Minden megvan, ami egy jó tévéműsorhoz kell. Ahhoz pedig elsősorban egy hiteles ember szükséges, s ez Vámos Miklós személyében adott. Időnként talán többeket megvisel az ő „fékezett” hatóereje, de nem lehet nem hinni neki. Van tehát egy humánumtól áthatott, művelt és fájni tudó műsorvezető, tagadhatatlan humorérzékkel, adott a ragyogóan segítő technikai háttér s gyűlik a mindenre nyitott, tüneményes közönség. S ami aztán a legfontosabb: igazi színészek jönnek! Olyan „nagyvadak” fölvonultatása zajlik itt a legjobbak közül, akiknek két lélegzetvételétől csönd lenne bármekkora teremben.
S legtöbbször mégis mi történik? A kezdeti várakozás örömét felváltja a csillapulni nem tudó remény, végül pedig a cserbenhagyottság bizonytalan érzete. Bár az első adások kínlódásai után mintha egy idő múltán jobban előkészítettebbnek tűnnének az esték, a lényeg hosszú idő óta csak nem változik. Jelentős habozás után – s illő bocsánatkérések közepette – szeretnék ezért fölvetni valamit: biztos, hogy Vámos Miklós azt valósítja meg, amit megálmodott? Új műsorában vállalt szerepe ugyanis nem teljesíthető azzal az elragadó empatikus odafigyeléssel, ami a „Lehetetlen?” beszélgetéseit olyan élvezetessé tette.
Arra kell gyanakodnom, hogy még soha nem tapasztalta meg a dramatikus improvizáció hajóhinta- vagy forgószélélményét úgy, hogy részt is vett volna egy ilyen játékban. Mert ha részt vett volna, akkor tudná, hogy amit „otthon, úgy hanyatt fekve” elképzel, az egészen különös transzformáció után, tűpontos és mégis szabadságot adó, inspiratív instrukciókkal valósul csak meg a rögtönzés gyakorlatában. Nem elég, ha elmeséli, hogy ő mit szeretne. Sőt, a legnagyobb gond az, hogy – íróként gondolkodva – az induláskor megadott rengeteg adattal agyonra határozza a játékot, leblokkolva és megbénítva ezzel a színészt. A választott alaptémák jók és egyszerűek. A megadott jellemek és a kialakított helyzetek azonban már induláskor poénkodásra csábítják a játékosokat.
A rögtönzés tanulható és tanítható. Még a dramatikus improvizációtól idegenkedő magyar lélek számára is megközelíthető. (Vö. például a lengyel, az angol, az olasz, illetve a magyar színjátszás egymástól eltérő vonásait, ősi hagyományait a szakirodalom és a jelen színházi kultúrája alapján.) A mi nagyszerű színészeinknek viszont csak egy része ismeri az ezzel kapcsolatos titkokat. Ha színészi tehetségük mellett az esemény szerkezetére figyelő rendező és/vagy író is munkál bennük, s átveszik a hatalmat (lásd például Jordánt, Mátét, Mácsait), még a mostani fölvezetéssel is sikerül a játék. Akkor is megússzuk, ha az ős-clown tör föl a játékosokból, s médiumi zsenialitással (Tábori Nóra, Csákányi Eszter, Takács Kati és még mások) magasba emelnek egy-egy pillanatot. De általában menet közben föladják, elvesztvén a fonalat vagy érezvén a hiteltelenséget, vagy mert a műsorvezető kiveszi kezükből – s rossz pillanatban veszi ki – a játékot magát.
Az improvizáció előkészítése és vezetése speciális gyakorlati tudást, briliáns ritmusérzéket (talán ennek a hiánya érződik leginkább), „snittelési” biztonságot, fizikai szinten is működő – testhez, térhez és tárgyhoz kapcsolódó – empátiát kíván. Nem elég hozzá az írói fantázia, a dramaturgiai gyakorlat, még ha a játékot indító vezetői ajánlattétel során kétségkívül sokat segíthet is a drámamodellek, dialógustechnikák biztonságos ismerete. Valamit belülről is kell tudni a rögtönző játékos állapotáról, hogy a vezető rá merje hagyni a szerkezet megalkotását.
A hetvenes évek végén Ausztráliában, a nyolcvanas évek elején német nyelvterületen is tért hódítottak a „színházi sportok” álnévvel jelzett, nagyközönség előtt, azonnali ítélkezéssel zajló improvizációs párbajok. Mindezek persze Angliából indultak el, s Amerikán keresztül érkeztek vissza Európába. Remek mulatságok szervezhetők így, melyek ízéből megéreztek már valamit azok az itthoni alternatívok és hivatásosok is, akik nem röstelltek odafigyelni a különböző színészi tréningek és improvizációs iskolák ezer változatára. Létezik már egy tucatnyi magyar színházi alkotóközösség is (Térszínház, Kerekasztal Színházi Társulás, a Szkénében működő együttesek, a pszichológusok rögtönző színházai, a Krétakör Színház vagy a Mohácsi János által felszabadított hivatásos csapatok), amelyek álmukból fölkeltve is képesek magas szintű improvizációra.
Vámos Miklós színházimádó kíváncsisággal és technikai ártatlanságával vágott bele valamibe, amit nagyon érdekesnek talált. Elkezdett valamit, amire valahol talán rácsodálkozhatott, és amiről nem érzi, hogy ebben a formában nem működik.
Mindegyik adásban voltak fénylő pontocskák, olykor szép labdamenetek is, de mindabban, amit láttam, igaz pillanat kevés adódott, pedig „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”. Az ősz folyamán sokat javult az indítás formája, a játékba hívás módja. De sajnos, már a típusok rögzítése során olyan formális ötleteket szavaztat meg a közönséggel, amelyekkel eladja a lelkét – illetve inkább a színész lelkét! – egyetlen várható poénért. Legnagyobb gond az indító helyzetek kialakításával, a fordulópontok hiányával, a stiláris zagyvasággal és a sután mechanikus zárásokkal van. Nem tud működni a sok túljellemzett figura, a teljesíthetetlenül kócos feladatmeghatározásokat pedig nem lehet elfogadni.
Jó játék lenne ez, ha nem erőltetnék az állandó poénra dolgozást. Ez mindig kamuzásra csábít, és azt hiteti el a közönséggel, hogy így működik az improvizáció. Nem. Így marad ki belőle minden katartikus színházi pillanat, ami pedig a legtöbbet érne. Sok kiváló színészi energia „pihévé szedve” hullik semmivé. Aki ismeri a dramaturgikus rögtönzések során felszabaduló erőket, a koncentrálás és építkezés kollektív diadalát, vagy az ennek elmaradásakor érzett feszítő kudarcot, az csak azon csodálkozhat, hogy egy-egy adás után nem törnek-zúznak a fölajzott színészek, miután ezek a szakmai balesetnek minősülő jelenetek nyilvánosság előtt bekövetkeztek.
Lehetetlen! – sóhajt föl a néző, amikor látja, miként kerülnek méltatlan helyzetbe a színházi szakma zsenijei, hogyan gyűri le őket egy csodálatosan jóindulatú, de ritmushiányos külső erő s egy nem egészen birtokolt szisztéma. Hiszen a baj alapvetően csak az, hogy a különböző sugallatok és javaslatok közül nem akkor, nem úgy és nem azt választja a vezető, ami építené a játék ívét. Pedig előtte és utána apróságokkal kedveskedik a nézőknek, számokkal, rajzokkal, pszichológiai játékokkal babrálgathat ki-ki a saját egóján. Vámos fölvezető személyes élményei, vallomásos emlékei a mi emlékeink, egyszerűsége és őszintesége megrázó tud lenni. De talán túlságosan is szeretik vagy nem szeretik őt eléggé szakmabeli társai? Miért nem figyelmeztetik, hogy az adások második részében sorra kerülő játékok arra adnak példát, hogyan nem szabad a rögtönzést irányítani.
Nagy baj nincs, hisz ez a műsor még mindig az egyik legemberszabásúbb a választható tévéprogramok közül. De azért szakma ez is, amit a rátermettek pár év alatt el tudnak sajátítani. Sőt! A sorozat meghívottjai között nem egy akadt, aki – ripacskodástól mentesen, csak a maga hatalmas erejével – le tudta gyűrni az elé gördített akadályokat!
Érdemes lenne jobban a színészekre hagyatkozni, s egyszerűbb és nemesebb, tisztább szerkezetű feladatot adni nekik. S még mindig vissza lehetne csalogatni a komédiázás szűk utcájából a teljes színház főterére a játékosokat. Ha nem kötelező poénra törni, igazi meglepetések adódhatnak, amit a színészcsapat és a közönség is élvez. Így most éppen a születés izgalma tűnik el. Ha sikerülne ezen változtatni, nem fenyegetné ezt a kiváló ötletű műsort, hogy rossz esetben arra lesz példa, miként viszi vesztőhelyre legjobb színészeinket a mindenható média.
Vámosnak talán ez sem lehetetlen!
Gabnai Katalin