A szerző harmincéves, és úgy ontja a darabokat, mint anno Örkény, Molnár Ferenc vagy kortársaink közül Spiró György. Tasnádi István echte drámaíró: nem a próza vagy a líra határvidékéről nyergelt át mintegy mellékesen a színpad ingoványos terepére, hanem elsőrendűen színházi szerző, aki társulatokkal, rendezőkkel, színészekkel termékeny szimbiózisban írja opuszait, amelyek jótékonyan magukon viselik az alkotótársak keze nyomát: dramaturgiailag feszes, színpadszerűen megmunkált-kidolgozott, és a színészek által jól mondható szövegek. A Világjobbítók előzménye, a Don Quijote-repríz a Bárka két színésze, Mucsi Zoltán és Scherer Péter alakjára íródott, s a februárban Kaposvárott bemutatott drámájában Tasnádi még tovább rugaszkodott epikai alapanyagától, Cervantes nevezetes művétől.
E ponton, röpke színháztörténeti kitérőt téve, talán nem árt megállni egy pillanatra, s rögzíteni az örömteli tényt: a két legszínvonalasabb magyar művészszínház, a Katona és Kaposvár is új magyar drámát játszik, legfiatalabb évjáratú szerzőtől, mégpedig nem stúdióban, kisszínpadon, hanem „nagyszínházában”, bizonyára nem csekély művészi és financiális kockázatot vállalva. A Katonában Hamvai Kornél új drámáját, a Hóhérok havát játsszák kirobbanó sikerrel, Ascher Tamás rendezésében, míg Kaposvárott Znamenák István vitte színre Tasnádi Világjobbítókját, úgy vélem, adekvát és autentikus előadásban, rácáfolva az általános kommercializálódásról és színházi apályról szállongó vélekedésekre. A fiatalabb drámaíró-nemzedékhez tartozó szerzők sikere mintegy szimptomatikusan mutatja föl, hogy a rendszerváltás utáni magyar színház felvirágoztatása immár nemcsak az új korszakban színre lépett rendező- vagy színésznemzedékektől várható, hanem a drámaíróktól is. Az előadások sikere a direktorok, Zsámbéki Gábor és Babarczy László minőségérzékét, műhelymegújító érzékenységét és művészi vállalkozó kedvét is dicséri, egyúttal arról is tanúskodva, hogy a kortárs dráma végre elfoglalni látszik az őt megillető helyet a magyar színházban. Az évad egyik figyelemre méltó nóvuma éppen az új magyar drámák fölfutása: az említetteken kívül többek közt Kárpáti Péter darabjai a Bárkában, Spiró bemutatói Pécsett és a Budapesti Kamaraszínházban, Kornis nagy vitát kiváltó Kádár-házaspárja az Új Színházban, Forgách András García Márquez-átirata a Stúdió „K”-ban, Egressy Zoltán legújabb opusa a Shure Stúdióban, s akkor még nem beszéltünk Görgey Gábor vagy Müller Péter darabjairól a Budapesti Kamarában illetve a Madáchban. De ideje visszatérni Tasnádihoz és a kaposvári Don Quijote-átirathoz.
Amely valójában egyáltalán nem „repríz”, hanem eleven, vérbő, nyelvileg bravúros, dialógusaiban feszes dráma, s amely csupán alapszerkezetében emlékeztet a Cervantes-regény sztorijára, ám mindenestől kortársi fogantatású komédia. „Je prends mon bien, ou je le trouve” – a jót onnan veszem, ahol találom –, mondja Moličre. Tasnádi hasonló merészséggel nyúl Cervanteshez, könnyedén emeli át drámába a búsképű lovag s fegyverhordozója figuráját, ám áthelyezi őket magyar környezetbe, a kilencvenes évek végének rendszert váltott, balkanizálódott miliőjébe, szövegeiket telíti az ezredvég lepusztult hadováival, a cselekményt átszövi virtuális és valóságos erőszakkal, a játék vizuális terére pedig rávetíti az interaktív média fantasztikus és öldöklő képeit. Egy elpusztított üzemi könyvtár latinos műveltségű, utcára lökött könyvtárosa lesz a derék lovag kései utóda, aki megunván a társadalmi kitaszítottságot, a munkanélküli-hivatal packázásait, visszaréved a sosemvolt dicső múltba, s birokra kél forgóajtós, csillogó bankokkal, fradista csőcselékkel, nehézsúlyú alvilági stricikkel, csak hogy megvédje a lovagi erényeket, a védtelen hölgyeket, s elnyerje szíve királynőjét, egy utcai gigantposzter csábos pillantású kismamáját, Máriát. (A pihe-puha Mirhatex-pelenkát reklámozó hölgy ki is lehetne más, mint a munkanélküli-hivatal elvált, nyúzott ügyintézője.) Kriston lovagot a társadalmi konvenciók írott és íratlan szabályai szerint aztán rendre lesittelik, s ott benn a rácsok mögött cellatársként találkozik leendő fegyverhordozójával, az almakupec Tökölivel. Talán a legplasztikusabban megírt figura ez utóbbi Tasnádi darabjában: jassznyelvi tirádáinak íve, alvilági elevensége a korai kornisiádák nyelvi erejét és lendületét idézik. Körülbelül így: „Hé, főnök, fuszikos alma? Három rongy egy púpozott plató. Nem egy export, de hámozva király, kompótnak. Búváróra? Mélybúvár… Figyeljen már! Kőpor? Süteményes vitrin? Villanyos jogging? Na, jogging? Van pinkbe’, sárgába’ meg turhazöld, nagy tételbe’, leolcsózva, minőség, hogy lebabázik!” Avagy: „A foxiban csönd van, nyugi van, héder van, a foxiban alszanak egyet a rosszfiúk, és reggel húznak el anyjukba, a vérbe…” A sitten megnyert fegyverhordozó józan földhözragadtságával, slemil vagányságával jótékonyan ellenpontozza a lovag világtól elrugaszkodott emelkedettségét, roppant mulatságos szituációkba rángatva bele társát: összehozza a frigyet a gigantposzteres nőcivel, védeni próbálja a „főnököt” a balhéktól holmi tar fejű nehézfiúkkal szemben (nem sok sikerrel), s persze szüntelenül szövegel, kommentálja az eseményeket, a búsképű csetlés-botlásait.
Kriston Géza kirúgott könyvtáros elszánt és átszellemült tekintettel áll egy félbevágott kispolszkiban délcegen a hatalmas színpad közepén, fogasból lett dárdáját ádázul előreszegezve, mackóruhás, pörgekalapos, gagyibizsus fegyverhordozójával vadul száguldoznak a lakótelepi utcákon, mögéjük vakító esti fények vetülnek mozivásznon, „élőfilm” pereg, a szerző instrukciói szerint. Vad és életveszélyes kalandokba bocsátkoznak, dühöngő Fradi-szurkolók alaposan „leamortizálva” egymáshoz kötözik őket, banki őrző-védők szüntelenül kidobják a rohamozó lovagot, Tökölinek toalettpapírra lenne hirtelen szüksége, tízemeletes panelházakból hosszú tekercseket hajigálnak alá, Kristont tűzoltólétrán szedik le egy magas tűzfalról, ahol éppen gigantposzteres imádottját akarná megvédeni plakátragasztó alpinistáktól. Őrült futamuk végül beletorkollik egy kereskedelmi tévé ricsajos show-jába, ahol is a már űrszkafanderbe bújtatott lovag haditornán mérkőzhet meg a blődlicsatorna pattogó, bájgúnár showmanjével az elérhetetlen dáma kegyeiért, a felturbózott nézősereg legnagyobb gyönyörűségére.
Znamenák bátran él a vizuális hatáskeltés eszközeivel, komplett mozit rögtönöz a háttérben, a tévéshowbeli összecsapást már számítógépes játékprogramok kivetített, virtuális Rambo meccseként látjuk, s végső poénként szegény megkergült lovag már engedelmesen reklámszöveget mormol a nézők képébe súlyos szemüvege mögül. A kaposváriak több ponton is „továbbírták” Tasnádi szövegét, rengeteg szellemes poén, nyelvi geg színesíti a dinamikus játékot (graffiti: Béni Balázs), amelyből bajos lenne egész pontosan szétszálazni a szerzői és a közreműködői részvétel arányait.
Kovács Zsolt szikár alakjára szinte rá van öntve a búsképű Kriston lovag villogó szemüveges, hórihorgas figurája. Kovács akkurátus férfiút formáz, aki halálos komolysággal és természetességgel adja a tiltakozó csendes őrültnek álcázott kiszolgáltatottat és terroristát, aki sokszorta józanabb és alaposabb, mint a szélütött és sarkaiból kifordult, elvadult külvilág. Különösen akkor remekel, amikor a lovag pedagógiai erényeit csillogtathatja: precízen és gondosan nevelgeti illemre, jó modorra, szabatos nyelvhasználatra fegyverhordozóját és idióta környezetét. Az átmenetileg lesittelt, majd vígan lubickoló fegyverhordozót Némedi Árpád formálja meg élvezettel és élvezetesen, empátiával és roppant mulatságosan. (Varga Ákossal ő jegyzi az előadás zenéjét is.) Tökölije hadonászó és hadováló pitiáner csencselő, amolyan korunk hőse „joggingos Józsi”, aki mindig talpára esik, mint a macska; aki kellő időben lenyúlja a lóvét, s aki ösztönösen és virgoncul halászik a zavarosban. Némedi olykor hadarni kezd és kicsit selypít is hozzá magas fejhangon, mintha romákat imitálna, és csak löki, löki a sódert, fáradhatatlanul. Pompás alakítás. A népes szereplőgárdából kiemelendő még Tóth Béla mestersége méltóságát őrző akkurátus borbélya, Csapó Virág lestrapáltan szelíd, tágra nyílt szemmel ámuló gigantposzteres kismamája, Anger Zsolt harsányan rámenős, visító-ordibáló riportere, Szula László egykedvű álláskeresője és öngyilkosjelöltje, Lecső Péter tompán tahó őrző-védője.
Kaposvár színpadán fölvonul az aluljárók s a kültelki plázák egész színes és nyomorúságos beltenyészete: koldusok, zsebmetszők, szekta-agitátorok, elmebetegek, levadult szurkolók, akiket az előadás mind roppant plasztikusan és stílusosan jelenít meg. A Fradi-drukkerek randalírozása mai színpadon ritkán látott, pontosan koreografált, félelmetes tömegjelenet. (A funkcionális díszletet Ágh Márton, a karakteres jelmezeket Szűcs Edit tervezte.)
A nem egészen szerencsés című Világjobbítók egy ifjú és máris rutinos drámaíró titán pályájának jeles darabja: Tasnádi hibátlanul, szellemesen és gördülékenyen tud dialógusokat írni, hajlékony, költői nyelvezete magába olvasztja és plasztikusan képezi le a kortársi szlenget s a városi rétegnyelvek kacifántos fordulatait, szerkesztésmódja könnyed, logikus és elegáns, szövegei gondolatgazdagok, színpadra termettek és működőképesek. Hogy e drámaírói erények miféle csapdákat képesek állítani a szerzőnek, azt talán leginkább Tasnádi tudhatja. A Világjobbítók mindenesetre üdítő előadásban látható Kaposvárott: megejtő humorral és iróniával mutatja be az elképesztően lepusztult, balkanizálódott viszonyokat, a barbarizálódott külvilág hiszterizált mindennapjait. A gyilkos és frivol játékok mégis valamiféle derűt sugároznak: a viszonyokon felülemelkedni képes ember szikár – ámbár némiképp anakronisztikus – optimizmusát.
Kovács Dezső