A Bárka kezdettől fogva hirdette, hogy összművészeti intézmény kíván lenni, melyben a dráma is születik, alakul, formálódik – ezért, hogy aktív színpadi írók is lehetnek a társulat tagjai. Tasnádi István és Kárpáti Péter meg is felel ennek az igénynek, s darabjaik (egy részük legalábbis) a Bárka együttesére és terére komponálódnak, a résztvevők tevékeny közreműködésével. A Titanic vízirevü illetve a Díszelőadás lett az együttműködés eredménye (Matuz Húsevőkje, úgy tetszik, örök ígéret marad).
Kárpáti Péter Világvevője a legjobb példa erre a következetes műhelymunkára: az 1991-es darab több alakváltozaton – s ezzel együtt címváltozaton – ment keresztül, míg a mostani évad Kárpáti–Novák-szériájának nyitódarabja lett. Kezdődött Az út végén a folyó címmel, a Pesti Színházban, majd folytatódott néhány évvel később Kolozsvárott, ekkor már Méhednek gyümölcse címmel, s most nyerte a Világvevő nevet és készültségi fokot. Ez a szöveg – Kárpáti és a rendezői víziók képlékenységét, egyben verzatilitását bizonyító folyamat – meglehet, nem érkezett el a végpontjához, hiszen a nemrégiben a Jelenkor kiadásában megjelent Kárpáti-kötet, mely a Díszelőadáson kívül valamennyi eddigi munkáját tartalmazza, világosan mutatja, mennyit alakított a most játszott verzión, mennyit írt bele, illetve vett el belőle.
A műfaji megjelölés érintetlen: „misztériumjáték”. Ami jelent némi kötöttséget: stilárisan, azaz szertartásosságban, egy életút állomásainak összekapcsolásában, a meseszerűségben. Novák Eszter rendezésében a filozofikus létértelmezést szolgáló keret változott meg, mondhatni, saját ellentétébe csapott át. Egy korábbi cikkében Sándor L. István így ír Az út végén a folyóról: „a főhős reális élethelyzetből induló, valóságos térben zajló útjának egyes állomásait a felidézett középkori színjátékforma stilizált mozgássá, a lét lényegére való ráismerés stációivá lényegítette át”. Így közeledett hozzá a kolozsvári előadást rendező Bérczes László is, aki a „csodás halfogás” Dráva melléki cigányfolklór meséjét az apátlanság nagy archetípusával ötvözte össze. A főhős, Pici Jani kicsiny gyermekként még a nagyapjával leste a Nagy Halat, apátlanul, egy idős ember kezébe kapaszkodva mégis. (Gyönyörű volt a kép: a hallal való birkózást egy befőttesüvegben úszkáló aranyhalacska jelképezte.) Ő nem lehet valódi, név szerinti apja Marika kisfiának, illetve le kellett mondania az apaságról, ahogyan a Kissoron lakó Ignácz sem tudhatja, vajon apja-e igazán a szőke, kék szemű csecsemőnek, s ahogyan apa nélkül marad Keszeg két gyermeke is, amikor Keszeg – a Serköv „magyar gyerek” dolgozójától eltanulva a módszert – a földbe szúrt vaspákán keresztül kap áramütést.
Ennyi gyerek nélküli apa, és apa nélküli gyerek után szinte érthető, hogy a csoda megtestesítője, azaz Végh Annamária öle meddő. Az ő méhének nem lehet gyümölcse. Jogos tehát a cím megváltoztatása ebben az értelemben is: ha nem erre az érzelmi-lelki szálra fűződik fel az egyes epizódok füzére, akkor Végh Annamária slágerénekesnő meddőségének sincs funkciója, vagyis kihagyható a szövegből.
Apátlanság, hazatalálni vágyás. Erről szólt Bérczes László rendezése, s az akkori szövegvariáns is: Pici Jani halálával, valamint a csoda irrealitásának erős képiségével sugallta ezt. Most viszont vígság van, hejehuja, cigányfolklór. A csoda igazibbra sikerül, a kifogott nagy Dráva menti beás mítosz, az óriás harcsa nem más, mint maga az énekesnő, a globetrotter Annamari, aki alkalmas lesz akár hetvenezer gyerek kihordására, s a putrisori rokonokkal való vidám szimbiózisra is. Nagy, közös paplan borul legvégül a szereplőkre, a baranyai beás falucska lakóira, akik végigizgulják a rádiós szerelmi beteljesülés közvetítését, s feledik bújukat, bajukat, elárulásukat és megcsalatásukat, a fiatal férfi értelmetlen halálát. Bejön a valóságos valóság: a nyolcadik kerület gyerek-tánccsoportja, roma együttese. Nincs mese: ez magával ragadó, sodró lendületű, élő.
Novák Eszter természetesen gondoskodott arról, hogy a csoda átfordításának minden elemét kimunkálja. Ha tehát Annamari nem révület szülte megoldás, akkor kell egy média pr-os kabarékeret, amely az énekesnő (mondjuk így, Jani előtti) mivoltát hitelesíti. Erre megy el a legtöbb idő és a legtöbb rendezői energia. A nézők ugyanis egy élő rádiófelvétel, Végh Annamária lemezbemutató koncertjének hallgatói egyenes adásban, az éppen adott estén. Van kellemetlen-kellemkedő riporter (Novák Péter önparódiája nagyszerű), van animátor (Dömötör Tamás), s vagyunk mi, akik készségesen szolgáltatjuk a háttérzajokat: lelkesen tapsolunk, zümmögünk vagy ovációzunk – ahogy a piktogramszerű utasítás kéri. Annamari szerepe felértékelődik: ha valóban átlép a dél-magyarországi beás világba, akkor a svájci spleenje is megalapozottabb kell legyen, s művészete sem sikkadhat bele a szatirizált slágergyári miliőbe. Novák tehát komoly slágereket írat Novák Péterrel, maga Cserhalmi György lesz a szövegek megalkotója, s Prókai Annamária (valamint több estén át a beugró Pokorny Lia) képes is a dalok magas színvonalú megszólaltatására. Csakhogy ez időben és szövegben megbillenti az arányokat, áthelyezi Pici Jani – s közvetve a vele élők – sorsának hangsúlyait is. (Még egyszer mondom, nem következetlenül, s nem szövegellenesen, hiszen épp ezért módosult a korábbi verzió.) Mindenképp meg kell említeni az önmagában ragyogó „Frau Dada”-dalt, amely tökéletes Brecht–Weill-song, csak ebben a darabban teljesen értelmezhetetlen, s ily módon értelmetlen. A többi enyhe szívfacsarás, s Végh Annamária szép lelkének feltárása jó kis nótákban, egészen sikeresen (a Hogyha megindul Kína, vagy a Végh Annamária nevet dalba foglaló slágerre gondolok többek közt). Van tehát kényelmesen idő, hely és erő kigúnyolni a kereskedelmi rádióadók szokásait, s a művészi önvallomásos csacskaságokat. Viszont a zenei minőség súlyával mégis pozitívvá kell tenni a csodahal–énekes sztár megfelelést, Pici Jani jutalmazását: így válik szinte fele-fele arányúvá a beás élet szociografikus megjelenítése s a nagy hal elengedéséért járó ajándék motiválása. A misztériumjáték filozofikus kerete ezáltal átalakul, vagy talán meg is semmisül.
Töretlenül megmarad viszont a pazar játéklehetőségű három epizód: Janit kérleli volt szeretője, mondjon le a kisfiukról, hadd kezdhessen egy másik férfi mellett új életen; Jani barátjának, Keszegnek az elsiratása, halála a szenzációs elektromos gilisztafogás következtében; valamint az egyik szomszéd ádáz küzdelme kikapós felesége miatt a néhány hetes csecsemő fiúcska elhallgattatásáért. Ketten vándoroltak át a kolozsvári előadásból: Spolarics Andrea most – a szövegmódosítás következtében vagy kiváltó okaként – új szereplőt, Pici Jani nővérét, Ilkát játssza a tőle megszokott önemésztő dinamikával (Janinak a korábbi szövegváltozatban édesanyja volt, Berta néni). Kolozsvárott Spolarics volt Keszeg felesége, Jutka, aki szüntelen tevékenységgel leplezi és regulázza azt a dühöt, amelyet férje értelmetlen halála miatt érez.
Jutka most Tóth Ildikó, aki nemcsak fizikai kényszerűségből (lábtörése következtében) ül, hanem azért is, mert halpucolás helyett tiszta ruhákat hajtogat kényszeresen. Mindegy is, Jutkának tennie kell valamit, ha nem akar beleőrülni abba, ami történt. Tóth Ildikó megrázóan nagyot alakít most is. Ahogy befekszik még mindig szitkozódva a halott mellé – sokáig lesz feledhetetlen színházi pillanat. Bíró József (ugyancsak Kolozsvárról) viszont maradt Ignácz, a csecsemőt elhallgattatni igyekvő, felszarvazott férj. Minden ugyanaz, mint öt évvel ezelőtt, de valahogy kopott talán az igyekezet, rövidült a játékidő: több elem maradt a komikumból, mint a tragikumból – bár lehet, csak az emlékképek fakulnak. Bíró kiváló színész, minden produkciónak csak nyereség a jelenléte. Torokszorító, ahogy dadogva, dühösen és meghunyászkodva, félénken és felbőszülten közeledik Rózsikához, hűtlen párjához. Egyszerre loccsantaná ki a kis fattyú agyát, és vigyázza gügyögve az álmát. Agresszív csak a kutyával lehet, ki máson tudná levezetni a feszültségét.
Pici Jani Mucsi Zoltán. Talán idősebb, mint ahogy azt képzelnénk. Ez szintén a groteszk, a komikum felé löki a darabot, nem a gyerekéért való küzdelemben az első képben, hanem amikor rajtakapja Rózsikát a nem cigány szeretőjével a Dráva-parton. „Megszültél, Rózsikám?” – ez kabarétréfa, nem naivitás. Ugyanakkor a kifordult lábfej, a félszeg nevetés, a magát megkötő makacsság („álcaruháért”, azaz katonai gyakorlóért írná csak alá azt a papírt, melyben lemond apaságáról) hitelesíti a kiszolgáltatottságot, az apátlan-gyerektelen nyomorúságot. Rajta mérni legjobban, hogy itt a halászat, a Dráva, az így megszerzett hús a minden.
Kiváló karakteralakítás Szikszai Rémuszé, Vasvári Emeséé és Varga Gabrielláé a couleurlocale-os mellékszerepekben. Vasvári Emese a katatón, epileptoid prolinőben feliratkozott Csomós Mari Csirkefej-beli vagy Szirtes Ági Portugál-beli alakítása mellé.
Nagy egységeket, látványos csoportokat és képeket mozgat meg Novák Eszter invenciózus rendezése. Bizonyára megérte ezért beáldozni a sejtelmesebb, vagyis finomabb, érzékenyebb, bujkálóbb motívumokat. A kolozsvári előadáson többet sírt az ember: itt most többet nevet. Talán jól van ez így.
Budai Katalin