Gondolatok az ólomgömb alatt – Babits Mihály Keresztül-kasul az életemen című önéletrajzi esszékötetének záró írása ez. Az „ólomgömb alatt” nem képes beszéd. A költő csakugyan alatta fekszik. Az ólomgömbben van ugyanis a „rejtelmes anyag”, mellyel a gégéjét roncsoló gyilkos kórt kúrálják, s mely maga is roncsol. Azért van „több mázsa ólomba szorítva, mint a fenevadak a páncélos ketrecbe.”
A kötetet a tavaly karácsonyi tallózás alkalmával találtam az Írók Boltjában. (1997-ben adta ki a Kairosz Kiadó.) Ajándéknak szántam, csak előbb meg akartam dézsmálni kicsit. Letelepedtem a karcsú kötettel a bolt olvasó-hívogató sarkába, s belevesztem. Rabul ejtett.
Fekszik tehát a költő egy csupasz, kicsi kamrában. Ablakán át apró ferencvárosi udvarra lát. Fölötte lebeg – orrát érintve – súlyosan és tömören a nagy gömb, melyből a rádiumbesugárzást kapja. S miközben mozdulatlanul, látszatra unatkozva hever alatta – mint írja –, ritka élményeket él át.
Nézi a gömböt, mint egy „kristálynéző fakír”, s víziókat lát benne. Zománcos felületét cikcakkos márványzatok szelik át; a cik-cakkokban „hasra fekszik” az ablakokból visszaverődő fény, s „szivárványosan imbolyog”. A fényekből és színekből vigyorgó-sápadó arcok állnak össze, majd elpattannak és szertefoszlanak.
S ő, a gyógyulásra váró, mozdulatlanságra ítélt páciens csak fekszik alatta, „rejtelmes befolyások kereszttüzében, a nagy, lebegő súly alatt, mely ha leszakadna, tüstént összezúzná”. S úgy érzi, „mintha az egész világ ekként feküdne valahogy, titkos befolyásoknak kitéve, megmeredten, egy nagy lebegő súly alatt, s minden pillanatban rettegve, hogy a súly leszakad, a végső katasztrófa bekövetkezik…”
Íródott mindez 1938 karácsonyán.
*
A nagybeteg költő ablakából a ködbe borult Vérmezőre lát, mely elmerül a végtelen szürkeségben. Alkalmas arra, hogy – mint szürke vászonra – rávetítse a maga színes képeit. Egyszerre csak a szekszárdi szőlőhegyen áll, a családi szőlőbirtokon. A présház jelenik meg lelki szemei előtt, ahogyan utoljára látta. Lepusztult, gondozatlan, veszendő. Fájdalmas látvány. Gyorsan más filmet fűz képzelete vetítőjébe.
Szüreten van; bajszos férfi hátán puttony, s mögötte a szedőlány ágaskodva önti bele kosara tartalmát. „Gyermekkora édenét” látja; élesebben, mint ahol előző nap járt. Mintha nem is a szekszárdi tájat vetítené a Vérmező ködére, hanem Budapest volna „a szeszélyes sors múló és változó ködfátyolképe, amely legfeljebb véletlenül és időlegesen fedheti el az édes, otthoni dombokat…”
A szüreti képeket egy, a szekszárdi kadarkaszőlőről szóló tanulmány hívta elő a költő emlékezetéből. Rapaics Rajmund, „a magyar kertek és gyümölcsök tudósa” írta, s küldte el neki. A költő mohón olvassa, gondolatai rajzanak a kadarka körül. (Az írás címe is Szekszárdi kadarka.)
Változás és maradandóság, elkülönülés és összeolvadás dialektikáját példázza már a neve is. Rapaics Rajmund azt írja, hogy ezt a szőlőfajtát a rácok hozták be Magyarországra a kis-ázsiai Szkutariból, amit ők Szkadarnak hívtak. Így lett a szőlő neve szkadarka, ami idővel kadarkává honosodott. Amint a belőle készült borital is valódi magyar nedű.
Mulandóság és maradandóság viszonya foglalkoztatja Babitsot. S így jut el Trianon traumájához, melyet mélyen és személyesen élt meg. Nem gyógyuló sebe az ország megcsonkítása. Semmi sincs ebben a habzó szájú kurzus-irredentizmusból. Méltósággal viselt nemes gyász ez, megfér mellette az utódállamokban élő népek iránti nyájas jóindulat is.
Három éven át tanárkodott Babits az első világháború előtt a fogarasi gimnáziumban. Meglátogatta szállásaikon román tanítványait. Isten háta mögötti falvakból kerültek oda, a messzi földön egyetlen városba, s hármasával-négyesével aludtak egy vackon. De belőlük lett eminens, „nem a magyar tisztviselő csemetékből, akik elbizakodtak úrvoltuk és anyanyelvük előnyeivel…”
Babits nem elviseli, hanem kedvtelve ízlelgeti e fiúk vonzó idegenségét. „…szerettem különös csinosságukat, alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem…Mint a népművészet s a népzene gyűjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultúra még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti, közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel…” (Fogaras)
(Hiszen az anyaföld is válogatás nélkül osztja adományait bárhonnan került gyermekeinek. Nem ismer sovinizmust. Az harcias apa-ügy. Hajdani főszerkesztőm, Mesterházi Lajos emlékezetes mondása volt, hogy az anyáktól tanulják a gyerekek a hazaszeretetet, az apáktól a sovinizmust.)
A fiatal tanár Fogarasból érkezett nyaranta haza, az ősi családi fészekbe, Szekszárdra. „Csakugyan mintaszerű Európa volt itt, még babonánk is kultúrát jelentett; nem adtuk föl a vallás dekórumát, de világnézetünk a szabadelvűség volt…s a földes padlójú présházszoba polcain, a plafonra aggatott töppedő szőlőfürtök alatt Sévigné asszony könyve hevert, franciául, a munkásokra felügyelő kedves nagynéni ambiciózus olvasmánya.”
Mert a szekszárdi szőlőhegyről „szálak vezettek Párizsba és Londonba éppúgy, mint Szkutariba, s egyéb mámorok is adódtak itt a kadarkáén kívül. Igen, innen messze lehetett ellátni a forrongó, idegen jelenbe éppúgy, mint az otthonos magyar múltba.
Csak egyfelé nem lehetett látni: a jövőbe…”
*
Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy, mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart – írja Babits.
(Vajon csak a magyart-e? Az unalom biztosan egyik életadó forrása a kultúrának. Már csak azért is, mert ikertestvére a semmittevésnek. Nem a tompa lebzselésre gondolok, vagy az álmos egyhangúságra, hanem a kötelezettségek által nem bitorolt, tennivalókkal meg nem gyalázott, számlálatlan időre. Amikor az ember úgy érzi, hogy a fejében kinyújtózik a gondolat.)
Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustostök – fűzi hozzá Vörösmarty megállapításához Babits. Édesanyja ugyanis – mint a Curriculum Vitae-ből kiderül – azon a novemberi napon, melynek estéjén megszületett, nagyon megkívánta a mustostököt. Rejtélyes eledel, még az Ínyesmester sem említi. Receptje a költő édesanyjának féltve őrzött titka volt, s magával vitte a sírba. A költő azonban azt reméli, hogy „az otthoni must édes zamatából talán beszívódott valami” lelkébe és szavaiba.
Mert nemcsak azt nem tudni, mitől van az ihlet, hanem igazából azt sem, mitől jó a vers. (Úgy tetszik, azt éppúgy nem lehet megmondani, mint hogy valaki miért épp abba szerelmes, akibe. Elősorolhatja a rajongott lény nagyszerű tulajdonságainak egész légióját, akkor sem igaz, hogy azokért szereti.)
A titokzatos mesterségben Babits eltűnődik, milyen rejtélyes is a költészet mestersége. Dévajkodva játszik el a gondolattal. Egész gondolatmenetét átszínezi valami szelíd irónia, ami a költészet iránti alélt áhítatnak szól. A túlzott emelkedettségnek és fennkölt ünnepélyességnek. Az egészből az derül ki, hogy a költészet akkor megragadó, ha nem „költőibb” a kelleténél.
Bölcs és nagy eszmékből fakadhat rossz vers. „Súllyal terhelve nem lehet röpülni; s itt aztán mindegy, ha a teher csupa arany és drágakő is…” Miközben elkoptatott közhelyek nyomán remekmű születhet.
S talán a formai tökély volna az etalon? Bizony nem. A nyápic műgond helyett valami testesebb igényeltetik; az éteri lengeségnél valami tenyeres-talpasabb. Esetleg egy kedves kis szépséghiba. Olykor ugyanis a túlzott cizellálás teszi élettelenné a verset. „Egy kicsit hanyagabb kifejezés, egy kicsit rosszabb rímek megmenthették volna.” Így beszél a poeta doctus; a formaművészet eretnek főpapja.
A Múzsa rendkívül igazságtalan hölgy, szeszélyesen osztja kegyeit, írja Babits. Van, aki sokoldalúan művelt, s kitűnően versel, művét azonban mégis az elit unalom pora lepi. Miközben más valaki nem tud két rímet összehozni, mit sem tud verslábakról, mégis vérbeli költő, nem is utolsó.
S próbáljuk csak a vers tartalmát prózában megfogalmazni, mi lesz belőle? Lapos semmiség.
Mindig így volt e világi élet:
Egyszer fázott, másszor lánggal égett…
Babits idézi A vén cigányból, „az európai költészet egyik leghatalmasabb énekéből”. Ha prózában közölnénk e két sort, könnyen rá lehetne olvasni egy öreg pesti klubszolgának tulajdonított híres mondást – írja Babits. Mely szerint minden asszony egyforma: egyik ilyen, másik olyan…
Ámde ezek a sorok a maguk helyén szíven ütik az olvasót és torkon ragadják. Vörösmarty „ebben a két sorban az egész életről zeng ítéletet, mintegy a végső kijózanulás ihletével, mely maga is egy különös neme a részegségnek”.
*
1938 tavaszán, súlyos műtét utáni hosszas kábaságból ocsúdva, az első hír, ami Babits tisztuló tudatához eljutott, „ijesztő volt és szinte apokaliptikus. Ausztria bukásának híre volt.” 1938. március 12-én Hitler csapatai lerohanták a szomszédos Ausztriát. A világpolitika drasztikusan betört a szanatórium zárt világába, ahol Babits épp csak lábadozott. A drámai esemény – származástól és világnézettől függően – végletes hangulatokat váltott ki a „Varázshegy” lakóiból. A páni félelemtől, hogy az ország határos lett a Harmadik Birodalommal, egészen a délibábos reményekig, hogy épp ez a nagy esély integritása visszaszerzésére.
A hangját vesztett, nagy fájdalmaktól gyötört költő körül politikai jelszavak röpködnek: „…a zsidókérdést vitatták, s a sajtó megrendszabályozásának módszereit…Nem a nemzetről volt többé szó, csak osztályokról, fajokról, pártokról.” Úgy érzi, hogy neki ehhez nincs köze. A politika nem az ő tere, a költő ott „idegen madár”. Fajok és osztályok küzdelmében nincs keresnivalója, mert nem áll sem faji, sem osztályalapon. Lelkiismerete parancsát követi, amikor mégis tollat fog erőtlen kezébe, s szinte soronként rovogatva megírja erkölcsi hitvallását A tömeg és a nemzetben.
Vallja, hogy a nemzet szellemi kötelék, s nem faji. Schopenhauer véleményét osztja, mely szerint a faj mint olyan (ez a materiális és tenyésző princípium) többnyire csúnya és ellenszenves. S hitet tesz az általa bensőségesen átélt katolicizmus időtlen és egyetemes igazsága mellett; s ami ebből következik – a „személyválogatást” nem ismerő keresztényi szeretet-parancs mellett. „Igazában vallási kérdésről van szó, éspedig a mi keresztény vallásunkról, nem a zsidókéról. Megyünk-e tovább a keresztény elvek útján, ahogy mentünk már majd ezer éven át, vagy visszatérünk érzésben a törzsi pogányságba?”
Ez utóbbi lehetőség nem mindenkit riasztott a közélet szereplői közül. Voltak csoportok, melyek a romlatlan őserő és a férfias harci szellem megnyilatkozását ünnepelték benne, s a barbár csatazajból a korszellem hangját hallották ki.
„Minálunk Magyarországon azonban a korszellem mögött, s attól túlkiabálva, de meg nem fojtva él egy másik szellem is, mely nem függ a korszellemtől!… Ennek a szellemnek kivirágzása volt a XIX. század magyar liberalizmusa…a legnagyobb magyar szellemek keresztény világnézetének morális kiteljesedése! Krisztus elveinek logikus alkalmazása! Aki előtt »nincs pogány, nincs zsidó«, aki az embereket nem fajta szerint, hanem egyénenkint kívánta ítélni, aki testvérnek szánt mindnyájunkat, s szabadnak az emberi lelket e világ hatalmasaival szemben!”
Ez a szellem létezik ugyan, de megtörténhetik, hogy nem mer hangot adni. Hiszen hadviselés folyik ellene. „Az írók máris különös öncenzúrára érzik magukat kényszerülve” – hangzik a kísértetiesen ismerős panasz. A tömeg hangja elnyomhatja ideig-óráig a szellemet. A tömeg, amely nem azonos a nemzettel. A nemzet ugyanis néha csak egy-két emberben él, miközben az utcán ezrek ordítoznak.
Magyarországot is elboríthatja „a zsarnokságnak és barbárságnak az az áradata, mely ebben a szomorú Európában mindenütt ott les már az ajtó küszöbén, ahol az emberi jogokból és közszabadságokból egyetlen parányi rést engednek”.
Ilyen helyzetben a költő, a Szellem embere azzal tesz szolgálatot, ha nem próbál a reálpolitika talaján ügyeskedni. Nem kell a körülményekhez alkalmazkodnia – de nem is szabad. Az ő szolgálata: „a kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát”.
*
Tömeg és nemzet viszonya – bizonyára forró aktualitása okán – élénken foglalkoztathatta Babitsot, mert Kölcseyről elmélkedve halálának századik évfordulóján, ismét szóba hozza.
A Himnusz költője – mint írja – az idők során szinte eltűnt a vers mögött. Mintha ez a kollektív nemzeti ima közvetlenül és egyetemesen tört volna fel a közösségből. S a költő „neve is már alig jelentett mást mint a magyarság sóhajtó száját s fohászkodó keblét”. S éppen ez az elszemélytelenedés mutatja Kölcsey nagyságát, mert azt jelzi, hogy többet reprezentál önmagánál. Kölcseyből azonban nem a „milliók hangja” szól, hanem a nemzet géniusza. Ezt a hangot nem a sokaság érvényesíti; akkor is ez a hiteles, ha bizonyos időkben csak kevesen vallják magukénak.
Ez a hang ugyanis nem feltétlenül népszerű. Kölcsey hazaszeretete rokon Babitséval; nem önhitt fajtagőgben, pompakedvelő reprezentációban nyilatkozik meg, hanem szakadatlan erőfeszítést követelő morális igényességben.
„Fajához szigorú, sőt kegyetlen” – írja Babits. A „szörnyű, önkínzó látomásért”, melyet a Zrínyi második énekében jelenít meg „ma talán a nemzetgyalázás vádját kiáltanák”.
Kölcsey sok haragost szerzett a jó ügy szolgálatában. Megvesztegethetetlen ítéletű, s bármire tekintet nélkül mondja, amit gondol. És teszi ezt olyan társadalmi környezetben, ahol a bíráló szó eleve ellenségesnek számít. Szerb Antal szerint „a magyarság egészséges öntömjénezéssel próbálta megerősíteni az évszázados háttérbe szorulásban megingott önbizalmát”.
Öntömjénezésre szorulni – akárhogy is – gyengeség. Kölcsey azonban edzeni akarta nemzetét; a kiskorú szellemiségből eljuttatni az erőteljes felnőttség állapotába. Ő – ahogy mondani szokták – megelőzte korát. (Vajon mennyivel?)
Visszahúzódó, magányos lélek volt „ez a világpolgár európai, aki a távoli Weimar és Jena kékvirágos, elérhetetlen álmát vérezte falusi magányában” – írja Kölcseyről ugyancsak Szerb Antal. S hogy Weimar és Jena – azaz Goethe és Schiller – milyen messze vannak Szatmártól, azt vastagon tudomására hozták a szomszédai, amikor jószágaikat ráhajtották a földjére és letiportatták velük a termését. Így büntették különcségéért. Kölcsey ugyanis nem ivott, nem dohányzott, kerülte az asszonyok társaságát, úri dáridókban sem vett részt, cigánnyal nem húzatta. Általában idegen volt számára a tizenkilencedik századi magyar köznemes életformája.
Ami nem sokat változott a huszadik században sem. Babits hasonlóképpen borzolta vidéki környezetét. Ő dohányzott ugyan, de mit ér, ha nem ivott, nem vadászott, nem politizált. „Kezdtek már rossz hazafinak tartani – írja – amire én még büszke is voltam, tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit.”
Kölcsey létének kulcsszava a szabadság; asszonytalan életében a szerelmes hevület tárgya, ifjúkori szerelmes ódájának címzettje (Hozzá). Nem volt kizárólag költő, még kevésbé volt egészen politikus. Szónok volt. De a szónoki művészetet nem önmagáért valónak tekintette, hanem a szabadság eszközét és fokmérőjét látta benne.
„A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik. Szó szavat húz maga után; élő tanácskozásban fejlik ki s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaja a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik”, idézi Babits a Himnusz költőjének mindenkor érvényes szavait.
*
Újra divat lett köztünk a Széchenyi-póz, állapítja meg Babits 1936-ban A legnagyobb magyarról gondolkodva. Minthogy „reformszavaktól hangos a levegő”, minden kétes társadalomboldogító a nagy „fontolva haladó” szellemi örököseként igyekszik legitimálni magát.
Az öblös hangú hamis próféták fennen hirdetik az „erő jogát”. Az erő mint felelősség – amiről sosem esik szó – Széchenyi életének ez a vezérmotívuma Babits szerint. Őt a felfokozott felelősségérzettől sújtott, belső démonaival viaskodó, szüntelen önvádtól marcangolt lélek ragadja meg. Valamint, hogy Széchenyi személyében akadt egyszer egy politikus, aki mélyen átéli tetteinek következményeit. (A politikusok tetteinek következményeit ugyanis általában mások szokták átélni.)
„Mintha egy nagy pszichológiai kísérletre szemelte volna ki őt a sors. A kérdés izgató; hogyan bírja egy ember egy nemzet megteremtésének felelősségét? S mit jelent a politikai cselekedet? Széchenyi élete mélyein szenvedte végig ezeket a kérdéseket, amiket más államférfiú legfeljebb elméletileg tesz föl magának.”
A fiatal Széchenyi tetterőnek és enerváltságnak azt a sajátos kettősségét mutatja, ami oly gyakran jellemzi a zsenit, akit erőtöbblete mindaddig csak gyengít, amíg a „Sors nem nyit neki tért”. Helyzete kivételes. Gazdag magyar mágnás, bécsi arszlán, spleenes világfi. Számára magyarsága nem volt létélmény. A „hazafiság sportjára” kezdetben azért vetette magát, hogy „elfásult idegeit fölizgassa”. Betanulja a 24 magyar szót, amellyel egy évi jövedelmét felajánlja az Akadémia létrehozásának céljára. Elérhetetlen szerelmének is imponálni akart. Viszonzott, de kilátástalan szerelme gróf Zichy Károlyné Seilern Crescentia iránt tizenkét éven át tartott, míg az asszony meg nem özvegyült. Ez a nehezen beteljesülő szerelem igazi felhajtóerő volt a „legnagyobb magyar” életében.
„Széchenyi távol volt attól, hogy a nemzeti létet az emberi élet egyetlen méltó formájának tartsa. Ez a modern eretnekség még nem érintette” – írja Babits. Vajon szerinte milyen értelemben eretnek ez a nézet? A kereszténység egyetemességéhez mérten? Vagy ahhoz az egyediséghez képest, mely felette áll az adatlapok rovataiba beírható megjelöléseknek?
Babits azt fejtegeti, hogy Széchenyi nacionalizmusában szó sincs olyan ellentétről, amely szembeállítja a nemzetet egyfelől az emberiséggel, másfelől az egyénnel. „Ellenkezőleg, az ő nacionalizmusa az emberiség szempontjaiból indul ki, az emberiséget akarja gazdagítani. És az egyént is csak gazdagítani akarja. S egyáltalában: több egyéni színt akar vinni az emberiségbe, nem több nyájszellemet.”
Széchenyi individualizmusa pedig azt jelenti, hogy az egyén jogára esküszik, nem az erő jogára. „A tizenkilencedik század romantikus individualistája gyűlölt mindent, ami zsarnok.” Ezért gyűlölte a királyhű, konzervatív főúr Ferenc Józsefet, akit szívesen aposztrofált „véres suhanc”-ként.
Széchenyi egyszerre volt a nacionalizmus tudatos megteremtője és a sodrába került áldozat, írja Babits. Hagymázas önkínzó rohamaiban minden nagylelkű gesztusát hiú öntetszelgésnek bélyegzi, amivel csak a rontást hozta a nemzetre. „Ezer és ezer embert öltem meg. Én vagyok az Antikrisztus, az Apokalipszis bestiája” – írja egy levélben.
Babits a pokoljáró Széchenyire irányítja a pózolók tekintetét. „Itt is, ott is föltartják ujjukat, mint a szeleburdi stréber az iskolában…Csodálkozom és ijedtség fog el. Szobámba vonulok s föllapozom az igazi Széchenyi írásait. Lapjaikról a pokol levegője csap ki, a vigasztalan szenvedés tűrhetetlen atmoszférája. Bár mentül gyakrabban föllapoznák ők is. Ez az ellenméreg.”
*
A mai Vörösmarty a kötet gyöngyszeme. Babits mint egy lírai kórus kommentálja a benne élő Vörösmarty-képet, ahogyan az a saját költői fejlődésével párhuzamosan alakult, gazdagodott, új meg új színeket kapott. Míg eljutott ahhoz a több mint fél évszázad előtti maisághoz, amit az azóta eltelt idő csak hitelesített.
Babits azt a Vörösmarty-arcot tartja a legjellemzőbbnek, legigazibbnak, melyet az utolsó versei mutatnak. Ezekben teljes mélységében tárul fel a megroppant költő fenséges nyomorúsága, kozmikus kétségbeesése, tébolyult, apokaliptikus látomása a világról. Szerb Antal írja, hogy a testileg-lelkileg teljesen tönkrement költő ezekben az utolsó éveiben írt a legnagyszerűbben. Amikor már élőszóban nem is volt képes megnyilvánulni. Hogy az őrületben fogantak-e a megcsalatott Lear király tombolásához hasonló, csodálatos átkai és sirámai, vagy őrülete ellenére, ki tudná megmondani? (Vörösmarty utolsó verseit mély, belső rokonságban érzem József Attila utolsó verseivel. Mindkettőnél az érzékelhető, hogy felismeréseiktől gyógyíthatatlan sebeket szenvednek. A tisztánlátásnak olyan villámfénye lehet ez, amibe belevakul a lélek.)
„Családi polcunkon egy tucat avult és dísztelen "díszkötet" képviselte a költőt” – írja Babits. Ezek közül ő kiskorában a hatodikat emelte le, abban volt ugyanis a Csongor, amit megpróbált tündérmeseként olvasni. Csakhogy ez nemigen ment, mert „események és történet helyett inkább színek és villogások” áradtak felé, „valami végtelen és végtelenül gazdag muzsika”. Akkor kezdte Vörösmarty nagyságát érezni, amikor rájött, hogy épp ezek a „színek, villogások és zenék” teszik a költészetet, nem a „mondanivaló”.
„Erre nekünk a mi időnkben teljesen magunktól kellett rájönnünk. Tanáraink a nagy magyar költők műveiben alig láttak meg mást mint a hazafias vagy népies "tartalmat"…Nekünk, szigorú fiataloknak nagyon sommás ítéletünk volt erről az egész korunkbeli költészetről.”
Az érzelmi és szellemi lefokozottságtól megcsömörlött „borzas ifjú nyugatosok” mohó és naiv sznobizmussal fordultak a modern francia és angol költők – Baudelaire és Verlaine, Poe, Swinburne – felé. „S akkor az történt, ami nem is olyan ritka eset: az idegen kincsek látása eszméltetett a saját gazdagságunkra.” Felfedezték maguknak a minden nyugatosnál európaibb, minden kortársi dekadensnél lázasabb és zaklatottabb, nagy nemzeti költőt. A „minta-nyugatost”, akiben ősüket és példaképüket láthatták, s akit ők „bányásztak ki először a magyar múlt meglepő bányájából”.
Az igazi költő nem fejezi be pályáját a halállal, írja Babits. Eltelt egy negyed század, s Vörösmarty megváltozott. Mintha ő is keresztül ment volna a világháborún, s a saját idején túl ez a rettenetes negyed század is rajta hagyta volna a jegyét. Már nem a lázas és ragyogó dekadens, hanem a „vén cigány”, aki mindennek végére jutott és jól tudja, hogy „a világ énekének refrénje: Nincsen remény!” Akiből ilyen sorok szakadnak ki: Setét eszmék borítják eszemet / Szívemben istenkáromlás lakik. / Kivánságom: vesszen ki a világ / S e földi nép a legvégső fajig.
Milyen kor értené meg az Istenben s emberben csalódott, mindenéből kifosztott költőt, „ha nem épp a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a civilizáció fölbomlása, az erkölcsbe és kultúrába vetett hit megrendülése, s a nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberiség eszméivel? Vörösmarty személyes élménye ugyanaz volt, ami ma az egész világ közös élménye.” Akárha ma írta volna ezt Babits.
*
A világ még javában a virágzó kapitalizmus által táplált, boldog elbizakodottságban élt, amikor a Gondolatok a könyvtárban lángeszű költőjéből kibukik a kétely: Ment-e A könyvek által a világ elébb? A szociális lelkifurdalás a kivételes szellemek köteles adója – Vörösmarty ezt gyötrődve rótta le. Nem ámította magát a konformista vigasszal, hogy a világ rendje szerint való
hogy míg nyomorra milliók születnek,
néhány ezernek jutna üdv a földön,
ha istenésszel, angyalérzelemmel
használni tudnák éltük napjait.
De még ez is csak ha, mert a boldogságnak csak a lehetősége van meg a kultúrában, s nem egyszersmind a ténye is – figyelmeztet Babits.
„Elég csodálatos dolog – írja –, hogy a költő, aki nyolcvan évvel ezelőtt már meghalt, minden mai énekesnél teljesebben tudta átélni az emberi szellemnek azokat a problémáit és megrendüléseit, amiket mi annyira maiaknak érzünk.”
S valóban döbbenetes az éleslátás, mellyel Vörösmarty a nemzeti elvet tekinti. „Nem tudta elválasztani egymástól Magyarország és Európa ügyét: magyar honfiköltő volt és Európa költője egyszerre. Milyen mai és aktuális ebben is!” S tegyük hozzá, milyen mai és aktuális Babits, aki e sorokat írta!
Babits azt fejtegeti, hogy Vörösmarty előre látta a modern nacionalizmus elfajulásait. Tudta, hogy miként az emberek, a nemzetek is képesek bűnöket elkövetni. Tudta, hogy a nemzet – leválva azokról, akik alkotják – „mitológiai szörnnyé válhat, mely önmagát gyötri és saját gyermekeit eszi”. S már ő birkózott a „totális állam” problémáival. A zsarnokság és diktatúra gondolatával viaskodott, „mintha érezte volna, hogyan fog ez a gondolat napjainkban új mentségeket és modern színt kapni”.
Babits nem akarja, hogy csodálatos Vörösmarty-arcképe – amilyet csak egyik költő képes a másikról rajzolni – csupán sötét színeket mutasson. Ezért idézi meg végezetül A vén cigány költőjét, aki valami misztikus reménnyel, prófétai hittel – mint „a béke elragadtatott és önkívületben égő sámánja” – zengi el, hogy: Lesz még egyszer ünnep a világon!”
Honti Katalin