Kinn Rákosszentmihályon, a Világ moziban gyakran történik népművelés, örömszínház, underground off-off-játék – és még sok más. Színházcsinálásra szövetkezett emberek próbálnak életben maradni úgy, hogy azt művelik, amit a legjobban szeretnek.
Malgot Istvánék egykori Holdszínházának neve bővült a „világ”-gal: ez egyrészt utal az egykori mozi nevére is, másrészt pedig egy kicsit mesei. Azaz épít a gyerekközönséghez szólás hangsúlyos szándékára, az iskolák közelségének (és egyéb színházak jókora távolságának) földrajzi tényére is.
Repertoárjuk tehát ezért is sokféle: gyerekdarabok, önálló estek, s a környék lakóinak bizonyára kedves sanzon-összeállítások. Ugyanakkor olyan egyéniségek vannak itt, akik másra is vágynak: Koltai Judit művészeti vezető erős személyiség, sokfélét tud a színházról – ezért sem akar beletunyulni a kultúrházi programszervezés monoton rendjébe. Ezért kell többek között Mrożek, Szép Ernő, Egon Wolff – és esetünkben most, a legfrissebb bemutatónak: Örkény.
Zongora van az előcsarnokban, azon mindig szép gyertyaszál világol. Mellette pedig – színházban talán kissé szokatlanul – vendégkönyv. Oda írnak be a nézők. Érdekes olvasmány ez, ki nem hagynám, amiként kiállításon is mohón átlapozom a vendégkönyvet. A baráti kötelező gratulációkon és udvariaskodásokon kívül mindig nagyon tanulságos az efféle – talán mert nem kötelező, s még nevesítve is következmények nélküli – kendőzetlen véleménynyilvánítás.
Két beírás fogott meg: e kettőből gyúródott össze a magam benyomása is, ami a teljesen ártatlan nézőé elsődlegesen (s csak utóbb, a hosszas értelmezés, összevetés és fogalmazás összetett folyamata teszi némileg szakszerűbbnek hatóvá).
„Örkényt ma már csak így vagy sehogy” – szól az egyik mondat. „Ha azt gondolják, hogy így megszerettethetik Örkényt azzal a kevés emberrel, aki még színházba jár, tévednek” – valahogy így a másik.
Tétovaságot sugall, ha elfogadjuk, hogy mindkettőben van igazság. Közönsége, „befogadója”, a színházi ízlésvilág határozottsága befolyásolja, melyik vélekedés kerekedik felül.
Erős Judit rendezése expresszionista színházat idéz, akár a tízes években is lehetnénk: erős a látvány, megszabott a szimbólumrendszer. Tóték voltaképp baromfiak a saját baromfiudvarukban: a családfő kakas a szemétdombján (a hangsúlyos klozet maga az, ami) – s így káráló tyúkasszonyság Tótné és izgatott jércécske az Ágika (Babják Annamária, illetve Koltai Judit összpontosított, fegyelmezett játékának köszönhetően teljesen precíz képét adva a „szárnyas létnek”). Ők ketten a Malgot tervezte térben szintén tyúkketrecbe térnek, ha nincs jelenésük. Kívül pedig felbolydult világ van: három clown jeleníti meg a mindenkori – s nem a II. világháborúhoz időben köthető – környezetet. Egy leányka, a Vakarcs, maga a darabbéli postás és a Lajtos (Nacsev Nándor, Varju Nándor, Vass Lívia). Ők kártyáznak, susmorognak, belebeszélnek, mutogatnak, a valóságot sugallják vagy éppen szimbolikusan jelenítik meg mozgásukkal, gesztusrendszerükkel mindazt, amiről a tyúkudvar népe mit sem tudhat. Filozófusok és bohócok. Ki van pingálva az arcuk és – lehet, talán erőteljesebben, iszonytatóbban – meg kéne mutatniuk, mi zajlott a Donnál, mi zajlik Groznijnál vagy Koszovóban.
Talán világos, hogy ilyen körítéssel, ilyen frazeológiával a Tóték nem igazán szórakoztató darab. A három bohóc értelmezői szerepének erősítésével filozofikusabbá válhatna, az egyébként szépen szervezett „fenti” játék révén pedig markánsabb „kisvilág”-szatírává lehetne az adaptáció. Nem sutaság, hanem érzékelhetően esztétikai döntés eredménye, hogy egymás mellé rendelődött a kétfajta minőség.
Így is figyelemre méltó az az erőfeszítés, amely egy jól ismert darab friss értelmezésére és új stiláris megjelenítésére törekszik. Nyilvánvaló, hogy mind az Őrnagynak (Jáger Szabolcs), mind Tótnak (Sárosi Attila) kevesebb színészi lehetősége marad ily módon. Ugyanakkor ez a játékmód rávilágít a „félklasszikusok” játszási lehetőségeinek gazdagodó tárházára, a szöveg alatti réteg teljesebb kibontásának lehetőségére, bátran vállalva az „elrettentés” vádját is.
Budai Katalin