Miközben a szereplők – már az előadás részeként – használhatóvá teszik a játékteret, azaz mind a négy oldalról kinyitják a faházat, hogy belásson a közönség, már beszélnek is; a cipekedés, jövés-menés közben elhulló mondatokban közlik velünk az indító szituációt. Amely voltaképpen egy drámai sablon: a valamilyen ürüggyel egy helyre gyűlt különféle, egymást alig vagy nem is ismerő emberek „összejövéséből” kikerekíthető történet. Még az is a sablon része, hogy később, jó idő elteltével a már majdnem egymáshoz szokott társaságba belecsöppen még valaki, hogy átrendezze az erővonalakat, és magát a történetet is.
Viktor Szlavkin Karikajáték című darabjában, amelyet Morcsányi Géza fordított, az egy térbe csapódó szereplők többsége negyven-negyvenöt körüli – és erről szól a darab; valamint arról, hogy ezek a középkorú emberek a Szovjetunióban éltek és élnek.
Mesélik, akik látták: a „cerceau” (azaz „karikajáték”) címen elhíresült, Vasziljev rendezte maratoni előadás fantasztikus volt, sok-sok évvel ezelőtt. Gondolom, Vasziljev közismert rendezői zsenialitásán kívül például azért is, mert ez a – nem drámai, hanem színházi – alapanyag igencsak beletrafálhatott az akkori hazai – és kelet-európai – közérzetbe, a perspektívanélküliség és az értelmiségi dekadencia sűrű világába.
Nem épp csehovi, de legalább csehovos az indítás: emberek készülődnek valamire – itt egy közösen eltöltendő hétvégére –, s mintegy mellékesen felfedik önmagukat, sorsukat. Ezekről a sorsokról tényszerűen vajmi kevés derül ki eleinte – akárcsak Csehovnál –, de annyi átjön a körkörös rivaldán, hogy bár különféle, mind finoman rajzolt, mély, elementáris, egzisztenciális, intellektuális és érzelmi – szóval totális bánat. Hat remek színész sertepertél és beszél – magának, másnak – a házban; az első felvonás komoly ígéret. Hatásos zene (Monori András m. v.), remek, árulkodó jelmezek (Varga Klára m. v.).
Az alkalmi társaság vezetőjének a ház újdonsült tulajdonosa, Petusok látszik: ő verbuválta össze ismerőseit erre a hétvégére, és, mint majd kiderül, akár egy életre. A Lengyel Ferenc játszotta figura kezdetben agilis, kezdeményező, lelkes és reménykedő – és hogy, hogy nem: éppen ezzel hozza elénk egy becsődölt, erős negyvenes ismerős alakját.
Illetlenség lenne elmesélni, ki kicsoda ebben az előadásban, hiszen, mint az az első felvonás végére kiderül, másról sem szól a darab. A reménytelen közérzet, a csődtömeg eredőiről, egyéni és kollektív motivációiról.
Beszélnek és isznak. Kapcsolatkezdemények villannak fel – de csak azért, hogy újabb kudarc csapódjék az eddigiekhez. Monológok, olykor dialógusnak álcázott saját szövegek bomlanak ki – de fel nem szikráznak, mert egymáshoz nincs viszonyuk. A borzalmasan terjengős, és egyre csak atmoszférát játszó második felvonás végképp leleplezi, hogy drámára nincs remény. Pedig itt már nem hat, hanem a váratlanul betoppanóval – aki természetesen megkérdőjelezi az összes, eddig szilárdnak hitt tudásunkat arról, mi és miért folyik itt – hét sors kerekedik szép lassan; olyanformán, hogy a vak is lássa: igazi történet csak egy van, az öregemberé, akit Végvári Tamás játszik. Ő ugyanis nem tartozik a negyvenesek unásig ismert, kívül-belül leharcolt, reménytelen csapatába: neki, tán kora és életkora miatt is, legalább a múltja hiteles.
És a néző, aki pedig eleget élt egy hasonló életkudarcokat generáló társadalomban, s fel is számlálhatja (akár magát is közéjük adva) a hasonló sorsokat, azon kapja magát, hogy azok nem nagyon, ez, az öregemberé viszont nagyon is érdekli. Ez sem drámai vonás, de a mindeddig lírától elomló előadásban legalább epikus zárvány, amelyre kell és lehet odafigyelni; muszáj együtt menni a darab azon szereplőivel, akik a töredékekből, információmorzsákból, akár egy puzzle-t, összerakják, rekonstruálják ezt a valóban izgalmas életet.
Lukáts Andor rendezésének legnagyobb erénye, hogy ezt, az Öreg Koka alakját és sorsát az előadás középpontjává bírja tenni. Egyébként erénye az is, hogy tudja, miből és hogyan keletkezik egy súlyos és hatásos atmoszféra, amely drámai értelemben tökéletesen „impotens” ugyan, de amúgy lírailag intenzív és megkapó; még erénye az is, hogy a karikajáték-jelenetet olyan szépen rendezi és játszatja, hogy (vagy ez már baj?) belesűríti mindazt, amiről az előadás szólhatott volna. A néző ezt a jelenetet látva felélénkül: részint árgus szemekkel figyeli, rendben lesz-e minden a karikákkal (rendben lesz), részint örül, hogy most végre „meg van szólítva”.
Ugyanilyen, átmenetileg felvillanyozó egy-egy szereplő egy-egy monológtöredéke és a hozzá „csatolt” játék. Végvári Tamás kiemelkedő – megint egy öregember, megint bölcs és szolid – játéka mellett Csákányi Eszter szintén ismerős vonulatának újabb darabja nyűgöz le elsősorban: ezek a balul sikerült női sorsok, ezek nagyon mennek Csákányinak, de minden egyes alakításban van valami új, valami váratlan, most az, ahogyan némán, a mások történeteit hallgatva belejelzi saját sorsa reménytelenségét. Csákányi hallgat ezen a színpadon a legeslegjobban.
Pedig éppen ebben, a mások hallgatásában széles a skála. Ágh Márton m. v. díszlete olyan játéktér, amelynek szoros részei vagyunk: a szereplőket nézve az ember szükségképp néhány nézőt is szemmel tart, s miközben – kicsit unatkozva – a szemben ülőkön az unalmat, a játszókon a feszült, együttérző, vagy éppen ellenséges, ideges figyelem alakulását tanulmányozza.
A színészek igazán igyekeznek. Takátsy Péter például egyetlen másodpercre sem feledkezik el a megformálandó karakter külső jegyeiről, és odaadással, szorgalmasan és egy percig sem lazsálva mutat mindent; akárcsak Tóth József egy teljesen más karakterben: az ő Pásája egy pillanatra sem adja föl az érvényesülés illúzióját, szüntelenül és mohón és rögtönözve kapkod a lehetőségek után. Fullajtár Andrea nem a negyvenesek közül való, az ő Nágyájának, ennek a fiatal, eléggé butuska és eléggé bizonytalan lánynak azzal kellene megrendítenie, hogy mennyire nincsen neki súlypontja – de Fullajtár ezúttal mintha nem érezné belülről ezt a sorsot, hiszen olyankor jó, amikor a játékon belül játszik, valaki mást. Rába Rolandnak is az exteriőrje mond a legtöbbet, pedig ő is fiatalabb, és máris otthontalan, de nemigen van hová mennie.
Azt mondja Vasziljev a Karikajátékról, hogy benne „egy antidrámai struktúra lett drámává alakítva”. Az antidrámai struktúra rendben, drámává nem alakult ugyan, de az is rendben, hiszen a színielőadáshoz már régen nem muszáj a dráma, jó a líra, az epika meg bármi más is, csak színházra, játszásra alkalmas legyen. Nem tudom, hogy a Karikajáték előadását felütő első és lezáró harmadik felvonása (melyek apróbb igazításra szorulnának, de, mondjuk, lehet őket játszani) által közrefogott másodikban minek és hogyan kellene játszódnia vagy látszania a színpadon, de a jelenleg létező második felvonást nézve annyi biztosnak látszik, hogy nem annak, ami van.
A közérzetünk persze most is rossz. A helyzet – már, még, megint – eléggé reménytelennek látszik; legalábbis nekünk, negyven és ötven közöttieknek. De mégis minden annyira másképp rossz, hogy ettől a hajdani reménytelenségtől fényévnyire vagyunk már.
Csáki Judit