Goldoni Velencében, 1760 elején fejezte be I Rusteghi (Bugrisok) című komédiáját. A mester túl volt a negyvenedik darabján, amikor hozzáfogott – a kisujjában volt a vígjátéki helyzetek-jellemek alakításának tudománya –, befejezni pedig éppen farsangra fejezte be: innen a komédia karneváli hangulata. A Bugrisok humorát, ahogy címe is sugallja, a jellemkomikum adja: zsugori, zsémbes férjek pörlekednek benne három felvonáson keresztül mulatni vágyó asszonyaikkal, gyermekeikkel. Goldoni bravúrja, hogy a kipellengérezni kívánt jellemvonást – a faragatlanságot – négy komikus alakban is megjeleníti, mindegyikben egy kicsit másképp. Az egyik férj házizsarnok (Lunardo), a másik „csak” smuciáner (Maurizio), a harmadik sótlan (Canciano), a negyedik igazi tahó (Simone) – ennek megfelelően jut nekik feleség is: a fifikás Margarita, a gyámoltalan Marina vagy éppenséggel a nagyszájú Felice.
A jellemkomikum persze azt is jelenti, cselekményére nézve a darab igencsak sovány kanavász. A kereskedő apák elhatározzák, üzleti kapcsolataikat megerősítendő összeházasítják gyermekeiket, jóllehet a fiatalok addig még csak nem is látták egymást. Az asszonyok nem hagyják annyiban a dolgot: a vőlegényt asszonyjelmezbe öltöztetik, úgy csempészik be a lányos házba, hadd vessenek egymásra legalább egy pillantást a fiatalok. A csalafintaságra persze fény derül, lesz is belőle botrány, ám az eljegyzéssel végül minden a helyére kerül. Az atyák akarata teljesül, Goldoni mégis úgy tudja elénk tárni a történetet, hogy abban a vidámság diadalmaskodik a bakafántos fösvénység fölött. De bármily sikerültek is a komédia figurái, bármily szellemesek is a dialógusok, a házasságra kényszerített fiatalok problémája a XX. század végén nem igazán érdekfeszítő.
Az Új Színházban bemutatott előadás rendezőjének, Kiss Csabának van rá receptje, mivel lehet a történet avíttas ízét elvenni: olyan gyors tempóban kell játszani, hogy a nézőnek ideje se legyen belegondolni az eseményekbe. Peregjen a történet, perlekedjenek a színészek, amennyit csak tudnak. Kiss Csaba több ponton is belenyúl a Goldoni-féle szövegbe – mentől radikálisabban, annál nagyobb sikerrel. A darab valójában három házaspár története. A férfi az úr a Marina–Simone párosban, az asszony parancsol Cancianónak, Margarita és Lunardo viszonyában pedig ravaszul kiegyenlítettek az erőviszonyok. Mindenki veszekszik a maga férjével-nejével, ráadásul a férfi- illetve az asszonynép is torzsalkodik egymással. Szerencsés dramaturgiai megoldás összevonni az asszonytalan fiús apa, Maurizio szerepét Simone nagybácsiéval. (A színészi megoldás szintjén sajnos nem sikerül az „integráció”: az előadás Simonéja modortalan a vendégeivel, smucig, amikor a hozományról van szó, új, egységes motivációjú jellemet azonban Derzsi János nem tud teremteni a két figurából.) Ebben a felállásban mutatkozik meg igazán a darab egyik eredendő problémája is. A fehérnép civódása – fiatal második feleség és eladósorban lévő mostohalánya, lányos anya és fiús anya, emancipált és kevésbé emancipált feleségek között – természetes, a férfivitának azonban súlya van. Éppen ezért fordul elő olyan ritkán, de ha mégis, akkor abból verekedés is lesz. Rendezői ötletekkel sem sikerül ezt a konstrukciós fogyatékosságot orvosolni, a „férfias” jelenetek olykor bizony rendesen leülnek. Az előadás legjobb pillanatai a Györgyi Anna–Botos Éva kettősök, rengeteg féle érzelem színezi ezeket a féltékenységtől az együttérzésig, a másik oldalon Dengyel Iván Lunardójának vénemberes prédikációiban, hőbörgős kandumáiban mutatkozik igazán nagy alakítás. (Nem hiába lett a darab magyarul a férfiakra utaló Bugrisokról a farsangvágyó fehérnép jelzőjére, Szégyentelenekre átkeresztelve…)
A pattogósabb patáliák végett a rendező miliőt is vált: a XVIII. századi Velence polgári rokokó világa helyett a darab ezredvégi, balkánias alsó-középosztálybeli környezetben játszódik. Az atyák nem módos kereskedők, csak ócskások illetve motorszerelők; Felice imádója léha grófocskából belgrádi jampeccé deklasszálódott, akinek a magnójából Cotugno és Zucchero számok bömbölnek a szedett-vedett, bár nem stílustalan berendezésű szobákban. A lassúcska második felvonás Schneider Zoltán fergeteges pogózásáról szól. Üdítő Botos Éva Luciettája, akinek undok, mai kamaszlányságán is átcsillan valami rokokó báj – így volt ez már a Karnyóné-beli szolgálólány-szerepnél is –, ártatlanságában van csipetnyi ravaszság, komiszsága mélyén pedig valódi naivitás tündököl. Takács Katalin játéka is közelebb áll a Goldoni-féle eredetihez, csak más értelemben: sértett úriasszonyként, fuvolázó hangon oktatja ki a férfiakat, pedig ha valakitől, hát Felicétől biztosan szívesen vennénk mi, nézők egy adag nagyszájú emancipáltságot. Vass György szerepe hálátlan: nem elég, hogy a darabbeli asszonyok bolondot csinálnak belőle, vőlegényként lányruhába öltöztetik, a rendező is kiszúr vele: egy teljes felvonáson át kell feküdnie a hullámpala pergolán, hallgatózva-leskelődve.
Goldoni érdeme, hogy a commedia dell’arte vásári műfaját a jellemkomikum kifejlesztésével „szalonképessé” tette. Kiss Csaba nem bízik eléggé e jellemkomikumban, visszatuszkolja szerzőjét oda, ahonnan jött: a vásári porondra. Színészeit mind Grozzolának kereszteli, és az asztal körül kergeti, ha nem dobálnak elég tortát. Pedig Goldoni örökzöld. Lehet rajta nevetni böjtmás havában is.
Zsámboki András