Igazi televíziós ötlettel szolgált a Színházi világnap alkalmából az M2. Olyannal, amilyenre csak ez az eszköz képes. Négy különböző előadásból gyúrt össze egyetlen Macskajátékot. Mint a közülük kettőt is rendező Mácsai Pál megjegyezte, olyan ez persze, mint amikor a diákok azt játsszák, hogy valaki rajzol valamit, letakarja, aztán a másik folytatja, majd a harmadik és így tovább. Legföljebb a letakarás nem stimmel egészen, bár azt meg Tőrácaik Maritól hallhattuk, hogy mielőtt eljátszotta Egérkét, nem látta elődeit.
Elvi kifogásokat persze bőven lehet sorolni a szent esztétika nevében. Hiszen az ilyen játék fölrúg és megszentségteleníthet minden alapelvet. Különböző időkben, különböző színészek, különböző díszletekben, különböző ruhákban, különböző rendezői elgondolások jegyében mondják el folytatólagosan ugyanazt a történetet. Semmiféle egység nem képzelhető el, szinte kizárt, hogy az egész együtt igazán szóljon valamiről. De a különféle elgondolások, a különböző szemléletek, különböző korok fölfogásának összevetésére sem igazán nyújt módot ez az eljárás, hiszen nem azonos részek kerülnek egymás mellé, legföljebb a folytatások találkozásánál ismétlődik meg néhány mondat, amiből legföljebb annyi derül ki, hogy még a szöveg sem azonos a különböző előadásokban.
A játéknak azonban nyílván nincs is semmiféle akár praktikus, akár elvi célja. Nem akar semmit bizonyítani, semmit demonstrálni, legföljebb a mű, Örkény István kisregényből lett darabjának halhatatlanságát. Ez mindenesetre fényesen sikerült is. E tekintetben a Macskajáték a Hamlettel vetekszik. Bárhogy elő lehet adni. Mindössze abban különbözik tőle, hogy nem lehet nagyon elrontani. Mindenhogy jó. Mert amúgy a négy produkcióból összehajtogatott műsor mégiscsak szólt valamiről. A világ föltartóztathatatlan romlásáról. Nem nagyon eredeti eszme, de legalább nem is lehetett szándékos.
Hangsúlyoznom kell: nem az előadások romlásáról beszélek, hanem a világéról. Ha van minőségi különbség a régebbi és az újabb előadások között, azt nem annyira szakmai, mint inkább a világ állapotából, az ember, a személyiség jelentőségének hanyatlásából következő. A szerkesztők is érzékelhették, hogy nincs egy súlycsoportban a hetvenes évek színháza a kilencvenes évekével, merthogy az első pesti színházi előadásba nem mertek belepiszkálni. A Sulyok–Bulla-féle produkció első részét teljes egészében leadták. A „csemegét”, a vagdaltat csak a kilencvenes években született produkciókból aprították össze. Psota Irén vagy Dobos Ildikó Orbánnéja persze nem rosszabb, talán nem is jelentéktelenebb alakítás Sulyok Máriáénál, csak éppen s súlya nem azonos. A személyiség nem olyan fontos, akit megjelenítenek, a történelem nem annyira fontos, amelyről beszélnek. Tábori Nóra előadásában Orbánné öngyilkossága viszont inkább már a Szeszélyes évszakokba illene, mint Örkény darabjába.
A világnapi attrakciót egyébkent rengeteg interjúval körítve duzzasztották föl négyórás monstre műsorrá, aminek nyilván egyetlen értelme az ünnepi alkalom fontosságának, komolyan vételének demonstrálása. Nem állíthatom ugyanakkor, hogy a rengeteg beszéd egészen fölösleges volt. Örkény és Székely Gábor három évtizede elhangzott szavai mindenképpen fontosak és érdekesek. Halász Judit pedig alighanem példátlan színháztörténeti érdekességgel szolgált, amikor elmondta, a Macskajáték úgy került színre négy hét alatt, hogy a színészek, egy produkció teljes szereplőgárdája, bevonult Várkonyi Zoltánhoz, a Vígszínház igazgatójához, hogy ezt pedig nem lehet megcsinálni. Helyette került a Szolnokon már sikeres darab a Pesti Színházba.
Az ilyen történetekért föltétlenül érdemes fölvenni a sok-sok dumát. Kérdés persze, hogy mind le kell-e adni?
Zappe László