Az ember csak színész Isten kezében

A soproni jezsuita díszletterv-gyűjtemény. Gyönyörű könyv. A frankfurti könyvvásár sikerdarabja lehetett volna, legalább a magyar közönség számára, ha… De kinek van szeme a látásra és füle a hallásra? És egyáltalán. Minden másról szól. Minden másról szól, mint ami. Lehet, hogy csak én látom így? Lehet, hogy ez a hőn áhított váltás az igazi?

Kezembe foghatok egy gyönyörű könyvet. A hatszáz 1999-ben nyomtatottból enyém a 273. példány. A képeket a XVII– XVIII. században rajzolták tussal, s színezték vízfestékkel. Többükön oszlopcsarnokok, paloták, kertek, és sok olyan is van, melyeken felhőkön ülő angyalkák emelnek koronákat, kelyheket. Sok a kagylóforma és minden, ami a barokkra jellemző. Aki rajzolta és aki festette, nem láthatta Rembrandt műhelyét, nem volt rá hatással Dürer és Lucas Cranach. Nem csodálta Rómát s Ravenna mozaikjait. Mégis, évszázadok távlatából – hogy saját idejében milyen lehetett, azt nem tudom, de ma – szívszorongató, amit alkotott. Ha – a leghevenyészettebben is – magyarázatot keresek, ilyesmiket találok:

– Akkoriban volt iskolai színjátszás. Aki bekerült a falak közé, a szülők anyagi helyzetétől és társadalmi rangjától függetlenül színjátszhatott, s ha arra nem volt tehetsége, közönség lehetett.

– Volt színpad és volt azon díszlet – a jelentősebb jezsuita akadémiák nagy gondot fordítottak a színházteremre. (A lengyel jezsuita Sarbievsky A tökéletes költészetről című, 1626-ban megjelent műve már a színészi játékkal és a színpadtechnikával is foglalkozik. Ő már pontosan leírja a barokk színpad által annyira kedvelt emelő és süllyesztő szerkezetek és más színpadi gépek működését.) A jezsuiták a XVIII. században már önálló színházépületeket is emeltek, más iskolafajták azonban a XVIII. század közepén is alkalmi helyiségekben, dísztermekben vagy szabad téren tartották előadásaikat. (De tartottak! Mostanában a szalagavatók kánkán- és argentintangó-bemutatói pótolnák az élményt.)

– Az iskolai színjátszás nem volt hosszú életű, pontosabban sohasem „szökkenhetett virágba” a jezsuita rend megszűnése előtti évtizedben, csak a XVIII. század vége felé születnek az első magyar nyelvű iskoladrámák.

A soproni jezsuiták díszletkönyve a XVIII. század iskolai színpadi kultúrájának jellemző emlékeit dokumentálja. A század első évtizedében készült vázlatok részben egész színpadképeket, részben pedig díszlet- és jelmezterveket ábrázolnak. Sok-sok antik szobrot imitáló urna, szökőkút, angyalka. De megszemélyesített allegóriákat, antik isteneket, az Esthajnalcsillagot láthatjuk hol galambok, hol bárányok, hol pedig kutyák társaságában. Az egyik vázlaton sziklák közötti tengerszorosban kis csónak halad, benne kicsiny Erosz-alak evez. Bizsergető még belegondolni is, hogy milyen szerepe lehetett ennek a figurának az akkori tanmenetben. Simhandnál azt olvashatjuk, hogy a barokk ember számára a színház a világot példázza, Istenben látja az alkotót és a rendezőt; az ember csak színész isten kezében.

Bárhogy vélekedünk is erről, a kötet hiteles lenyomatát adja a XVII–XVIII. századi közép-európai színházi kultúrának. Ebben Knapp Éva és Kilián István tudományos igényű elemzése is segít. A kivételes vállalkozás elsősorban az Enciklopédia Kiadó érdeme. Számukra valóban az örökkévalóság a mérték.

Kováts Albert: A tárlat metafizikája. „Miért ír a festő? A legrövidebb válasz: mert lehet. Mert megjelenhet. Közlik. S a szerző örvend, hogy amit gondol, s leír, máshoz is eljut, másnak is érdekes lehet.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik a kötet legutolsó írása. A festőnek festenie, az írónak írnia kell? Nem cserélhetők fel a szerepek? Dehogynem. Ám mi van akkor, ha a festő, mint jelen esetben is, képzőművészet-kritikát ír? Amikor nem fest, hanem kortársak műveinek elemzését önti szavakba? Ugye milyen más ez már? Mikor először láttam Kováts Albert képeit, akkor szín- és formavilágát Bálint Endrééhez hasonlítottam. De ez csak egy időszak stílusvilága volt, azóta már sokfélét megismerhettem. Kováts jó festő, igényes és nagy tudású. Ő nem a hangulatok, az intuíciók embere. Semmit nem nagyol el, semmit nem vet „csak úgy oda”, minden aprócska jelnek, foltnak biztos helye és funkciója van. Számtalan kiállításon vesz részt – tegyük hozzá, amióta, mert alig évtizede, hogy megteheti – alkotóként csakúgy, mint szervezőként. Ő a Magyar Festők Társaságának elnöke. Szerencsére, a közélet mellett jut ideje nemcsak a festésre, hanem az Írásra is.

Írásra, így nagybetűvel. Mert remek esszéket ír és ír műkritikát, s ezek sorra meg is jelennek, az Élet és Irodalom, a Beszélő, a Magyar Napló hasábjain. Felkészültsége és empátiája feljogosítja arra, hogy véleményt alkosson. Nem tesz különbséget abban, hogy kié hasonló az ő alkotói világához. Beleérzéssel közelít a másmilyen felfogáshoz, a teljesen különbözőhöz, a valaha voltakhoz és a szomszéd utcában lakó kortársakhoz. Elemez Csontváryt. Otthon van a szellemével képzőművész nemzedékeket inspiráló, átható Vajda Lajos munkásságában. Elemzi Veszelszky és Vajda Júlia műveit, Jakovits Forradalmi sorozatát, s a szeretetigenlést kollázsokba anyagító Országh Lili alkotásait.

Sokan és sokat írtak már róluk. De Kováts Albert arra is vállalkozik, hogy rendszeresen beszámoljon a kortárs kiállítókról is. Fájdalmasan kevés napilap vállalkozik arra, hogy a szaporodó számú galériák szaporodó számú bemutatóiról hírt adjon. Pontosabban, hír talán akad. Lassan kolumnát tölt meg a felsorolás. De hogy mit jelent valójában a kiállításcímként közölt félmondat, arra már nem jut hely. Napilapokban és hetilapokban egyre kevesebb hely jut a kultúra rovatra (több kell a rosszul értelmezett pártdemokráciára, meg arra, hogy leszúrta, felrobbantotta, elásta). A színház, a film, az irodalom még ezen belül is „előbbre” való, csak utánuk következne a képzőművészet. Így aztán sokszor nem is következik. A szerkesztők leszoktatták az embereket arról, hogy léteznek izgalmas kiállítások, sőt, létezhetnének a figyelmet azokra felhívó elemző kritikák. Ezt az ellentmondást csak fokozza, hogy egyre gyarapodóbb a képi élmény. Nem kirándulunk a szabadba, hisz nincs már szabad. Ha odavágyunk, leülünk a fotelbe, és nézzük a Spektrumot. Vagyis már a természetiből is csak a médián (tévécsatornák, video, internet) keresztül részesülünk. Mégis, a látványelemzésnek nem jut hely. A mostoha körülmények miatt erre kevesen is vállalkoznak.

A kevesek közül is kivételes Kováts Albert műelemző munkássága, mert sokféléről szakszerűen és mégis közérthetően ír. Valóban elemez, valóban bemutat. Olvashattunk a kortársak közül Bak Imre, Türk Péter, Swierkiewicz Róbert, Böröcz András, Halbauer Ede kiállításáról, s gondolatokat az akvarellről, a papírművészetről, a kollázsról, a művészeti vásárról, a Tabánról, a Szabadság-szoborról. Többségében rövid, két-három flekkes írások ezek. Ennyit lehet. Ekkora terjedelem talán még elfér, talán megjelenik, elbír ennyit a szerkesztő, olvasó. Ez a terjedelmi kötöttség a szakszerűség mellett fegyelmet követel, megtanít kevés szóval sokat mondani.

Bármily nemes a gondolat, ha illanó a forma. A tavalyi hó is maradandóbb a tavalyi újságnál. Ám ha egy kötet megjelenik, az már foglaló az örökkévalóságra. A Liget Kiadóé az érdem, amely a Liget-könyvek sorozatában megjelentette ezt a kötetet (Liget-könyvek, 1999).

jó-gi