Pam Gems nyilván sokak számára mesterszakács. Lássunk egy érzékletes „képet” – persze csak emlékezetből idézem – az általa kínált szövegből, Prekop Gabriella fordításában, A frissen főzött, csillogó bőrű, ruganyos és gőzölgő sertéssonkából „kicsordul a finom, sűrű, rózsaszínű szaft” Szegvári Menyhért rendezői kése nyomán egyenesen a színpad, jelen esetben a Tivoli megszentelt deszkáira. Jellegzetes a fogalmazás, hiszen értékekről van szó, az emberi élet értékeiről. A sonkaszeletelő idill nem más, mint a Tivoliban színpadra idézett Marlene Dietrich vágyálma. Szegény sztár! Harminc (?) éves pályája során, saját bevallása szerint egyetlenegyszer sem állt fel jóllakottan az asztaltól! Az álombéli vágykép mellé a női lélek (?) női szerző által felidézett másfajta vágyai sorakoznak. Férfiak persze: izmos, gazdag, vagy egyszerűen csak híres férfiak: politikusok – pártállástól függetlenül –, festők, írók. Hemingwaytől Pompidou-ig. Szerzőnk nyilván elmélyült kutatómunkát végzett (legalább öt-hat könyvet elolvasott, s a lexikonok megfelelő címszavait is végignyálazta), s olyan frappáns kis darabot rittyentett Marlene Dietrich életéről, hogy azt bármelyik jobb fajta amerikai drámaíró-fakultás bármely hallgatója megirigyelhetné… Még Prekop Gabriella ízléses fordítása sem tudja feledtetni az eredeti dialógusok banalitását. Szegvári Menyhért rendezése megelégszik azzal, hogy az egyrétegű „drámai szövet” hazugságait színházzá tupírozza, és a darab ízlésficamait (a kékharisnyaszöveggel bájolgó régi barátnő, illetve az Auschwitz óta megnémult öltöztetőnő figuráját) némi bulvár sznobizmussal próbálja elfedni. Ez a legtöbb jó, amit a színházi előadásról elmondhatunk. A színpad fölött játszó zenekar, s Székely László szép díszletei megadják a keretet ahhoz, amiért a közönség eljön ide, a Tivoliba. Könnyen fogyasztható kommersz ez a színházi este, mégsem szabad feladnia a kényesebb ízlésű nézőnek sem. Olyan hozadéka van ugyanis, amilyenre nem is számítottunk az utóbbi időben. Végre új színésznője van Budapestnek.
Szilágyi Enikő énekel itt, s az éneklő embernél nincs szebb látvány. A természetes erőfeszítést követelő fizikai cselekvés, a koncentráció őszintévé tesz és bepillantást enged a külsőségek mögé. Még a művésznő lába is gyönyörű, hiszen Marlene legendás vádliját kell ábrázolnia. Szilágyi érzéki és érzelmekben gazdag, amint nem a prózai dialógus álmélységeit kell illusztrálnia. Akinek volt szerencséje korábban is látni őt: Erdélyből, Kecskemétről is remek alakítások emlékét idézheti. Nekem csak a debreceni évek néhány fővárosban is látható pillanata jutott, s régóta tudom: olyan művész ő, akivel számolni kell. Most itt Budapesten arat diadalt.
Bár volna egy jó dramaturg, aki sorba tudná állítani a dalokat, rendet rakna abban a zenei sokféleségben, amit Marlene egész pályájának felidézése követel! Egy rendező ötlet talán segíthetett volna abban, hogy a fruska Marlene és az idősödő sztár figuráját karakteresen megkülönböztesse a virágkorában lévő előadóművész. De ne legyünk telhetetlenek! Az előadás második része szerencsére úgyis koncert: dalok egymásutánja. Kakukktojásként hat a másutt, Fassbinder filmjében „foglalt” híres sláger, a Lili Marleen. S az is lehetséges, hogy a másik sláger, a Hova tűnt a sok virág? című sanzon méltóbban zárná a programot, ha nem biggyesztenének utána valami érzékien nyúlósat az örök, életkortól független szerelemről. A korábban már elénekelt dal jól elférne a ráadások sorában, hisz a nagyérdemű úgyis minden este kiköveteli a magáét! Mire véget ér az előadás, gondolom én, a szegény közönség rég elfelejtette a rózsaszín tocsogást, s egyetlen dolgot visz magával emlékezetében: a csodálatosan éneklő Szilágyi Enikő színészi és emberi arcát. Mert van, amiben nem lehet hazudni!!!
Unoka Hugó