Három kortárs képzőművészeti gyűjtemény. Az egyik az Essl házaspáré. Övék a Baumax áruházlánc. Ott mindenféle olyant kínálnak, ami az otthont, a szabadidő eltöltését kellemessé teszi. Magyarországra hat éve tették be a lábukat és nemcsak áruházakat építettek. Díjat alapítottak végzős képzőművészeti főiskolások számára, Bécsben pedig megnyitották a gyűjteményüknek épült palotát. Az építmény – kívül és belül is – csodálatosan illeszkedik a tájba. Az ablakok tagolása, mérete a falakon túlit is látványkörbe vonja. Nincsenek szabályos és lezárt belső terek. Szögletes csigaház? A sokféleségben a kétféle is többféle. Száműzettek a merőlegesek. Megszűnt a vagy mesterséges, vagy természetes fény kizárólagossága. Bent szögletes az aritmia. A nagy méretű, harsány színű képek és a hatalmas ablaküvegeken át látványba vont felhős vagy felhőtlen ég alatt a szelíd domboldal zöldje, vöröse, hófehérsége kivételes élmény. Heinz Tesar építész alkotása. Az Essl házaspár kezdetben „csupán” az osztrák kortárs (1945-től datálható) képzőművészetet kívánta támogatni. Ám talán sor kerül arra is, hogy a gyűjteményt gazdagítsák magyar alkotók művei is.
Ludwig úr csokoládégyáros volt, az Essl nagypapa a húszas években fakereskedő, id. Vasilescu János pedig az ötvenes években ügyes kezű műszerészként orvosi segédeszközöket gyártott. Nem tette ezt más, így jövedelme túlnőtt azon, amit akkor felhalmozhatott. Ő a pénzköltés sajátos útját választotta: kortárs műveket vásárolt. Vajda Lajos képi világából táplálkozva, a szocialista realistának nevezett stílustól elütő alkotók műveit. Ámos Imre, a magányba száműzött Anna Margit és Bálint Endre, a bábszínházi díszletfestő Országh Lili – a legteljesebb Országh Lili-gyűjtemény az övé – alkotásait, és természetesen Kondor Béla, Keserű Ilona, Korniss Dezső és Deim Pál műveit. Id. Vasilescu János gyűjteménye nagy értékű, határozott értékrendű képi világot őriz. Kivételes ebben is. (Magyar Nemzeti Galéria)
Miro, Tapies, Chillia, Emil Schumacher, Alechinsky, és kortársaik művei a Marghescu-gyűjteményben. Marghescuné Hunor Mária 1956-ban fagyta el Magyarországot. Először Párizsban, majd Németországban élt, ahol 1977-ben galériát nyitott. Akitől többszörösen megvonják a szóban és írásban való ismeretszerzés lehetőségét, az létkapaszkodót keres. Ebben az esetben a tevékenység kiválasztásába bizonyosan belejátszott az, hogy a képzőművészet gondolatokat, érzelmeket, élményeket, felismeréseket közlő nyelv is. Kapcsolat, oda-vissza átvezető. A gyűjteményben szereplő művészek nem tartoznak egy iskolához, vagy egy művészettörténetileg meghatározó stílusirányzathoz. Ezen a kiállításon pedig elsősorban absztrakt műveket láthatunk. Absztrakt. Micsoda „maszatos” kifejezés ez a nem ábrázoló jellegű vizuális nyelvre! Ebben nem a felszíni világ, a látványleírás a lényegközlő, hanem mindaz a mögöttes, amit a formák, a tér, a színek, a vonalak mozgalmassága takar. „A képek nem a vásznon vannak, hanem a szemlélő lelkében” (Gerhard Hochme). (Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjtemény)
Sorokban
Cecil Beaton, a dandy fotográfus. Hat évtizedes munkássága alatt számtalan műfajban és témában alkotott. Dokumentum- és divatfotót, árkádiai idilleket és háborús sorozatot. Hatalom és stílus. A kifinomultság és a beállítottság póza. Kivételes ízlésvilágának köszönhető, hogy volt Erzsébet királynő „udvari” fotósa. Színházi munkáiban a színpadi díszleteket hatalmas, gondolatébresztő történeti utalásokkal teli fényképekké formálta. A My Fair Lady előadásához készített díszleteit és jelmezeit 1964-ben két Oscar-díjjal jutalmazták. De ő az, aki 1968-ban Mick Jagger perverziót és szexualitást sugárzó portréját megalkotja, s előszeretettel készít felvételeket a hatvanas évek borzongató mámorra vágyó fiairól és lányairól. „Díszletek közt szeretnék élni – írta egyszer. Szenvedélyesen vonzódott a szerepjátszáshoz, a jelmezekhez és előszeretettel használt történelmi ruhákat és díszleteket – barokkos, gyönyörű világ az övé. (Ludwig Múzeum)
Franciaország magyar fotósok szemével. A helyszín olvasmányélmények alapján is vágyott dolog évszázadok óta. Batsányi intése értő fülekre és szívekre talált. Nincs olyan ember, akit ne bűvölne el Párizs varázsa. Az élményből az emléken túl a fényképfelvétel az, ami hazavihető. A Citroën Csókás Autóház és a Magyar Fotóművészek Szövetsége írta ki a pályázatot, amelyre harminc fotóstól hétszáz felvétel érkezett. Bemutatásra hetven művet választott ki a zsűri. A fődíjat Kalmár Lajos (Pécs) Kutya című alkotása nyerte, de valamennyi kép hangulatidéző. (Francia Intézet)
Jerzy Nowosielsky festményei. A művész 1942-ben két év képzőművészeti tanulmány után belép novíciusnak egy lwowi pravoszláv kolostorba „…tudatomat szinte megrohamozta ez a hihetetlen mennyiségű ikon, amelyek kiváló műalkotások voltak … ez az élmény volt az, amely meghatározta életutamat…” Majd háború, megszállás, büntetőtábor. „…bejutottak a táborba prostituáltak is, hogy megédesítsék a száműzöttek hazai földön töltött utolsó perceit”. Nowosielski pedig lefestette őket. Képei egyszerre hagyományosak és újító szelleműek, naturálisak és absztraktak, naivak és elvontak, hétköznapian sztereotipek és metafizikusak. Ő is, mint az ikonok névtelen festői, a dolog lényegét, nem pedig annak változó világát örökítette meg. (Lengyel intézet)
Olejnyik Ágnes kiállítása. Ritkán találkozhatunk műveivel. Talán néha az ÉS hasábjain. Túlságosan halk, túlságosan szelíd világ az övé. Most ugye, minden másról szól: hatalomvágyról, erőszakról, önmagunk és mások becsapásáról, kijátszásáról, megszerzett értékeinek elorzásáról. Nem emelnek a hitek katedrálisokat. Imádkozni is csak néha és ritkán lehet. Ezek a képek halk hangú esengések a békességért, a tisztességért, a méltóságért, a szeretetért. (Artotéka, Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Kőbányai Könyvtára)
Haraszt˙ István szobrai. A Peremen bronzból és sárgarézből készült, elektromos áram kell a mozgatásához. A két ponton alátámasztott keretben középen áll az a csiszolt henger, amelyen a keskeny búgócsiga forma mozog. A Közbenjáró két hosszú rúd, melynek tetején a lapos henger keskeny vájatába aprócska golyók gurulnak körbe-körbe a feleslegességnek, a hiábavalóságnak.
„Gyermekkoromban azért csináltam mindenféle furcsa szerkezetet, mert ennél érdekesebb játékot soha nem tudtam kitalálni magamnak. Később azért folytattam a gépelemekkel való építkezést, mert kiderült, hogy ehhez értek a legjobban. Ma azért csinálom, mert megismertem a művészet sokféle arcát, és én is szeretnék hozzátenni valamit…” Megtörtént. (Vizivárosi Galéria)
Régi fényképek régi színészekről. A múlt században még azt mondtuk volna: a korszellem. Most, kevésbé elegánsan, így fogalmazunk: benne van a levegőben. Akárhogy is, sok a fotókiállítás, amely a színházművészetet választja témájául. A Magyar Állami Operaház vörös szalonjában Kincses Károly a Kecskeméti Fotómúzeum színháztörténeti anyagából válogatott. Ugyanitt, a második emelet termeiben (Ybl Miklós és Schickedanz Albert gyönyörű falai között) Bíró Gábor sok-sok felvétellel a nemrég elhunyt Mikó András rendező portréját elevenítette fel, a Színházi Intézet nagyszerű archív anyagából pedig a Mai Manó Fotóházban rendeztek bemutatót. Százhuszonnyolc kép a század első feléből. Színészek pózban és póztalanul. Fotók még a múlt századból, amikor Komáromi Mariskának – úgy is, mint Ámornak Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjében, 1882-ben – még órákat kellett töltenie mozdulatlanul. Bánknak – E. Kovács Gyulának – is izomláza lehetett, míg az elszánt arckifejezés, a hatalmas vaskardját támadásra emelő mozdulat a fényérzékeny emulzióval bekent üvegen rögzült. Régen meghaltak már azok is, akik Jászai Marit, Prielle Kornéliát, Pálmay Ilkát, Szacsvay Imrét, Szakács Andort, Ujvági Károlyt, s a többieket játszani látták. Mégis, szerepeik által (Pernelle asszony – Tartuffe, Ariel – Vihar, Mefiszto – Faust, Éva – Az ember tragédiája) szívközelbe kerülhetnek ma is. Tudjuk, milyen volt az akkori előadás. Ha lehet, még elbűvölőbbek az úgynevezett „civil” képek, a csábos beállítással, az ajkon a közönség elbűvölésére szánt mosollyal. Csábítani akarnak, mi pedig – akárhogy is leplezzük – igenis, el akarunk csábulni. Azért szeretjük a színházat.
Az egyetlen pillanatot egyetlen szerepben, arcban, az örökkévalóságnak megragadni csak keveseknek adatik. Nem is adatik. Kiművelése a kivételes tehetségnek is sok éves munkába kerül. Ezért kevés a jó színházi fotós. A középgenerációból akadnak páran. Közülük legtöbbet színészről és szerepről Koncz Zsuzsa tud. Most nem is láthattuk a kortársak munkáit, mert beázott a terem, amely kiállításunknak helyet adott volna. Majd. Majd.
Józsa