A soproni jezsuita díszletterv-gyűjtemény. Kezembe foghatok egy gyönyörű könyvet. A hatszáz 1999-ben nyomtatottból enyém
a 273. példány. A képeket a XVII– XVIII. században rajzolták tussal, s színezték
vízfestékkel. Többükön oszlopcsarnokok, paloták, kertek, és sok olyan is van,
melyeken felhőkön ülő angyalkák emelnek koronákat, kelyheket. Sok a kagylóforma
és minden, ami a barokkra jellemző. Aki rajzolta és aki festette, nem láthatta
Rembrandt műhelyét, nem volt rá hatással Dürer és Lucas Cranach. Nem csodálta
Rómát s Ravenna mozaikjait. Mégis, évszázadok távlatából – hogy saját idejében
milyen lehetett, azt nem tudom, de ma – szívszorongató, amit alkotott. Ha –
a leghevenyészettebben is – magyarázatot keresek, ilyesmiket találok:
– Akkoriban volt iskolai színjátszás. Aki bekerült a falak közé, a szülők anyagi
helyzetétől és társadalmi rangjától függetlenül színjátszhatott, s ha arra nem
volt tehetsége, közönség lehetett.
– Volt színpad és volt azon díszlet – a jelentősebb jezsuita akadémiák nagy
gondot fordítottak a színházteremre. (A lengyel jezsuita Sarbievsky A tökéletes
költészetről című, 1626-ban megjelent műve már a színészi játékkal és a színpadtechnikával
is foglalkozik. Ő már pontosan leírja a barokk színpad által annyira kedvelt
emelő és süllyesztő szerkezetek és más színpadi gépek működését.) A jezsuiták
a XVIII. században már önálló színházépületeket is emeltek, más iskolafajták
azonban a XVIII. század közepén is alkalmi helyiségekben, dísztermekben vagy
szabad téren tartották előadásaikat. (De tartottak! Mostanában a szalagavatók
kánkán- és argentintangó-bemutatói pótolnák az élményt.)
– Az iskolai színjátszás nem volt hosszú életű, pontosabban sohasem „szökkenhetett
virágba” a jezsuita rend megszűnése előtti évtizedben, csak a XVIII. század
vége felé születnek az első magyar nyelvű iskoladrámák.
A soproni jezsuiták díszletkönyve a XVIII. század iskolai színpadi kultúrájának
jellemző emlékeit dokumentálja. A század első évtizedében készült vázlatok részben
egész színpadképeket, részben pedig díszlet- és jelmezterveket ábrázolnak. Sok-sok
antik szobrot imitáló urna, szökőkút, angyalka. De megszemélyesített allegóriákat,
antik isteneket, az Esthajnalcsillagot láthatjuk hol galambok, hol bárányok,
hol pedig kutyák társaságában. Az egyik vázlaton sziklák közötti tengerszorosban
kis csónak halad, benne kicsiny Erosz-alak evez. Bizsergető még belegondolni
is, hogy milyen szerepe lehetett ennek a figurának az akkori tanmenetben. Simhandnál
azt olvashatjuk, hogy a barokk ember számára a színház a világot példázza, Istenben
látja az alkotót és a rendezőt; az ember csak színész isten kezében.
Bárhogy vélekedünk is erről, a kötet hiteles lenyomatát adja a XVII–XVIII.
századi közép-európai színházi kultúrának. Ebben Knapp Éva és Kilián István
tudományos igényű elemzése is segít. A kivételes vállalkozás elsősorban az Enciklopédia
Kiadó érdeme. Számukra valóban az örökkévalóság a mérték.
Írásra, így nagybetűvel. Mert remek esszéket ír és ír műkritikát, s ezek sorra
meg is jelennek, az Élet és Irodalom, a Beszélő, a Magyar Napló hasábjain. Felkészültsége
és empátiája feljogosítja arra, hogy véleményt alkosson. Nem tesz különbséget
abban, hogy kié hasonló az ő alkotói világához. Beleérzéssel közelít a másmilyen
felfogáshoz, a teljesen különbözőhöz, a valaha voltakhoz és a szomszéd utcában
lakó kortársakhoz. Elemez Csontváryt. Otthon van a szellemével képzőművész nemzedékeket
inspiráló, átható Vajda Lajos munkásságában. Elemzi Veszelszky és Vajda Júlia
műveit, Jakovits Forradalmi sorozatát, s a szeretetigenlést kollázsokba anyagító
Országh Lili alkotásait.
Sokan és sokat írtak már róluk. De Kováts Albert arra is vállalkozik, hogy
rendszeresen beszámoljon a kortárs kiállítókról is. Fájdalmasan kevés napilap
vállalkozik arra, hogy a szaporodó számú galériák szaporodó számú bemutatóiról
hírt adjon. Pontosabban, hír talán akad. Lassan kolumnát tölt meg a felsorolás.
De hogy mit jelent valójában a kiállításcímként közölt félmondat, arra már nem
jut hely. Napilapokban és hetilapokban egyre kevesebb hely jut a kultúra rovatra
(több kell a rosszul értelmezett pártdemokráciára, meg arra, hogy leszúrta,
felrobbantotta, elásta). A színház, a film, az irodalom még ezen belül is „előbbre”
való, csak utánuk következne a képzőművészet. Így aztán sokszor nem is következik.
A szerkesztők leszoktatták az embereket arról, hogy léteznek izgalmas kiállítások,
sőt, létezhetnének a figyelmet azokra felhívó elemző kritikák. Ezt az ellentmondást
csak fokozza, hogy egyre gyarapodóbb a képi élmény. Nem kirándulunk a szabadba,
hisz nincs már szabad. Ha odavágyunk, leülünk a fotelbe, és nézzük a Spektrumot.
Vagyis már a természetiből is csak a médián (tévécsatornák, video, internet)
keresztül részesülünk. Mégis, a látványelemzésnek nem jut hely. A mostoha körülmények
miatt erre kevesen is vállalkoznak.
A kevesek közül is kivételes Kováts Albert műelemző munkássága, mert sokféléről
szakszerűen és mégis közérthetően ír. Valóban elemez, valóban bemutat. Olvashattunk
a kortársak közül Bak Imre, Türk Péter, Swierkiewicz Róbert, Böröcz András,
Halbauer Ede kiállításáról, s gondolatokat az akvarellről, a papírművészetről,
a kollázsról, a művészeti vásárról, a Tabánról, a Szabadság-szoborról. Többségében
rövid, két-három flekkes írások ezek. Ennyit lehet. Ekkora terjedelem talán
még elfér, talán megjelenik, elbír ennyit a szerkesztő, olvasó. Ez a terjedelmi
kötöttség a szakszerűség mellett fegyelmet követel, megtanít kevés szóval sokat
mondani.
Bármily nemes a gondolat, ha illanó a forma. A tavalyi hó is maradandóbb a
tavalyi újságnál. Ám ha egy kötet megjelenik, az már foglaló az örökkévalóságra.
A Liget Kiadóé az érdem, amely a Liget-könyvek sorozatában megjelentette ezt
a kötetet (Liget-könyvek, 1999).
jó-gi