Nem könnyű megmondani, mit nem parodizál a Várady Szabolcs készítette adaptáció, ez a – más színházakban két évtized során már kipróbált – zenés felfordulás. Az biztos, hogy alaposan megkapja a magáét a saját szereplőit számlálatlanul kaszaboló és mérgező shakespeare-i tragédia, a nézőt olykor egészen a ruhatárig idegenítő brechti színházfelfogás, a gügye operalibrettó és az énekesi hangszálrojtozás, az operettfénymázzal bevont bárgyúsága, a modern versenysport önmagát is felemésztő iparszerűsége, a szórakoztató televíziós merényletek kongó üressége. Ami esetleg nincs benne nyíltan vagy burkoltan Várady szcénáiban és versezeteiben, Darvas Ferenc zenéjében, azt a vendégül hívott rendező, Balikó Tamás kritikai vehemenciája és a Csík György tervei nyomán ácsolt vidámparki díszlet beleviszi.
Az élők mindig gyanúsak alcímű átdolgozás szegény nézőnek nem enged egy pillanatot, egy mozzanatot se, hogy valamelyest komolyan vegye a romantika e nagyszabású, klasszikussá lett lektűrjét, valamint az előadást és saját magát. Márpedig régi dolog, hogy az alap és tét nélküli gúnyrajz, a triplázott parodizálás sokkal inkább fáraszt és lelomboz, mintsem nevettetne és a talmi világ ironikus-cinikus gondolati átértékelésére serkentene. Ez a – továbbra se feledjük: mintegy két évtizeddel ezelőttre datált – komédia legföljebb a hatalom iránti gyógyíthatatlan szkepszisről tesz tanúbizonyságot; illetve – ha nagyon megkapirgáljuk – a mindenkori és mindenféle próbatételek erkölcsét és filozófiáját emeli ki az eredeti meséből. A szerzők és megjelenítők feltételezik, hogy A három testőrt mindenki olvasta, figuráit nem a keresztrejtvény-meghatározásokból, hanem történelmi beágyazottságukban ismeri, s jártas annyira az idősebb Alexandre Dumas stílusvilágában, hogy ezt az ellentmondásos regényuniverzumot képes egyszerre szeretni és elhárítani. Az alkotói előfeltevésekből és szándékokból nagyon kevés igazolódik, realizálódik a József Attila Színház deszkáin. Mivel Dumas értékvilágának originális elemei: a szerelem, a hűség, a vitézi virtus, az alattvalói odaadás és méltóság, a szabadság, az életigenlés és a humor legföljebb csak fonák minőségükben jöhetnek szóba (s mert persze a cselszövés, az árulás, a hűtlenség, a kicsapongás, a mértéktelenség ugyanígy lejáratja önmagát), a publikumnak beletörődően kell tudomásul vennie, hogy kiróják rá az öngerjesztő, s nem öntörvényű kavalkádot.
Csík György jelmezorgiája alaposan kihasználja a két versengő, vetélkedő színt – a kéket (ebben pompáznak a királyért élő-haló, s mellesleg bizonyára egy divatcég szolgálatában álló férfimanöken testőrök) és a bíbort (Richelieu gárdistáinak jel-mezét), s persze minden más színt is, bőven hintve csipkét, virágdíszt, ötletet. Igazán a televíziós közelkép tudná megbecsülni ezt a szándékosan túlcsicsázott ornamentikát, a személyek átlényegítését textilszobrászati bravúrokká. Az öltözékek a legemlékezetesebbek. A karakterizáló ruházatot még az olyan fékevesztett „komédiázás” sem képes ledobálni magáról, mint amilyen Kiss Jenőé (Tréville kapitány). Mielőtt pálcát törnénk a hangerejét és grimaszait nem fegyelmező színész fölött, rögzítenünk kell, hogy az ellenoldalon az a tiszteletet parancsoló mértéktartás sem visz el a szerepig, amelyet a historikus groteszk hangjait kereső Újréti László (Richelieu), vagy a felnőttmesejáték keretei közt elhelyezkedő Sztarenki Pál (Buckingham) tanúsít. Az eklektikába vesző céltalan parodizálás színpadi közlésmódja a csapat egyetlen főiskolás művészét viseli meg legjobban: Szabó P. Szilveszter a komoly, a komolykodó és a komolytalan formálással is kísérletet tesz, egyként eredménytelenül. A hiba, nem az ő tehetségében van: a József Attila Színház produkciójában Rochefort-ról bőven elég az, amit mondanak róla; maga az alak nem mond semmit. De Gieler Csaba is csak óriási üggyel-bajjal erőltethet némi idiotisztikus jellemtelenséget Bonacieux-be, és néhány csücsörítésen és lábemelgetésen kívül Ullmann Móni sem adhat hozzá semmit Bonacieux-né praktikáihoz és bűverejéhez. Már a korábbi premierek alkalmával is kétséges volt, szerencsés-e úgy kilúgozni A három testőrt, amiként ezt Várady Szabolcs tette – a két fél összecsapásának mérkőzésjellege és a valóban frappáns kín-, kecske-, kancsal-, végig- és egyéb rímű strófák kedvéért. 1980 táján a kor, a társadalmi háttér még szíveskedett bevetni magát, megteremtve a centrum nélküli mű viszonyítási, dekódolási pontjait. Ma ilyen külső segítség szinte nincs. S ha nincs, a Várady fejében „zümmögő”, „élesen köszörült” összecsengések hiába szúrnak, hiába vetnek szikrát. A kifordított, mulatságos költészettan, a poétai játék knockoutolja a színdarabot – a kiváló költő nem elég jó dramaturg (Duró Győző, a szakember sem sokat regulázott vagy regulázhatott az önsúlyától elszabadult képződményen. Szakály György koreográfiája a márkanév áruvédjegyéhez nem társit vérbeli táncportékát).
Jelmezeivel Csík visszanyerte a vámon azt, amit elveszített a réven: a díszleten. A halvány katonai és vadászati asszociációkat is keltő négy különféle fatorony – őrállás, magasles – függeszkedőkarikákkal és láncos lengőpallóval tarkított angolparki instrumentum. Mégsem az elvarázsolt kastély bámulnivalójára emlékeztet, hanem egy összeurópai televíziós műsor (vetélkedő) kulisszáira. Ez az a műsor, melyben a nemzeti csapatok tagjainak a hátúszás közben elfogyasztott rétesből kiköpködött magokat a gonosz varázsló barlangjában kell elrejteniük, majd ha a visszaúton – ötvenhármas facipőt öltve – begyűjtenek négy nyúlgereznát, már fogadhatják is a tapsokat és szűkebb pátriájukért doboghat szívük. Balikó Tamás erre a szintre fokozta le a játékot, s így épp a paródiát hatástalanította. Tudjuk, hogy egyszer a televízió, másszor a cirkusz, harmadszor a színház, aztán az irodalom a célpont; tudjuk, hogy a hatalom és a szerelem packázásait leplezi le a gegtömeg – a teljes tétnélküliségben azonban nincs mihez, kihez kötődni; s még ez a magunkramaradottság is tartalmatlan. Mivel az adaptáció összes figurája eleve a holtából tápászkodik a játékra – bár a történelem mint temető gondolata sem nyomatékos –, az előre vetített és eláltalánosított vég is valamiféle szüzsé és értéksor ellen munkál.
Az előadást hozzáértően lebonyolító rendező a rutinos figyelem és a hűvös kötelességteljesítés hozott anyagát kapta a színészektől. Sághy Tamás (D’Artagnan) a kedélyes infantilizmussal, Mihályi Győző (Athos) a kívülálló eleganciájával, Besenczi Árpád (Porthos) bumfordi hedonizmussal, Schnell Ádám (Aramis) álszent kenetteljességgel oldja meg (vagy helyettesíti) a figurateremtést. Négyeseik kedves és jól fényképezhető jelenetek. Juhász György (XIII. Lajos) érezhetően sajnálja a nagy paróka alatt, hogy ő király, és nem a saját testőreinek egyike.
A fiúk is értik a villámtréfát – nagyobb, pár másodpercnél hosszabb struktúrákat csak akkor találunk, ha az imitált vívást, az álhalást, a tett- és mozgáspótlékok hemzsegését így fogjuk fel –, a lányok azonban jobbak. Csarnóy Zsuzsa (Királyné) a hangeffektusokra építi szerepét, opera- és operaénekes-paródiáit nem állja meg mosoly nélkül maga se. Vándor Éva (Milady) nem mond le a karakterről, s egy olyan előadásban, amelyben D’Artagnan a legkevésbé sem hódító, Richelieu nem gonosz, a gárdisták nem gazemberek, ő a nagybetűs Bűnt és Kéjt játssza, noha a történetmondásra ügyet sem vető feldolgozás kifejlete (szégyenbélyeg, Athos volt a férjem, s akkor még volt-van valami ügyem a bakóval is stb.) mégiscsak készületlenül éri.
Katona János és Háda János, az I. és a II. Játékvezető ügyel arra, hogy a fregoliszerepből ne legyen ötletbörze, magamutogatás. Átváltozásaik ennek ellenére nem haladják meg a közepes kabarékban is minimálisan elvárt színvonalat. Ha blazírt arccal ülnek bírói pulpitusuk ághegyén, akkor sem tudni, mi a véleményük a velük-nélkülük zajló tohuvabohuról. Mint az egész előadás, ők is össze-összekacsintanak a nézővel, ám vissza is vonják tekintetüket és véleményüket. Általános eldöntetlenség uralja az általános parodizálást.
Boldog-boldogtalan dalra fakad. Alapvető baj, hogy Darvas Ferenc zenéjét még a karmester Darvas Ferenc sem tudja megkapó, megkötő dallamokká vezényelni. Ezzel jól összevág, hogy énekelni alig valaki tud.
Tarján Tamás