Többféle színházi hagyomány, köztük a Shakespeare korabeli színjátszás hagyományainak megértésére törekszik a Pécsi Nemzeti Színház előadása, a York napsütése. Míg a hazai Shakespeare-bemutatók többsége egyfajta romantikus Shakespeare-értelmezést tekintve hagyománynak, mintegy tagadva azt, radikálisan aktualizál, Hargitai Iván rendezése a jelenkor horizontjából próbálja megérteni az Erzsébet kori színházi konvenciókat, s következtet a jelen és a múlt találkozásában feltáruló történetiség tapasztalatára. Az előadás értelmezési kerete a színrevitel által kódolt, moralitásokból hagyományozódott szerep-összevonási rendszer, amely dramaturgiai jelentőségén túl a leginkább befolyásolja a befogadás jelentésképző folyamatát.
Shakespeare korában a társulatok létszáma jóval alacsonyabb volt, mint az általuk játszott darabokban színre lépő szereplők száma. Egy-egy színháznak általában tizenkét felnőtt, két vagy három fiatal fiú, és néhány bérszínész volt a tagja, míg a darabokban harmincnál is több szerep volt. Ez a színháztörténeti tény teszi lehetővé, hogy Shakespeare darabjainak színpadra állításakor különféle értelmezésű, eltérő szerep-összevonási szisztéma alkalmazható. Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai című tanulmánykötetében a szerepösszevonások következő három fajtáját különbözteti meg: a szereplő nem jelenik meg többször a darabban, meghal, vagy csak egyszerűen „eltűnik” („elnyomás”); az egyszerre több szerepet játszó színész az előadás folyamán váltogatja az alakokat („átalakulás”); ha a színésznek egyszerre két szerepben is a színpadon kellene lennie, akkor az egyik szerepben egy bérszínész helyettesíti őt („helyettesítés”).
A York napsütésében főleg az átalakulásos szerepösszevonások a jellemzőek, méghozzá úgy, hogy a más szerepbe lépő színész maszkban jelenik meg: Warwick–Hírnök–Vadőr, VI. Henrik–Nemes, Northumberland gróf–Egy fiú–Sir John Mortimer stb. Három esetben az elnyomásos technika működik, itt is maszkos megoldással: York hercege–Hírnök–a Tower hadnagya, Rutland– Somerset, Clifford–Hastings. A szerepösszevonások – Spiró szempontjai alapján – szociológiai meghatározottságúak, vagyis az ugyanazon színész megjelenítette szereplők különböző társadalmi réteghez tartoznak.
Az átalakulásos szerepösszevonás jelzi azt, hogy a York- és a Lancaster-ház véres küzdelmeiben mindenkiből lehet gyilkos vagy áldozat, minden emberi sors véletlenek sorozatának tűnő isteni végzés. A darab kezdőjelenetében, melyben York (Krum Ádám) a trónról való lemondásra szólítja fel Henriket (Németh János), már mindkét oldalnak veszteségei vannak. Bár a Yorkok öröklik a koronát, a bosszúállások végtelen áradatában mindenféle erkölcsi igazolás megszűnik: Margit királyné (Fábián Anita) megöli az öreg Yorkot, Richard (Rázga Miklós), York fia pedig megöli Henriket és fiát, a Walesi herceget (Simon Andrea).
Az elnyomásos technika a szociológiai szempontú szerepösszevonást egy sajátos jelentéssel tölti meg. A meghalt szereplő alacsonyabb társadalmi rangban „éled újjá”, vagyis „a dráma hőse” mindennapi figurává alacsonyodik. A maszk mögött csak nyomaiban látszik a történelmi nagyság, York hercege Hírnökként visszatérve saját haláláról tudósítja a York-fiúkat, amivel nyelvileg „megöli” a Yorkok látszólagos trónigényét. A Tower hadnagyaként pedig leveszi álarcát, reflektál szerepjátszására. A szerep felmutatása és a maszk mögötti nyomok egyrészt utalnak arra, hogy ha egy személyiség máshová születik, egészen más életutat járna be, más „szerepeket” kellene játszania, másrészt a tetteiért erkölcsi felelősséget vállaló egységes személyiség illúzióját kérdőjelezi meg. A gyönge és jelentéktelen apa a hatalomra éhes, erőszakos fiú „nevét”, a fiú az apa „nevét”, a maszk az ember „nevét” törli el.
A York napsütésében bármilyen szándékú cselekvés végeredménye „a gyilkosság”, mintha a történelem egy előzetes terv szerint játszódna, s a benne szereplők e tervnek a végrehajtói és egyben kiszolgáltatottjai lennének. Mintha. Hargitai ugyanis egy olyan stilizált, teátrális látványvilágot teremtett, amely ironikusan elrajzolja a dráma történelmi eseményeit, a „dicsőséges” történelmi tetteket. Az Erzsébet kori színházra utaló hármas tagolású színpad hátsó részén, egy függönyszerű bábparaván mögött báblovak, bábharcosok jelenítik meg az elbeszélt eseményeket, miközben bábfejek és bábvégtagok repülnek ki a paraván mögül, vagy a színpad elülső részének üregéből. A fehér paravánon fekete árnyalakok tűnnek fel. A moziszékszerű trónt a színpad középső részén magasodó színházi lépcsőzetről a Lady Grey-nek (Simon Andrea) udvarló Edward (Lipics Zsolt) ide-oda rakosgatja. A York-fiúk úgy számolnak le az áruló Warwickkal (Stenczer Béla), hogy annak korona alakú papírvárát darabokra tépik.
A stilizált jelhasználatot azonban ellenpontozza a színészek pszichológiai-realista jellemformálása, jelezve azt, hogy Hargitai számára a figurák belső motivációi a legfontosabbak. A történelem színház, de a résztvevők érző és szenvedélyes, „eleven” emberek. A teatralitás – kissé paradox módon – a színészi játék lélektani mozzanataira irányítja a figyelmet. Minden szereplőnek van egy olyan jelenete, amelyben áldozatként ad számot gyilkos tettei vagy gyilkossággal felérő tehetetlensége miatti fájdalmáról. Yorkot Margit királyné megalázza és megkínozza, Margit fiát, a Walesi herceget a szeme láttára ledöfik, Henrik tehetetlenül kuporog egy vakondtúráson, miközben arctalan, vagyis maszkos apagyilkos fiú és a fiát meggyilkoló apa fájdalmát láthatjuk. Rázga Miklós olyan belső önértéssel, igazi színészi mestermunkával alakítja Richardot, hogy még azt is elhisszük neki, púpja és béna keze ellenére ő a legbátrabb, legerősebb fizikumú harcos. Richard jól érzi magát a háborúskodásban, kisebbségi érzéseiből adódó frusztrációit kiélheti az öldöklésben, ezért nem kér az idősebb testvér, Edward által felkínált békéből. A „tartós vidámság kora” csak akkor elfogadható a számára, ha ő örökli a királyi koronát, de Edward trónra lépésével messze kerül ettől.
A York napsütése cím, az, hogy a III. Richárd prológusa a darab záró monológjaként hangzik el, és hogy a békét egy háborús hulladékokkal, bábhullákkal teli láda jelzi, azt az értelmezést involválja, hogy bár a történelemnek nevezett színházban létrejöhetnek békés időszakok, az újra és újra előkerülő sérelmek nagyon könnyen gyűlöletté fajulnak, s mindig van, aki képtelen békében élni. Az előadás végén Richard a nézőtéri függöny előtt a ládából kiönti a történelem hordalékait, a bábcsonkokat, s újra elkezdődhet a szerepek nyomaiból konstruálódó személyiség komoly és játékos drámája: a színház.
Vidéki Péter