Eddigi színészi pályáját két olyan alakítás keretezi – egy fő- és egy karakterszerep –, amelyek nagy közönségsikert és szakmai elismerést hoztak, és nem mellékesen remek előadások részei voltak. A főiskola után az első munkája a Csirkefej Sráca volt, az elmúlt évadban pedig a Portugál Sátánját játszotta, s a bemutatók évében mindkettőért megkapta az Országos Színházi Találkozó és a Színikritikusok Díját is. Két, igencsak más-más színészi készségeket mozgósító szerep, két alapvetően eltérő stílusú előadás. Mire készítették föl a főiskolán? Vajon milyen szerepkörre, milyen fajta szerepekre számíthatott, amikor tanárai a Katona József Színházhoz szerződtették?
Fogalmam sincs, hogy Székely Gábor, Zsámbéki Gábor vagy Major Tamás valójában mit látott bennem. Az biztos, az Ódry színpadi vizsgaszerepeimben – Moličre két egyfelvonásosában – olyan rossz voltam, hogy annak alapján rendező nem akadt volna, aki szerződtet. Szerencsére a tanáraim ennél jóval többet tudtak rólam, hiszen együtt dolgoztunk négy évig. Nyilván emiatt, és nem a vizsgámon mutatott színészi teljesítményem láttán hívtak a Katonához. A rengeteg helyzetgyakorlatból azért jól kirajzolódik valakinek a gondolkodásmódja, a koncentráltsága, a kondíciói, a szituációs érzékenysége – és egyáltalán: a személyisége. A legtanulságosabbak a rendszeresen visszatérő megnyilvánulások. Én például szinte minden helyzetgyakorlat végére összekaptam a Vajdai Vilivel. Valahogy addig gyűrtük egymás feszültségét, amíg egyszer csak összeugrás lett belőle. A tanáraink pedig mindeközben megsejtették, hogy ki-ki milyen szerepkörre alkalmas leginkább.
Fontos, termékeny éveket jelentett a főiskola?
Székelytől és még inkább Zsámbékitól rengeteget kaptam: megtanultam próbálni! Megtanultam a testemet és az idegrendszeremet kezelni, instrukciókat megvalósítani, képlékenyen valóra váltani a rendező elképzeléseit. Zsámbéki Gábornál mertünk a legjobban megnyílni. Major Tamással már egészen más volt a helyzet: az ő óráin nem tudtunk szabadon és oldottan megnyilvánulni: ő mindannyiunktól a saját elképzeléseit akarta viszontlátni. Újra meg újra fölbotorkált a színpadra – elég rosszul látott már akkoriban –, mert addig egyszerűen nem nyugodott, amíg nem csináltuk pontosan ugyanazt, amit ő előjátszott. Többek között ezért is sikerült a vizsgám úgy, ahogy. Viszont Major tele volt történetekkel, amelyek mind azt sugallták, hogy abban a pillanatban, amikor színpadra lépünk, az életünk legyen a tét.
De magáról a főiskoláról semmi jót nem tudok elmondani; nagy adag csalódást jelentett az intézményt eluraló kommersz szemlélet, igénytelenség, öregesség. A bátrabb, újszerű próbálkozások mindig riadt akadémizmusba ütköztek.
Régebb óta készült, hogy jelentkezzék a főiskolára? Az évszámok azt mutatják, hogy az érettségi után kimaradt egy-két év.
A színészet az utolsó pillanatokig eszembe sem jutott. Faipari szakközépiskolában tanultam, ahol jól elvoltam, bár a szakmának csak a kreatív része vonzott igazán. Úgy gondoltam, majd állást kapok valamilyen szakirányú gyáregységben, előbb középkáderféleség, később talán vezető leszek… Aztán úgy alakult, hogy a negyedik évre ösztöndíjszerződést kötöttem, és így az érettségi után egy évet le kellett dolgoznom az Erdértnél Kőbányán. És ez az egy év pont elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: gyűlölöm az irodamunkát, semmi kedvem egész nap árukat kiadni és fogadni mondjuk a rétegelt lemezzel teli konténereket. Nagy nehezen sikerült elintéznem, hogy legalább az asztalosműhelyben dolgozhassak.
Munkásszálláson laktam, néha harmincan is voltunk egy hodályban. Menekülni próbáltam: elvonulva Cseh Tamás-dalokat kezdtem tanulni gitáron, télen a telep kazánját fűtöttem, hogy egyedül lehessek – és hogy legyen pénzem lemezekre, könyvekre –, és a műhelyben sokszor éjfélig faragtam a karácsonyi ajándékot a szerelmemnek. Szörnyen nyomasztó volt ez az év! Egyre erősebben éreztem, hogy valahogyan ki kellene innen törnöm. Miután végleg kiderült, hogy a faiparban semmi keresnivalóm, elhatároztam, hogy más után nézek.
És egyenesen a színpadig meg sem állt?
Egyelőre attól még mindig messze voltam. Nagyon lassan kezdtem a művészetek felé tapogatózni; még nem tudtam, merre induljak. Csak azt éreztem, hogy ritka boldog pillanatokat ad, ha verseket tanulok, és szavalóversenyeken indulok – még akkor is, ha nem mindig sikerrel –, vagy ha több időt szentelek régebbről származó képzőművészeti, irodalmi próbálkozásaimnak. Az igazi felismerés az volt, amikor ráeszméltem, hogy korábban megélt helyzeteket, élményeket valósághűen tudok újra előhívni magamból. Lehet, hogy közöm van a színjátszáshoz? A felvételim nem sikerült, egy évig a Nemzeti Színház Stúdiójában tanultam – ez nagyon jó iskola volt: itt nyílt alkalmam teljes próbafolyamatokat végignézni, együtt élni darabokkal, előadásokkal –, és másodjára már felvettek a főiskolára.
Ezek az előhívott helyzetek, emlékek – gondolom – jelentős részben a gyerekkorából származhattak.
Kevés emlékem van kisebb koromból. De emlékszem egy négyéves fiúra, akit úgy büntetett a nevelőapja, hogy égő gyufaszálra szorította az ujjait, mert a tűzzel játszott. Máskor a kecskeólba zárták, mert gyakran bepisilt. Nyolcévesen vasalózsinórral vagy fakanállal rakták meg – ezek főleg az anyja kedvencei voltak. A gyerek hajnalban befűtött, azután állatokat etetett, trágyázott, kapált. Ha visszapofázott, délutánokat töltött a sarokban előre tartott karral vagy kukoricán térdelve. Tizenkét évesen úgy megverte a nevelőapja egy szíjjal – állat és idomárja az üres szobában –, hogy egy hétig nem mert levetkőzni tornaórán.
Aztán ez a fiú mégiscsak talpon maradt, mert fantáziája csodás erejével áthidalta a hiányokat, pótolta a vágyakat. Ha az ember nem élheti meg a gyermeki állapot teljességét, akkor rendkívüli hiányérzetekkel lép át élete későbbi szakaszaiba, és egyszer csak robbanásszerű hévvel meg akarja mutatni magából azokat az értékeket, amelyek addig le voltak fojtva. Megpróbálja „ledolgozni” a rettegést, a szeretethiányt, az összes frusztrációt. A színház pedig különösen alkalmas minderre. A folyamatnak még a mai napig sem értem a végére…
Kellemes emlékeket valóban nem őriz? Mohács azért mégiscsak jelenthetett egy sor nagyszerű dolgot is: szép vidéket, sok zöldet, szabad levegőt…
Nem Mohácson nőttem föl – ott csak megszülettem –, Lánycsókon éltem négy éves koromig, hol a szüleimnél, hol a nagyszüleimnél. Igen, azért jutnak eszembe jó élmények is… Emlékszem például, mennyire élveztem, amikor a rollerommal leszáguldottam a lejtős főutcán… Vagy amikor elalvás előtt a falon táncoló lángkakasviadalt figyeltem, amely a sparherdből szűrődött ki. Aztán később ahogy az Öreg néne őzikéjét mondom az utasoknak egy pesti buszon anyám mellett ülve, aki azon a járaton volt kalauz. Később négy évig egy dunántúli pusztán laktunk, ahol nevelőapám lovakkal foglalkozott, és nagy telek idején, amikor nem jártak a buszok, lóháton jött értem a nyolc kilométerre lévő iskolába. Utolsó óra: kinéztem az ablakon, és két gyönyörű ló fejét láttam, amint táguló orral fújtatnak a hidegben – azután hazáig tartó vágta a havas szántóföldeken. Emlékszem anyám lázas, szinte szorító öleléseire, főleg olyankor, amikor már régen nem látott…
Anyám boldogtalan ember volt: tizenhat évesen szerelmes lett a jó pár évvel idősebb apámba – együtt hordták a lefejt tejet a csarnokba –, férjhez ment, tizenhét évesen megszülte a bátyámat. Aztán látta, hogy apám megy a saját feje után, ő pedig még túl fiatal volt ahhoz, hogy kezelni tudja a helyzetét, és nyilván szabadságra vágyott ő is – elment pasizni, mi, gyerekek meg maradtunk a nagyszüleinknél.
Színészi pályája kezdetétől gyakran játszik magányos, boldogtalan embereket…
…sérült embereket…
…akiknek úgy hozta a sorsa, hogy nem tapasztalhatták meg a szeretet érzését, és ez negatív energiákat szabadított föl bennük. Legjelentősebb szerepei is ilyenek: a Srác, a Lulu Hasfelmetsző Jackje, Lopahin, a Szenvedéstörténet Ámenje, Sátán és most a legutóbbi, Caliban. Úgy tűnik, ezekkel tudja a legtöbbet elmondani a világról, az emberről.
Igen, lehet. Vagy legalábbis a rendezők azt gondolják, hogy ezeket játszom a legjobban. Ez állhat jól nekem, vagy mi. Persze azért egyáltalán nem ilyen egysíkú szerepkör ez, a felsorolt szerepek mind különböző problémákat rejtenek, a pozitív és negatív személyiségjegyek más-másféle arányát. Nagyon örülök azonban azoknak a szerepeknek is, amelyek az előbb felsoroltaktól különböznek. Érdekesnek találtam, hogy egyszer Törőcsik Mari azt mondta, nekem a hősi szerepkör lenne való. Hát nem is tudom, rajtam biztosan nem múlna! De hát benne vagyok a színházi hierarchiában – végzem a dolgom. Ezt néha nagyszerűnek, máskor kicsit kevésnek érzem…
A Katonában általános gyakorlat, hogy ki-ki felváltva fő- és mellékszerepeket is alakít. Pályáján a Srác után sorozatban kisebb szerepek következtek. Gondolom, az „ez egy kicsit kevés” érzése azzal függ össze, hogy túl hosszúnak tűnt ez a sorozat.
Elsősorban persze, hogy ezzel. Nézze, ilyen erős szereppel indulni: rendkívüli szerencse, óriási lehetőség volt. Azt gondoltam – és azt gondolom mind a mai napig –, hogy ez után a szerep után egy pályakezdő várjon türelemmel, érlelődjék, tanuljon sokat, ha tovább akar lépni, és nem elégszik meg azzal, hogy elüldögél ennek a sikernek az árnyékában. De mindez csak úgy lehetséges, ha közben folyamatosan érzi: színháza odafigyel rá, és megfelelő szerepekkel megteremti a feltételeket a művészi fejlődéséhez. Azt hiszem, ez az, amit nem csinál jól a színházam; és ezt nemcsak magammal, hanem kollégáimmal kapcsolatban is gyakran tapasztalom. De ettől eltekintve fantasztikus éveket töltöttem a Katonában, amely igazi fénykorát élte, amikor idekerültem. Színháztörténeti fontosságú, páratlanul tehetséges időszak volt ez; egészen rendkívüli pillanatokat élhettünk meg, és ez óriási serkentő erőt jelentett mindannyiunknak.
Azért szerződtem el a Művész Színházhoz, mert elégedetlen voltam a helyzetemmel, és mindenképpen változtatni szerettem volna rajta. De ez nem jött be, mint ahogy a Művész Színház senkinek nem jött be, kivéve egy-két embert. Persze éppen így akár be is jöhetett volna. Úgy éreztem, hogy sürgősen el kell mennem onnan, mert egyszerűen semmi közöm ahhoz a színházhoz azon kívül, hogy ott kapom a fizetésemet. Ehhez képest aztán elég meglepő volt, hogy éppen ekkor kaptam meg a Jászai-díjat! Ez a vonzó ambíciókkal induló, pokoli erős – és jókora adag művészi nagyképűséggel teli – társulat sajnos nem bírta együtt sokáig; valósággal fölrobbant. És akkor megkerestem Zsámbéki Gábort, aki visszaszerződtetett a Katonába. Ide kötöttek a gyökereim; hiányérzeteimmel együtt is tudtam, hogy itt kaptam szellemileg, művészileg a legtöbbet.
Furcsa ütközések ezek az emberben: érzi, hogy menthetetlenül idetartozik, hiszen ahhoz a fajta színházcsináláshoz, színházi gondolkodásmódhoz vonzódik, amit itt tapasztal, mégis sokszor legszívesebben elmenekülne innen… Ez persze nemcsak a szerepektől függ, legalább ennyire fontosak egy-egy próbaidőszak helyzetei, a kollégák kondícióinak megléte vagy hiánya. Ha nagyon jó a próbafolyamat, az mindent meghatároz, az nagy boldogság. Ilyen előadások napján az ember már kora délután felfokozott lelkiállapotba kerül, beindul az idegrendszere; bosszantóan lassan telnek az órák estig. A Portugál előtt és után szinte mindig együtt vagyunk, ami elég kevés előadásra jellemző.
Az előadásból annyira érződik a színjátszás öröme, hogy ebben szinte biztos voltam! Rengeteg mulatságos poént épít a burleszkelemeket is felhasználó játék Sátán szerepébe, de soha nem szakítja el a finom ízlést a ripacsériától elválasztó vékony szálat. Ez meglehetősen nagy koncentrációt igényelhet.
Igen, de csak a munka végső fázisában. A próbákon még természetesen folyton elszakadt ez a bizonyos hajszál. Először muszáj volt belerohanni egy-egy jól indult jelenetbe, akár a ripacskodás veszélyével is, hogy aztán megtapasztaljuk, meddig szabad elmenni. A próbaidőszak alatt nagyon jó formában volt mindenki, hatalmas röhögések közepette rengeteg ötlettel sikerült tovább szőnünk a darab helyzeteit. De az volt a legjobb az egészben, hogy hasonló színészi neveltetése, ízlése folytán pontosan érezte mindenki az arányokat. Szerintem ez az előadás legnagyobb erénye. Az külön jó, hogy ráadásul még ekkora siker is lett belőled; de ha nem így alakul, akkor is fantasztikus örömöt jelentett volna részt venni benne. Ritkán éltem meg, hogy valahol annyira jó ott lenni, mint azokon a próbákon. Velem is, másokkal is rendszeresen előfordult, hogy hazafelé menet a metrón hangosan felnevettünk, amikor eszünkbe jutott az aznapi próba valamelyik mozzanata. Egyszerűen nem lehetett csak úgy kiszakadni abból az intenzív színházi légkörből, ami azokban a napokban-hetekben körülvett minket.
Ebben nagy szerepe volt a rendezőnek, Lukáts Andornak. Ő egyrészt páratlan módon ismeri ezt a vidéki, lepusztult világot, másrészt nagyon jól tud előjátszani és instrukcióba foglalni pillanatokat. Erős színészegyéniség, mégsem köti meg a többi színész kezét. Nem a saját játékát akarja viszontlátni a figurákban, csak árnyalatokat érzékeltet, ötleteket mutat arról, amit gondol, és azt várja, hogy azután ki-ki szabadon tegye magáévá az instrukciókat. Én éppen így találok rá legkönnyebben a színpadi helyzetekre, míg a pontosan megfogalmazott, nagyon intellektuális instrukciókkal gyakran kevésbé tudok mit kezdeni. Bár például Zsámbéki Gábor – akár csak egyetlen mondattal – a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is nagyon jól helyre tud tenni bennem egy egész jelenetet.
A Portugálban az az egyik kedvenc jelenetem, amelyben a merev részeg Sátán egy billegő sörösrekesztoronnyal egyensúlyozva úgy veri le a hamut a szájából kilógó cigiről, hogy homlokát az asztalhoz ütögeti. Ez például kinek az ötlete volt: a magáé vagy a rendezőé?
Az enyém, mint ahogy az előadásba beépített hasonló jellegű poénok legtöbbje is. De tudja, hogy például az előbb említett poénnál milyen sokszor nem veszik a nézők a lapot? Valószínűleg azért, mert ha egy kicsit is elvétem a hamutartó keresgélésétől a hamu leveréséig tartó játék ritmusát, a geg máris nem működik. Ezt abban a pillanatban érzékelem is, és azután az öltözőben azon rágódom, hogy mit rontottam el.
A nem nevetős jeleneteknél is működik ez az azonnali visszacsatolás?
Általában igen. Akkor a csendeket figyelem.
A legújabb szerepéből, A vihar Calibanjából milyennek hallatszanak az előadás csendjei?
Hát, erről szívesebben beszélnék mondjuk a huszadik előadás után! Az eddigi néhány este alapján úgy érzem, a nézők szeretik A vihart. Azt hiszem, az emberek már ki lehetnek éhezve az efféle szellemi mélységeket rejtő színpadi mesékre.
Calibanját, aki megjelenését tekintve mintha egy romantikus festményről lelépett emberállat volna, nem annak a „vad és otromba” rabszolgának látom, akinek a színlapok titulálni szokták. Inkább csak meglehetősen elesett az emberek társaságában. És megindítóan magányos.
Nem tudom, hogy igaza van-e. Caliban nincs egyedül, hisz övé az egész sziget, ami az örömöt, a szabadságot jelenti – ennél nagyobb kincs márpedig nincsen. Caliban csak arra keres szövetségest, hogy legyen, aki segít visszaszerezni a szigetet Prosperótól. Ha a lökött Trinculo és a részeg Stephano segítségével ez sikerülne, biztos, hogy azonnal megszabadulna tőlük.
Akkor miért szűköl, amikor beöltöznek a cifra ruhákba? Nem azért, mert megint azt látja, hogy azok ketten összetartoznak, és ő ismét magára maradt?
Tehetetlenségből szűköl, mert míg a részegek a drága ruhákat tépdesik ki egymás kezéből, az ő ügyében nem történik semmi előrehaladás. Neki egy a fontos: hogy sunyi módon megölje Prosperót. Azt az embert, aki megtanította beszélni.
Örülnie kellene annak, hogy a szigetéért szavakat kapott cserébe?
Különböző meggyőződésekből civilizálnak törzseket – most akkor ez jó vagy rossz dolog? Az őskultúrák szempontjából biztosan ártalmas… Caliban gyerekkorától fogva Prospero lábához dörgölőzött. Szerette. Aztán bosszúvágy támadt föl benne. A világért sem akarok arra játszani, hogy Calibanon megessék a néző szíve!
A közelmúltban egy emlékezetes főszerepben is láthattuk: Áment játszotta a Szenvedéstörténet című Jeles András-darabban. De az előadást az utóbbi hetekben már nem találtam meg a Kamra műsorában.
Sajnos, ebben az évadban már nem megy. Kifejezetten erős előadásnak gondolom, a nézők mégsem nagyon jöttek be rá. Talán túl súlyos, túl sokkoló volt ez az ávós történet az ideológiához való hűség nevében először kínzó, azután a kínzások áldozatává váló kommunista tisztről. Pedig Ámen viselkedése, világlátása elgondolkoztató: éppen azokat az értékeket keresi a sorsában, amelyeket a kommunizmus tett tönkre. A fiatalok közül többen jöttek, ők jobban megértették a darab humorát is.
Szerettem a szerepet, és nagyon jó volt Máté Gáborral dolgozni: ő is érzékeny és igényes rendező. Az előadás azonban nem sikerült elég jól, túl sok realista eszközzel élt a szürreális elemek rovására. Az előadás előtt, amíg a nézők bejöttek és leültek, egy elítélt vallomása volt hallható: megdöbbentő, szürreális tartalmú és tónusú mondatok sora. Ez kijelölt egy stiláris irányt, amit azután az előadás nem folytatott. És fölöslegesen túlmagyarázta a Krisztus-párhuzamot; erre a legjobb példa az a jelenet, amelyben Ámen a kihallgatása közben az ablakkeret keresztjére feszítve látható.
A közelmúltban és a jelenben is volt, van olyan szerepe, amely gyengébb alapanyagból készült, kevésbé sikerült előadások része. Könnyen helyre tudja tenni magában az efféle helyzeteket, vagy nagyon meg kell küzdenie velük?
Amikor az ember begörcsöl – mindegy, hogy a darab, a rendező vagy éppen saját tehetségtelensége miatt –, és görcsből kénytelen játszani, az rohadt egy érzés! Tudom, hogy valami nem jó, szégyellem magam, de közben azt is tudom, hogy nincs mese, aznap este is felmegy a függöny. És addigra valahogy el kell magammal hitetni, hogy mégiscsak van közöm ehhez a szerephez is. Amikor már fönt vagyok a színpadon, minden sokkal könnyebb: együtt játszom a partnerekkel, tovább szövődnek a szituációk. Mint ahogy tovább szövődnek a hétköznapi sorsok is – gazdaggá lesznek a lélekben szegények, boldoggá a pénztelenek; tehetségtelen, de szerencsés színészek percek alatt sztárokká válnak –, én meg itt állok a próbatábla előtt, és új szerepre várok.
Az interjút készítette Dömötör Adrienne