De jó lenne hinni, hogy örömkorban Örömállam polgárának az élete csupa gyönyörűség! Görgey Gábor azonban még ebből az illúziónkból is kiábrándít. Ám mégsem ezért született kesergő a helyszíni tudósításból. Hanem mert elszomorít, hogy mennyire örömtelen volt ez a jókedvvel várt, sokat ígérő utópiai felfedezőút…
Először is, bevallom, kínosnak és kiábrándítónak érzem a kortársi drámákról írott saját kritikáim refrénszerűen visszatérő képletét, hogy kirobbanóan tehetséges, évtizedek elmúltával is felejthetetlen bemutatkozások után sorra ott kísértenek a beváltatlan ígéretek, és a pályaképeket beárnyékolja az évtizedeken át hurcolt adósság. Éppen a legjobbaknak zavarba ejtően nehéz szemére vetni, hogy hol maradt a Ki lesz a bálanya?, az Adáshiba, a Halleluja azonos értékű, vagy az érdemi bemutatkozást túlszárnyaló folytatása. Görgey Gábor gazdag, sok műfajban elismert, termékeny munkásságában az örök repertoárdarab, a Komámasszony, hol a stukker? politikai és dramaturgiai etalonná lett. Többszólamú, többjelentésű, koronként megújuló üzenete máig a kelet-közép-európai abszurd emlékezetes, magával ragadó példája.
S hogy miért mondom el újra ezt a tankönyvi igazságot, ahelyett, hogy egyből belefognék a legújabb Görgey-abszurd aktuális kritikájába? Mert jelezni kívánom: Görgey mennyivel izgalmasabb és fontosabb drámaíró annál a sikerszerzőnél, akivel a Budapesti Kamaraszínházban legutóbb találkoztunk…
Pedig a bemutatott új darab alapötlete telitalálat. Helyszíne vonzó, cselekménye mulatságos. Érdemes felidézni. Hogy hol volt, hol nem volt – pontosabban: hol lesz, hol nem lesz – örömkorban Örömállam, ahol a polgárokra más törvény vonatkozik, mint a törvényen kívüli vezetőkre. Ahol az Állami Ősatya és bölcs helytartója – a vágyak elfojtásából következő robbanás elkerülése végett – szerelemre, pontosabban örökös szeretkezésre kötelezik a polgárokat, akik parancsra elhiszik, hogy „örömállamban öröm élni”. Csakhogy lassanként kiderül: a legfőbb örömforrás is örömtelenné válik, ha amit szabad, azt kötelező is minél sűrűbben megtenni. Interjú című emlékezetes versében Görgey hajdan már feltette a kérdést: „Mi történik itt a szerelemmel?” Az idézett, „állandósult önkívülettel” szemben a legfrissebb válasz a folyamatosan végzett szexuális gimnasztika. Aminek ideológiája – Freud után szabadon – az „Elfojtás, gátlás, neurózis” elrettentésül hangoztatott hármas jelszava. Ezt aztán addig mondogatják Örömállam polgárai, míg az Oedipus-komplexus-tértől a Libidó sugárútig majdnem mindenki elhiszi, hogy az élet célja a meggyőződéssel végzett (házasságon kívüli) szexuális teljesítmény. A nők ennek szolgálatában táncrend helyett fekvésrendet és partnereik dicsőségét hirdető teljesítménykönyvet vezetnek, míg a férfiak agyonunt feleségük és más rámenős nőstények elől menekülve titkolják, hogy voltaképpen nincs is mit titkolniuk. A világ rendjét Freud Zsigmond, az Állami Ősatya, és legjobb tanítványa, Töf elnök őrzi. Csakhogy – hallottunk már ilyet! – ez a tökéletes, stabilnak hitt látszatvilág előbb-utóbb meginog, megrendül. Nem fegyverrel döntik meg, akik erre hivatottak, hanem szerelemmel: azzal, hogy Jancsi és Juliska szívében még él a tiltott, üldözött, igaz szerelem…
Ebbe a Görgey tervezte Capilláriába, a valóságra alig hajazó abszurd keretbe, illetve helyzetbe – minden belefér. Az a politikai szatíra is, amelynek elemeit a szerző gondosan összehordja, dramaturgiai rendbe rakja és részben ki is használja. Elképzelem, hogy fogadta volna a közönség, hogy fogadtuk volna mi magunk a nagy vezér (ezúttal Sigmund Freud) szobra előtt kötelezően tisztelgő polgárokat, az egész orwelli színeket felvillantó társadalmi panorámát, mondjuk 1984-ben, Óceániában. De mindez régen volt és igaz sem lehetett akkoriban… Azóta viszont az idő a felvázolt képnek nemcsak a színét, a visszáját is kikezdte, és a túlhaladott politikai szatíra negatív lenyomata felett hasonlóképpen eljárt az idő.
Lehet, hogy az ezredfordulóhoz érve, ma már izgalmasabb lett volna, ha a szerző a történet keretjátékát állítja reflektorfénybe, és akkor a két nemzetbiztonsági feladatokat ellátó, ostoba rendőr konvencionális csetlése-botlása válik a cselekményben felvillantott megfigyelési botrány keretévé, vagy hátterévé. Persze nem egy az egyben, szimplifikálva és vulgarizálva az aktuális politikai összefüggéseket. Ellenkezőleg. Éppen a képlékeny és érzékeny általánosítás tehetné tértől-időtől elvonatkoztatva is hitelessé a képet, időt és helyet biztosítva a nézőknek a gondolatszínpad egyedi bebútorozására. Görgey azonban, mintha félne megterhelni a közönséget, inkább megkíméli az asszociáció és adaptáció olykor elengedhetetlen fáradságától is. Inkább tálcán nyújtja át az arra kíváncsiaknak a könnyen emészthető, kész csattanókat és tréfákat. Gondosan felrajzolja az abszurd világ körvonalait, jelzi, hogy mit és hogyan kellene megfejtenünk a titokzatos, emberlakta univerzum különös törvényeiből, de miközben hőseivel együtt erre várakozunk, kabaréba illő bohóckodással, olcsó szóviccekkel ingerli a rekeszizmainkat. Különösen az Örömállam biztonsága felett őrködő, ostoba rendőrkettős jeleskedik a kelleténél hosszabban a félreértett és félremagyarázott idegen szavak facsargatásában. Csakhogy a telepatikus patikus említése, az elfojtást a megfojtással, a paralízist a pszichoanalízissel összetévesztő karhatalom, a talpig hollószínházi humorban feszengő hősök zavara inkább bosszant, mint nevettet. Különösen akkor, ha a leghálásabb szerepeket játszó színészek minden egyes szót és minden csattanót agyonhangsúlyoznak.
Ez a poénvadászat alighanem azzal függ össze, hogy a rendező – Rozgonyi Ádám – alapjában nem bízik sem a szövegben, sem a nézőben. Ezért azután nehezebben emészthető, fajsúlyos, abszurd komédia helyett előzékenyen könnyű köznapi kabarét kínál. A közönség tartózkodásának igazi oka valószínűleg ennél is mélyebben van: a tegnapi előítéletekben. Abban, hogy túlságosan bekódolták mifelénk a polgárokba az abszurd elleni, zsigeri averziót. Nem lehet véletlen, hogy az előadás egyik főszereplője, Sztárek Andrea nyilatkozatában még a szerzővel is szembeszáll, aki szerint „abszurd drámáról van szó”, míg ő színészként fergeteges vígjátékról beszél, „amely tele van finoman obszcén utalásokkal is”. A nézőnek ebben a vitában nemigen van szavazati joga. Ki elégedetten, ki csalódottan kell hogy tudomásul vegye: a rendező az utóbbit, az enyhén malackodó komédiázást választotta, meghagyva az abszurd játék színrehozatalának esélyét az utókornak.
Így aztán a kabaréra kondicionált színészek hangos közösségében Andai Györgyi az egyetlen (Madam Dezsavü), aki nem neveti ki, hanem sorsával együtt felvállalja a ráosztott figurát. Az imént polemikusan idézett Sztárek Andrea (Mester őrmester) vérbő humora akkor érvényesül igazán, amikor őrmesteri derékszíját képletesen meglazítva, kibújik a karikatúra kényszerzubbonyából, és nem próbál percenként hatvan másodpercnyi nevetést kicsiklandozni belőlünk. Az ezerarcú, szinte minden szerepében katartikus hatást kiváltani képes drámai színésznő, Tímár Éva ezúttal érezhetően feszeng a nem neki való szerepben. Társához bilincselve oly szomorúan vergődik az olcsó helyzetkomikum szorításában, hogy szívből megsajnáltam. A többi, páronként körvonalazott és színezett szereplő jobbára előre gyártott színpadi elemekből építkezik. Kránitz Lajos (Lila úr) és Szerencsi Éva (Lila nő) mindvégig harsány, néha hatásos is, de egyikük stílusa sincs még köszönő viszonyban sem Görgey abszurd humorával. A színlapon feltüntetett Szürkék (Haas Vander Péter és Németh Judit) semmivel sem látszanak szürkébbnek sem a Feketéknél, sem az örömtelen örömlányoknál (Németh Borbála és Madarász Éva).
Székely László lebegő plexihasábokból komponált, jól mozgó díszletei – felejthetően fantáziátlan. Az előtérben hivalkodó mellszobor Freudnak nem eléggé jellemző, szimbólumnak viszont földhözragadtan jellegtelen. Jánoskuti Márta jelmezei olyan ismerősek, mintha nem is Örömállam örömkori polgárainak, hanem egy Budapesttől 160 kilométerre levő kisváros kisszerű lakóinak testére szabták volna mindet.
Merem remélni, hogy igazságtalan túlzás lenne a Budapesti Kamaraszínház legutóbbi bemutatóinak ízlésficamaiból messzemenő következtetéseket levonni. De tény, hogy az Othello robbanó drámai ereje, a Madárkák merész stíluskeresése, az Animus és Anima visszafogott feszültsége után hideg zuhanyként ért idén a kisszerű és túlhaladott kabaréstílus feltámasztása. Különösen azért, mert Szakonyi és Görgey darabjainak populáris áthangolása a színház által felvállalt jó ügy sikerét, a kortársi magyar dráma táborának kiszélesítését, rangjának bizonyítását veszélyezteti.
Földes Anna