Megint árvábbak lettünk. Drága Tanárom mondta egyszer: ne félj, míg engem látsz. Aztán elment. És én félek. Egyre jobban. Megint elment valaki, akiben bízni, akire számítani lehetett. Akinek fontosak voltunk, mi mindnyájan, színházzal így vagy úgy foglalkozók, mert közös szerettünk volt: a színház. Nem is tudom, milyen szakot végzett Tepike. Felnőtt tudatomban öröktől fogva a kulturális minisztérium színházi osztályán dolgozott, s jöhetett rendszerváltás, jöhettek új kormányok, miniszterek, Tepike maradt. A színház miatt, a színháziak miatt. Azok közé tartozott, akiknek a posztja nem tényező a hatalom számára, hiszen „csak” működtetik azt a területet, amelyhez értenek, „csak” dolgoznak érte. Sokat. Az pedig hűbérjutalomként nem vonzó.
Nemigen ismerek embert, akit ennyien szerettek, akiért ennyien aggódtak volna. És aki ennyi lelkierővel, humorral, akarással küzdött volna az életért. Teplánszky Kati tudta, hitte, hogy még dolga van. Hogy sokat kell még segítenie színházaknak, alkotóknak, barátoknak az életbenmaradáshoz. Nyugdíjazásának kezdeményezése ugyan elkedvetlenedést jelzett, de meg nem adta magát semminek, a betegségnek sem.
Tepinek nem lehetett hazudni, mert nem volt önámító. Az utolsó időkben ezért volt nagyon nehéz beszélni vele. Hamisan csengett, fals lett volna minden vigasztalás. A saját nyavalyákat pedig mind jobban röstellte az ember. Most már örökre marad a lelkiismeret-furdalás a gyengeségért, a telefonhívások ritkulásáért – a gyávaságért, hogy az önuralom a vonalnak ezen a végén adta át a helyét a kétségbeesésnek. Ő valószínűleg ezt is megértette.
A kedves halottaktól nem lehet elbúcsúzni. Ott vannak az általuk ihletett, életre segített produktumokban, e lap hasábjain is, gondolatokban, tervekben, elképzelésekben, mondatokban. Ott a szellemiségben, amelynek részesei, inspirálói, s ott a matériában, amely mindezt megőrizni hivatott. És ott van Teplánszky Kati sokunk szívében, akik lassacskán csupán ezekből az emlékekből élünk. Jó volna hinni az újratalálkozásban.
Szűcs Katalin