Kelemen József első rendezése a legjobb kaposvári hagyományokat folytatja. Egyrészt biztosan épít a társulat tagjai által anyanyelvi szinten beszélt realizmusra, másrészt bátran hagyatkozik a színészek kreativitására, ötletességére. Shakespeare szelleméhez igazodik, amikor a darabot elsősorban játéklehetőségként fogja fel. A kaposvári Vízkereszt nem azzal válik az évad egyik legemlékezetesebb produkciójává, hogy eredeti interpretációval, szokatlan szerepértelmezésekkel, új összefüggések megmutatásával lepi meg a nézőket, hanem azzal, hogy kaposvári viszonylatban is ritkaságnak számító szellemes, sodró lendületű játékot teremt. A színészek épp ezzel az áradó játékkedvvel, könnyed, mégis fajsúlyos jelenléttel mondanak el a legtöbbet a darabról és a figurákról.
Az előadás kettős felütése nyilvánvalóvá teszi, hogy miképp erősíti a produkcióban egymást a realista hagyomány és az új színházi nemzedékek szemléletét meghatározó kötetlen, oldott játékosság. A kaposvári Vízkereszt azzal kezdődik, hogy a színpad előterében álló öblös üvegekhez lép a Bohóc (Keszég László). Könyékig beledugja az egyikbe a kezét, elkap egy aranyhalat, kiveszi és átrakja egy másik akváriumba. Ha úgy tetszik, pusztán geget, előadást kezdő egyszerű, pimasz gesztust látunk, amelyben azonban a történet groteszk emblémáját, ironikus sűrítményét is felfedezhetjük akár. Hisz erről szól a játék: mit kezdhet magával a hajótörést szenvedett Viola, ha teljesen új világba helyezi át a sors keze. A következő képben ugyanennek a témának realista megközelítését is látjuk: ott reszket a homokos parton csuromvizesen, felhasadt térddel Viola (Varga Zsuzsa). A Tengerészkapitány (Sarkadi Kiss János) pálinkával locsolja le a sebet, a lány felszisszen a fájdalomtól, a férfi bekötözi a sérülést. Felfokozott, izgatott beszélgetés érzékelteti azt a lelkiállapotot, amelybe a viharból épphogy megmenekült emberek kerülhetnek, különösen akkor, ha az egyikük a bátyját is elvesztette.
Az egész előadást meghatározza a realista közelítésmód és az ötletközpontú játékosság összekapcsolása. Az előbbit oldja az utóbbi kötetlensége, az áradó ötletparádénak viszont mértéket szab, mintegy formát ad a realista szemléletmód. Hol az egyikre, hol a másikra kerül a hangsúly, de az egyensúly sehol nem bomlik meg. Inkább a finom jelzések, a nüánsznyi árnyalatok a meghatározóak például abban a jelenetben, amely Antonio (Kocsis Pál) rejtett homoerotikus vonzódását sejteti Sebastian iránt, a harsányabb ötletek válnak meghatározóvá, amikor Böffen Tóbiás (Gyuricza István) és társai afféle duhaj kerti partit rendeznek: lampionokat szerelnek fel, kolbászokat sütnek a grillen. Szegény felháborodott Malvolio (Znamenák István) végül rá is tenyerel a forró rácsra. De az ötleteknek mindvégig jellemző erejük van: Malvolio szigorúsággal hiábavalóan palástolni próbált esetlenségét érzékelteti az előbb említett jelenetzáró poén, mint ahogy Keszeg Andrásról (Nagy Viktor) is sokat elmond az, hogy állandóan problémái támadnak, amikor ki akar menni egy ajtón vagy ki akar nézni egy ablakon. De Orsinót (Anger Zsolt) is jellemzi az, hogy a jelenetek nagy részében heverészve látjuk.
Ágh Márton rugalmasan változtatható színtereket tervezett a játékhoz. A díszlet egyszerű ötletekkel képes a viszonylag szűk stúdiószínházban is a különféle helyszíneket érzékeltetni. A tér nagy része homokkal van felszórva. Itt játszódnak a szabadtéri jelenetek, a tengerparton, utcán, kertben zajló események. Orsino „palotájává” alakul át a tér, amikor a magasból egy ágyat eresztenek a homokra. A herceg többnyire ezen az ágyon tartózkodik, az udvartartása itt veszi körül őt. Máskor felemelkedik a hátsó falat takaró nádpanel, mögötte egy párnákkal kényelmesen berendezett zárt tér nyílik meg – Olivia (Marozsán Erika) szobája ez. A benyíló fölötti galérián ablakok találhatók, innen leselkednek például Tóbiásék akkor, amikor Malvolio az ugratására szerkesztett levelet olvassa.
Az előadás legnagyobb értékét azonban a remek színészi alakítások jelentik. Érdekes Anger Zsolt puhány, lusta, szépelgő szavaiba szerelmes Orsinója, jó Marozsán Erika felvett szerepét az első érzékeny teremtés hatására azonnal félredobó, életvidám, képzelt szerelméért ellenállhatatlanul küzdő Oliviája. A figura sajátos színei tárulnak fel Keszég László fanyar, szikár humorú Bohóc-alakításában: ez az alak se nem bölcs, se nem bolond. De meg akar élni valamiből, és a bolondság jó foglalkozásnak tűnik. Remek Nagy Viktor csupa jó szándékból örökké szerencsétlen helyzetekbe keveredő Keszeg Andrása. Remek Gyuricza István szálkás, érdes, életerős, jó kedélyű Böffen Tóbiása. Nem az örökké duhaj részeget, a mértéket vesztett hedonistát látjuk benne, hanem azt az embert, aki egyszerűen csak élvezni szeretné az életet, ha hagynák. Azért lesz egyre gunyorosabb, szarkasztikusabb, mert miközben mind több panasz hangzik el róla, egyre világosabbá válnak környezete normálisnak mondott tagjainak bolondériái is. Tréfáiban Tóbiás ezt teszi nyilvánvalóvá. Emlékezetes Znamenák István szigorúságában tetszelgő, de valójában végtelenül érzékeny, könnyen megbántódó Malvoliója. A levélolvasási jelenetből az is nyilvánvaló, hogy a figura merevsége végtelen butaságot is rejteget.
Az előadás legszebb, leginkább magával ragadó alakítása Varga Zsuzsa Violája, pontosabban Cesariója. Ugyanis most először derült ki számomra, hogy miért remek ötlet, ha – a shakespeare-i intencióval ellentétesen – a fiúszerepet egy lány játssza. Varga Zsuzsa Cesariója végtelenül érzékeny, mint egy lány. Könnyen megbántódik, amikor Olívia nem akarja végighallgatni a beszédét, amit nagy gonddal szerkesztett meg. De sértettségét titkolni, takargatni igyekszik, mint egy szégyellős kamasz, aki a világért sem mutatná ki, hogy mi zajlik benne. De hát ez Viola sorsa is: Cesario bőrébe bújva folyton rejtegetni kényszerül a legmélyebbről fakadó, legtermészetesebb érzéseit. Azt, hogy beleszeretett Orsinóba, azt, hogy sajnálja Oliviát, mert beléhabarodott, de szégyelli is magát, hogy nem tárhatja fel neki tévedését. Varga Zsuzsa játéka rendkívül egyszerű eszközökkel képes mélyen átélt emberi érzéseket megmutatni – rendkívül meggyőzően. Kevésbé áll jól a színésznőnek Sebastian szerepe. Ezzel a fiúsra vett férfialkattal nehezebb azonosulnia, ezért inkább csak a figura komolyságát érzékelteti.
Egyetlen komolyabb kifogásom az előadással szemben, hogy a produkciót meghatározó játékkedv fokozatosan elfedi a darab keserűbb hangjait. Egy apró ötlet ugyan sejteti, hogy a Viola–Sebastian ikerpár véletlenül megtalált boldogsága nem lehet tartós (Orsino gyöngéden megcsókolja Oliviát, mintha annyi félreértés után most végre megtalálhatnák egymást), de a zárlat önfeledtsége felülírja azt a keserűséget, ami például a mű végén felhangzó dal szövegében is megszólal. Most a Bohóc Malvolióval együtt énekli a strófákat. Így nemcsak a feltartóztathatatlanul halálba hanyatló emberi élet keserűsége kerül zárójelbe, hanem az a sötét fenyegetés is, amit a megszégyenített Malvolio távozása sugallhatna.
Sándor L. István