Pozíciók. Ezt a címet adom a Szkéné új bemutatójának. A színpad felosztott horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Így több szeletben látunk helyszíneket. A helyszínek: asztalok székekkel és ágyak. Ez a réteg, ezek az emberek így élik az életüket: asztaloknál „dolgoznak” és ágyakban „szeretkeznek”. Minden cselekedetük idézőjeles. A kommunikáció mutatja a nyelv torzulását, a kapcsolatok sivárságát, mindenki közhelyeket mond az ágyakban és frázisokat pufogtat az asztaloknál. Őszinte beszéd csak a kocsmaasztalnál hangzik, ez pedig a legútszélibb káromkodás. A darab a pozíciókról szól, ezek pedig kétfélék: hatalmi, illetve szexuális pozíciók. Hatalmi viszonyok, amelyek ezek az öltönyös-nyakkendős urak alárendeltek egy másik hasonló úrnak, vagy nekik alárendeltjeik. Hatalmas pozíciójú emberek, minisztertől osztályvezetőig, akik korruptak, inkompetensek, de profi hazudozók. A nők estélyi ruhában, vörös körmökkel illegetik magukat egyik ágyból a másikba, itt is, ott is hazudják a szerelmet, néha maguk is elhiszik, amit mondanak, nyögnek, suttognak, káromkodnak. Ha nem is látjuk a Kámaszutra teljes arzenálját, de jó sok pozícióban ügyeskednek, állva, ülve, oldalról, hátulról. A baj csak ott van, hogy senki sem boldog, senki sem őszinte se a törvényes, se a törvénytelen ágyastársaival.
Az előadás címe: Üzenet innen ide. Utólag olvastam csak a műfaji meghatározást: vígjáték. Nos, van sok néző, aki röhög, mosolyog, de többnyire feszült a figyelem és néma a csend, találva érezzük magunkat vagy másokat.
Az író-rendező személye titokzatos kettősséget mutat. Mindkét szerepben magára vállalja a felelősséget, és még játszik is az előadásban Tamási Zoltán. Szélesebb körökben azonban inkognitót választ és egyes műsorfüzetek Csokonai Fábián néven említik.
Pedig íróként semmi elbujdosnivalója nincs. A dialógusok életszerűek, a szókincs sekélyessége nem az ő hibája, a keresztül-kasul kefélés és átverés – Schnitzler után szabadon – jól mutatja az általános erkölcsi romlást, a szalonképessé törvényesített hazudozást, az országos méretű kuplerájt. Rendezőként olyan barátokra, régi partnerekre épített, akik „bírják egymás szagát” – ahogy Kertész Ákos fogalmazott a Makrában –, ismerik egymás légvételét, bíznak egymásban, jobban, mint azok a hősök, akiket megmintáznak.
A jelenetek ritmusa kissé döcögős, egy-egy fénycsóva viszi a néző tekintetét a történésre, a többi szereplő addig sötétben van vagy helyezkedik a következő ágyak és asztalok köré. A vég egy orgia méretű viharos tánc akar lenni, számítva arra, hogy a néző is így érzi: itt a finálé, tapsoljuk végig az egészet. Lehet, hogy a sokadik előadásra megszületik ez a befejezés, a bemutatón még nem sikerült. Maga az „üzenet” annyi: nézzétek, hová jutottunk, hová juthatunk még, ha nem vigyázunk. Nem valami sok, de egy érdekes produkciót látunk, remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel.
Kiemelkedik közülük Deák Tamás lerészegedési jelenete, Tamási Zoltán (adóbevalló) és Felhőfi Kiss László (adóbehajtó) kettőse a bürokrácia útveszejtő szókincsével. Felhőfi eddig tán legjobb alakítását nyújtja a merev részeg, bikanyakú, üveges tekintetű hivatalnokával, aki titokban edzéseket tart rugdosásból. Szemerédy Virág úgy tudja mondani a megcsalt feleség közhelyeit, hogy mindent elhiszünk neki, még meg is sajnáljuk.
Üzenet egy romlásban lévő világról, palackposta, amely szerint bizony hiába kozmetikáz a politika odafent, mindenki kétségbe van esve idelent. Átláthatatlan hatalmi és szerelmi szövevények között már csak az Isten segít rajtunk, ha van. A nézőtér pedig nem nevet a vígjátékon.
Bácskai Júlia