Az 1963-ban forgatott Hattyúdal (forgatókönyv: Dobozy Imre, rendező: Keleti Márton) és Egressy Zoltán új történethű átirata, a Villanegra egy életforma hanyatlástörténetét meséli el. Tamburás, a melegszívű csibész, a jókedvű rakodómunkás bandája széthullik, társai elhagyják őt, lakhelyüket, a Villa Negrát, a terjeszkedő lakótelep tövében álló fabódét pedig ledózerolják. Egressy Zoltán szövegében – a film könnyed helyszínváltásait követve – a történet 17 képre (jelenetre) bomlik, amely 17 kép tulajdonképpen 16 váltás főként három helyszín – a piac, a Kotyogó nevű kocsma és a Villa Negra – között. A filmes vágástechnika színpadi alkalmazása izgalmas, de korántsem veszélytelen vállalkozás. Talán egy többfunkciós, könnyen átalakítható díszlettel és megfelelő világítással sikerülhet a gyors és többszöri helyszínváltást zökkenőmentesen megoldani. A Léner András jegyezte pécsi kísérlet kísérlet marad. Ami megvalósult, távol esik filmtől és színháztól egyaránt.
A Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínpadán szakadatlanul építkeznek, pontosabban átépítenek. Nagyjából teljesen feleslegesen. A nehézkes kétszintes díszlet alsó terét alakítják át újra és újra az előadás három fő helyszínévé. A Villanegra a legzártabb tér: deszka falai trapéz alakban metszenek ki a színpadból egy kis szobát. Az oldalsó falak leporellószerűen kihajthatók a színpad hátsó részébe. A két oldalhelyiséggel tágasabb tér nyílik: a kocsma (Kotyogó) és a piac helyszíne ez a megnagyobbodott tér lesz. A hátsó fal is forgatható, lapozható díszletelem: a bódé deszkafalát a kocsma bejárati oldala váltja fel, mely szintén megfordítható (így a színpad elülső része a kocsma belsejeként és külső utcarészletként is funkcionálhat). A piaci jelenetek során eltűnik a trapéz rövid, hátsó oldala is, és a színpad teljesen nyitott térré alakul. A kétszintes díszlet felső részének két oldalán két szobabelső látható, melyeket középen függőfolyosó köt össze. Miközben lent rendszeresen rámolnak (az összes mozdítható kelléket – több tucat van – ki kell cserélni), felül szinte minden változatlanul marad. Történhet mindez azért, mert a két szobabelsőt mindössze háromszor használják. Ami történik, mérhetetlen pazarlás a térrel és az idővel. Kevés olyan előadást láttam, amit ennyire szétzilált volna a térszervezés, a díszlethasználat. A hosszú és értelmetlen átdíszítések újra és újra megakasztják az időnként erőre kapó cselekmény lendületét, a drámai történések kibontakozását módszeresen visszanyesik a percnyi szünetek. A váltások ritmusa egyenetlen, időtartamuk csak annak függvénye, hogy éppen mekkora mennyiségű díszletelemet kell mozgatnia műszaknak és a besegítő színészeknek. A praktikum diktál. Feltehetőleg maga a rendező is számolt a hosszas átdíszítések közötti üresjáratokkal, ezért a probléma orvoslásaként a hangszórókból a korszak slágerei szólnak, miközben Zoller (Lázár Balázs), a helyi alkoholista korabeli újsághíreket olvas fel. A zeneszámok és az újsághírek mind hangulatukban, mind tartalmukban merőben esetlegesen következnek a jelenetek után, és ahelyett, hogy jótékonyan elfednék az előadás fő problémáját, inkább erősítik azt: szimpla töltelékszerepük lelepleződése, amikor a rövidebb váltások között egész egyszerűen elmaradnak.
Heroikus küzdelem az elemekkel, amit a színpadon a díszítők és a színészek véghezvisznek. A szereppel azonosulni próbáló mikrorealista játékmód ott csődöt mond, ahol a színésznek átlag 10 percenként be kell ugrania a műszaknak segíteni. (A szerepformálás és a színházi önreflexió e sajátos formája a legújabb színházi irányzatok sajátossága is lehetne, de ez esetben meglehetősen nehéz ennek fényében értelmezni a produkciót.)
Mégis a színészek többsége becsülettel helytáll a lehetetlen körülmények ellenére is. S ha a csoportos összjátékok halványak is (a piaci forgatag inkább hasonlít egy svédasztalos állófogadásra, a kocsmai mulatozás pedig egy fáradt színészbüfére olvasópróba után), a két-három fős jelenetek életképesek. Krum Ádám Tamburása is elvész a kezdeti mímelt forgatagokban; nem emblematikus figura, csak szürke rakodómunkás. Erőre akkor kap, amikor az előadás második részében egyre több kis-, illetve magánjelenete van. Egyéni tragédiája, végső magára maradásának fájdalma azonban – az említett körülmények miatt – titok marad. Melkvi Bea (Csordás Gabriella) főiskolai hallgató körül valósággal megáll a levegő, amikor egy dévaj kocsmajelenetben először színre lép erőteljes hangjával, kirívóan őszinte, ártatlanul tiszta játékával.
De hiába minden jó érzésű próbálkozás, nincs lehetőség az illúziószínház diktálta nagy ívű jellemformálásra. A paródia – ha következetes formáló elv lenne – megélne a színpadon, de Lázár Balázs dülöngélő részege és Sólyom Katalin svábos, operettes Banyiknéja önmagában kevés és értelmetlen stíluskísérlet.
„Erről az építkezési mániáról képtelenek leszokni” – sóhajt a Doktor (Márton András), s a közönségnek háttal, az épülő paneltömbökre mered. „Mit akarnak ezek itt? Mit akarnak?” – néz segélykérően Tamburás a többiekre. S a szöveg szándékolatlanul a színházi alaphelyzetre való utalásként ér célt. Tényleg. Mit is?
Kovács Krisztina