Vannak vitathatatlan értékű klasszikusok, amelyek nem könnyen adják meg magukat a színháznak. Ezek egy részének bemutatását a teátrumok nem is erőltetik különösebben, más részével viszont újra és újra próbálkoznak. Néha a kudarc oka magában a darabban is rejlik (könyvdrámákat, bármilyen zseniálisak legyenek is, roppant nehéz színre vinni), néha nehezebb megmagyarázni.
Az Ármány és szerelem ez utóbbiak közé tartozik: a darab tele van életre kelthető szenvedélyekkel, a cselekmény izgalmas, a figurák nem papírízűek, sőt, sok jól játszható szerep, színészi lehetőség is van benne. És mégis: csak elvétve készül belőle igazán hatásos, jó előadás. Ennek egyik oka talán az a távolság, amely a mai befogadó világképét a schilleri eszményektől elválasztja (nem könnyű átélni vagy akár hiteles jellemvonásként elfogadni például azt, hogy valaki – a kényszer hatására tett – esküjét még boldogságai, sőt élete árán sem szegi meg), a másik a dráma gyönyörű, de hitelesen és természetesen nem könnyen tolmácsolható nyelvezete. Eszmény és költői nyelv emelkedettsége óhatatlanul is patetikussá teszi a darabot, amin helyenként (gondos dramaturgiai munkával) lehet ugyan segíteni, de alapvetően megváltoztatni aligha. Ugyanakkor ellenpontozásra nemigen van mód – az irónia meglehetősen távol áll az Ármány és szerelem világától. Az előadások így többnyire az egyszerűsítés, a lecsupaszítás irányába mennek el (ebbe az irányba hat persze a hosszú szöveg lerövidítésének kényszere is), aminek többnyire az a következménye, hogy a schilleri pátosz tompul ugyan, de vele a szituációk, a dialógusok ereje is, s így a dráma sem tud igazán hatni.
Valami hasonló történik ezúttal a Nemzeti Színházban is. Meczner János szakszerűen húzta a szöveget, a szituációkat maibbá, helyenként keserűbbé téve. Radikálisan megváltoztatta például a tényleg nehezen emészthető utolsó jelenetet: a kancellár és Wurm itt nem bukik le, egyikük sem törik össze és nem vádolja a másikat, s természetesen elmarad Ferdinánd meglehetősen hiteltelen, az egész zárlatot patetikussá tévő megbocsátása is. Ám a szövegváltozatban maguk a figurák és a szituációk is túlontúl leegyszerűsödtek. Igaz, az előadás több eleme arra utal, hogy a rendező szándéka is ez volt. Menczel Róbert díszlete például egyszerre látványos és praktikus. Egy térben, de különböző szinteken találhatók a dráma legfontosabb helyszínei: Millerék háza, a kancellár dolgozószobája és Lady Milford hálója. A szabálytalan térformát erődítményszerű oszlopsor veszi körül, s az oszlopok között néha felbukkan valaki, aki figyelmesen (ki)hallgatja a többieket. Az érdekes térkoncepció (melynek szépséghibája, hogy meglehetősen élesen üt el Tordai Hajnal korrektül historizáló jelmezeitől) változatlanságot, állandóságot sugall, s ilyennek mutatják a színészi alakítások is a szereplők jellemét. Lady Milford például egyszerűen egy reménytelenül szerelmes nőnek tűnik, önfeláldozása, „országjobbító” törekvései nem kapnak hangsúlyt. (Ahhoz persze, hogy a Lady drámája alig-alig érint meg, hozzájárul Kubik Annának a nő őszinte érzelmeit is pózként láttató játéka is.) Wurmból – aki Schillernél minden aljassága ellenére is Lujzát a maga módján valóban szerető, önnön féreglététől szenvedő, szorongó alak – érzéketlen, glaszékesztyűs intrikus lesz. (Az ekként nem túl bonyolulttá váló feladatot Sípos Imre legalább meggyőzően oldja meg.) De a főszereplők is csaknem egy-egy jellemvonással rendelkező figurákká válnak. Ami nem elvileg probléma, hanem a gyakorlatban. Ahhoz, hogy a meglehetősen egysíkú szereplők egy tradicionális (tartalmi vagy formai újításra nem törekvő) előadásban órákon át érdekesek tudjanak maradni, kivételesen erős egyéniségű, az adott tulajdonságot elemi természetességgel megjeleníteni képes színészek szükségeltetnek. Akikből manapság nemcsak a Nemzeti Színházban van hiány…
Sinkovits Imre éppen ilyen: látszólag semmit nem csinál, mégis sugárzik játékából a milleri tartás, önérzet, tisztesség és szeretet; szinte megtestesít egy idilli polgárképet. Az övén kívül még egy erőteljes alakítás van az előadásban: a teljesen más eszközökkel dolgozó Kozák Andrásé, aki a szokásos nagyhangú, törtető despota helyett érzéketlen, a kegyetlen játékokban kedvét lelő, affektáló kígyót farag a kancellárból, váratlan váltásokat, spéteket alkalmazva, néha kissé öncélúan, de tagadhatatlanul hatásosan. Helyenként kínos viszont, ahogy a Von Kalbot játszó Tahi József próbál hatásos lenni; igaz, az udvarnagy kissé elrajzolt szerepe eleve túlzásokra csábítja a színészt, de ennek azért kell, hogy legyen határa (hiszen ha Von Kalb egy idióta pojáca, akiben ráadásul semmi férfiasan vonzó nincs, akkor Ferdinándnak is gyengeelméjűnek kell lennie ahhoz, hogy higgyen a levélnek).
A jó értelemben vett hatás az, ami leginkább hiányzik a két főszereplő amúgy korrekt játékából is. Rancsó Dezső megfelelően hozza a délceg, határozott, tisztességes, ám könnyen megtéveszthető, nem túl okos ifjú alapfiguráját, Nagyváradi Erzsébet pedig az öntudatos, koraérett polgárlányét, de mindkettejük alakításából hiányzik a szenvedély (s főként annak színei). Érdekes, hogy mindketten meggyőzőbbek akkor, amikor nem együtt vannak a színen (Rancsó a kancellárral való összeütközésnél, Nagyváradi a levél megírásakor vagy a Lady Milforddal való szembesülésnél). Ám a tragédiába torkolló szerelem erejének megmutatásával mindketten adósak maradnak. Ahogy az amúgy jó ízléssel, szakszerűen elkészített előadás is.
Urbán Balázs