Több mint kétezer évvel ezelőtt kérdezte Euripidész Élektrája: „Miként is kezdjem a vádjaimat? Miként fejezzem be? Miként fogalmazzam meg?” Korunk eufemizmusainak és üres retorikájának közegében, amikor jobbnak tűnik megkímélni érzéseinket, semmint nevükön nevezni, Agamemnón lányának jajkiáltása semmit sem veszített érvényességéből. Hogy vádoljon. Kíméletlen legyen. Provokáljon. Zavarjon. Végtére is nem ez volna a színház szerepe?
A mindenáron való egyetemesség lendületében és a körültekintés nélküli globalizálódás sodrásában mindannyiunkat az a veszély fenyeget, hogy világunk falu nagyságúra zsugorodik, ahol egyformaság uralkodik, s amelyben bizony nem lesz könnyű a színház sora – ebben a mind erőteljesebben sterilizált társadalomban, ahol mindössze két-három mindenható kulturális szörnyeteg parancsol. Annak beteges kívánsága, hogy minden hasonlóvá váljék egymáshoz a földön arra fog vezetni, hogy végül minden elveszíti sajátos jellegét.
Menekvés a harmadik évezred kezdetén inkább azokban a halkabb hangokban rejlik, amelyek a világ több sarkából felhangzanak, szembeszegülnek az igazságtalansággal és a színház legalapvetőbb szerepére utalnak: felmutatják az ember lényegét, lepárolják és a magasba emelik, hogy megoszthassák majd az egész világgal. Ezek a halkabb hangok Skóciából, Írországból, Dél-Afrikából, Québecből, Norvégiából és Új-Zélandból hallhatók. Ezekből áll össze elégedetlenségünk felkiáltása, amely azután mindenütt visszhangra talál. Néha sajátos helyi akusztikája lesz és eredetének különös hangzása sejthető benne, amely nem tartalmaz semmiféle „globálisat”, mert születésük egyediségét őrzik. És ami még több: mindenkihez szólnak, mert elsősorban egyvalakihez címezték ezeket a szavakat, egy sajátos közönséghez, amelyre éppen azért tud hatni, mert felismeri benne saját zűrzavarát és gondjait, és képes arra, hogy sírjon vagy nevessen magán. És ha az arckép igazi hasonlóságot őriz, akkor az egész világ önmagára ismerhet benne.
Egy drámai szöveg egyetemességének titka nem azon a helyen rejlik, ahol született, hanem éppen emberségében, állításainak érvényességében és szépségének szerkezetében. Az írók nem lesznek „egyetemesebbek” csak azért, mert Párizsban vagy New Yorkban írnak, és nem Chicotimiben vagy Port-au-Prince-ben. Akkor szólnak mindannyiunkhoz, amikor megfogalmazzák azt, amit a legjobban ismernek, és a közönség pedig kész lesz arra, hogy önkritikus legyen, amikor önmagát pillantja meg – és erre éppen a színház csodája ad lehetőséget, igen, a bele vetett hittel, őszinteségükkel, hogy leírják és megénekeljék az emberi lelket, belepillantva misztériumába és felvillantva kincseit. Csehov egyetemessége nem abban rejlik, hogy orosznak született, hanem abban a zsenialitásban, amelynek révén úgy írhatta le az orosz lelket, hogy arra minden ember ráismerhet. Ugyanez érvényes minden zsenire, de az egyszerűen „jó” drámaszerzőkre is. Minden sora annak a dialógusnak, amit egy szerző leír bárhol a földön, lényegénél fogva egyetemes, ha kifejezi Élektra felkiáltásának igazságát: „Miként is kezdjem vádjaimat? Miként fejezzem be? Miként fogalmazzam meg?”
St. Adolphe d’Howard, 1999. július 24.
* Michel Tremblay a hatvanas évektől kezdődően meghatározó alakja a québeci színházi életnek. Elismert regényíró, fordító és forgatókönyvek alkotója.