot áttereli a „megköltés”, a „megszerkesztés” sokkal érdektelenebb, kiszámítottabb világába (noha az önmagából kivetkőzés torokszorító eseményéhez még csak érvényes széljegyzeteket sem fűz).
Nagy Mari és Helyey László művészi hősiessége azt a sértetlenül szép mozzanatot kapja jutalmul, hogy a Kádár-beszéd végeztével a két öreg egymásra támaszkodva botladozhat kifelé, az elmúlásba. A közönség – melynek rétegzettségét, összesúgásait, szemvillanásait, mind keservesebb figyelemlankadását érdemes lenne irodalomszociológiai, színház-pszichológiai módszerekkel vizsgálni – eddigre már beletörődött abba, hogy a Kádár-drámá(k)ra, ha lesz(nek) egyáltalán, továbbra is várni kell. Kornis Mihály ugyan a Napkönyvben fölhívja a figyelmet: az íródó – a regény fikciója szerint persze Tábor Mityu műhelyében készülő – Kádár-darab Kádárja nem azonos a történelmi személyiséggel; ha viszont nem, akkor a címében is az ominózus nevet viselő színmű tartalmi és formai ellentmondásai még feloldhatatlanabbak. A Kádárné balladája tovább nehezíti az eltávolítást, átértelmezést (a Kádár Kata-balladára gondolni megközelítően sem olyan indokolt és termékeny névjáték, mint a Napkönyvben az, hogy Kornis alakmása, Tábor a főváros közkedvelt Kádár-kifőzdéjébe jár étkezni). Amennyiben mindez így van, nem egyszerűen a Kádár-dráma, hanem egy vagy két Kornis-dráma hiányzik – a két szöveg szervezettségének minden (de, úgy tűnik, nem drámai természetű és nem a színházban kamatoztatható) értéke ellenére is.
Tarján Tamás