Egy újromantikus darab díszelőadása, A néma levente volt a harmincéves kassai Thália Színház mostani évadjának első premierje. Ez a színpadi irányzat Magyarországon először a dualizmus korában jelentkezett, amikor a nemzeti érzés már kiüresedett, ébrentartása és ápolása értelmét vesztette, de a romantika kelléktára az új élethelyzetben még felhasználható. A nagy eszmények helyébe a magánélet került, a heroikus küzdelmet, a szélsőséges indulatokat felváltotta a gyermeteg szelídség, a dinamizmust a jóllakott béke. A kispolgárok „üdlak”-keresése az 1930-as években élte másodvirágzását, amelynek többek között Heltai Jenő sikerdarabja az egyik legjobb példája. Az ősbemutató sztárja, Bajor Gizi után máig a legnagyszerűbb színésznők alakították Ziliát Ruttkai Évától Udvaros Dorottyáig, de némán is beszédes színművészeknek a címszerep ugyancsak hálás lehetőséget kínál. A derűs filiszter-mese láthatólag ma is tömegeket vonz, ugyanakkor a mostani feldolgozásokban a posztmodern életérzés némi távolságtartást követel meg.
Szegvári Menyhért kassai vendégrendezése több oldalról is bebiztosítja a felnőtt mesék kötelező rekvizitumát, azaz a pajzánságot, amelyhez az előcsarnokban kezdődő dévaj tánc, a maskarások frivol karneválja ugyanúgy hozzátartozik, mint a félig Puck-szerű, félig gyermekmesébe illő tündér segítő beiktatása. (Utóbbi bájosan üde jelenség ugyan, de jelenléte mellőzhető.) Csík György díszletei is hordozzák a kettősséget, jól segítve az előadást. Leginkább a dimenziós mesekönyvek oldalaira emlékeztetnek. Az artisztikus mediterrán táj festőisége Zilia szobájában festett formában, a pompás kárpitok és a telítettséget sugalló drapériák művisége leplezi és leleplezi a kielégületlenség, a mesterségesen elfojtott vágyak valóságát. Naiv népmesei szemléletet sejtet Mátyás király trónterme, s csak növeli a gyermekkort idéző, déjŕ vu érzést a szundikáló őrszem (Bocsárszky Pál) beállítása, ugyanakkor polgárian köznapi az uralkodó házaspár viszonya. Igen romantikus és izgató az éjféli találkozás helyszíne, no meg Zilia és Péter szenvedélyes egymásra találása… A cella viszont semmiképp sem lehet komor, hiszen az a jelenet már átvezet a happy endhez.
Ugyancsak a környezethez és a játékosan ironikus előadáshoz illőek Csík jelmezei, azzal együtt, hogy a vendégtervező itt többször elvetette a sulykot. Felesleges például, hogy szegény Beatrix (Szvrcsek Anita) búsuló juhásznak álcázza magát. Nem valószínű, hogy imigyen jobban elvegyülhet az őshonos nép között, bár Budán tényleg hidegebb van, mint Itáliában. Zilia ruhája ugyancsak előnytelen az első jelenetekben, még akkor is, ha a szólást sulykolja, miszerint „ruha teszi az embert”… például rideg bálvánnyá. Ugyanez áll a cigánylányimázsra is, amit – mellesleg pápai ajánlással –Pannóniába érkeztekor ölt fel az olasz lány. A randevúra igyekvő szerelmes nő jelmeze viszont igen kifejező, miként a megtisztult, egyszerű lélek börtönbeli szürke inge is.
Az ízlésesen szép intim jelenetek, a kedves humor azonban mindenekelőtt a színészi játéknak köszönhető, különösen a főbb szereplőknek. Bandor Éva Ziliaként érzékletesen, színesen vezeti végig a nézőt azokon a stációkon, ahogy a nőből, az önmagára kényszerített felesleges póz bábjából a szerelem pillangót kreál; ahogy az elkényeztetett, makrancos vasszűzből az elhatalmasodó kíváncsiság, kívánás, érzelem majd szenvedély szelíd asszonyt érlel: (Jó volna Bandort például Makrancos Kataként is viszontlátni.) A címszereplő Petrik Szilárd különösen Néma Péterként vonzó, arca, tekintete nagyon beszédes. Mint ál-Setét Lajos kicsit visszafoghatna a kamu tájszólásból, de ezzel együtt érvényes e groteszkül kegyetlen jelenet is. A boldog végnél pedig Agárdi férfias vonásai között a természetes őszinteség a domináns – annyi maszkulin jelleggel, amennyit e szó is elbír.
A nem kis mértékben szado-mazochista pár méltó partnerekre lelt a többi szereplőben. Nagyon jók Zilia különböző típusú barátnői, akik a terítő hímezgetése közben a Moirákat is felidézik; igazi bennfentes Nardella (Cs. Tóth Erzsébet). De Kassán a főszereplőkön kívül a legemlékezetesebb alakítást Fabó Tibor és Bocsárszky Attila nyújtotta: az előbbi némileg kiábrándult, kissé cinikus, bölcs harlekinként személyesíti meg Beppót, az utóbbi az életről ugyancsak sokat tudó, kedves humorú Mátyás királyt formál, aki azonban kíméletlen tud lenni.
A tizennyolc éven felülieknek készült mesejáték igazolta a kassai Thália Színház választását és a darab szállóigévé vált mondatát: „Derű és nyugalom parányi házban”.
De hogy az élet szép-e? Hát, „tenéked magyarázzam”?!…
Darvay Nagy Adrienne