Tizenkét hulla a pincében! Ennek hallatán nyilván ájuldozott a Művész Színház közönsége az Arzén és levendula 1947-es magyarországi ősbemutatóján. Ma szem nem rebben a hírre. Öldöklésileg tréningben vagyunk. Megedzett bennünket a tévé, a mozi, a video, a számítógépes játék. Régebben a „békebeli” krimik úgy festettek, hogy egyvalakit eltettek láb alól, aztán a detektív lassú, szívós munkával kinyomozta, ki a gyilkos. Az efféle, harminc–negyvenéves bűnügyi filmeken ma úgy elalszik a néző öt perc múltán, mint villany a lépcsőházban. Most akciófilmek meg thrillerek vannak, gyors snittekkel, sok vérrel, rengeteg fegyverrel, számolatlan halottal. Aki ezekhez szokott, arra nem hat megdöbbentő erővel, hogy két vénkisasszony ribizli aromájú méregkoktéllal intéz el egy tucat kóbor öregurat.

Akkor viszont mi biztosíthatja, hogy Joseph Otto Kesselring klasszikus fekete komédiája működjék a színpadon? Alighanem az abszurditás. Az pedig a végletekig kiélezhető ellentmondásból fakad, mely a szolid idős hölgyek közege és stílusa, valamint tette között feszül. Minél elegánsabb, finomabb és konzervatívabb a Brewster-ház légköre, annál hihetetlenebb a pincebéli tömegsír léte. S annál életképesebb a mű morbid humora.

Adottságait tekintve a Karinthy Színház eleve nem ideális helyszín a darabhoz. Ezen a szűkös, térhiányos színpadon csak nyomor és tömegnyomor jöhet szóba. Hogy a Brewster nővérek jómódban élnek, arra nemigen következtethetünk É. Kiss Piroska olcsó, szegényes, kopottas díszlete láttán. (Mely a lépcsőtől felfelé úgy hat, mintha nem is maga a díszlet, hanem annak hátulja volna.) Persze a fényt nem űző külsőségeket feledtethetné a játék, ha technikásabbnak mutatkozna a levezénylése.

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy könnyed vígjáték nem olyan rendezőigényes, mint mondjuk a Shakespeare-drámák, de ez súlyos tévedés. Ha egy bohózat próbaidőszakában kétbalszemes rendező ül a nézőtéren, akkor ott nagy valószínűséggel nézhetetlen előadás fog születni. Karinthy Márton munkája arra utal, hogy a színre vivő ízlésével és humorával nincs itt gond, viszont stílus- és főleg ritmusérzékből jelentős a deficit. Hogy példálózzam: ott van az a jelenet, amelyben O’Hara felügyelő – akit Ádám Tamás játszik, egyébként a legautentikusabb modorban valamennyi szereplő közül – felolvassa színdarabját. Tasnádi Csaba nyíregyházi változatában (mely verziót Karinthy használja) ez a monológ felpörgetett, végigakciózott, tapsos magánszám volt. Itt töredezett, tempótlan, rendezőileg szerencsétlenül felszabdalt betétszámocska.

Az előadás a maga színészi befektetésével kitermeli a minimál hozamot. Margitai Ági és Pásztor Erzsi öregasszonya és Szacsvay László dilinyós öregura persze hálás feladat, evidens alakítás és tuti siker. Vincze Gábor Péter (Mortimer) szintén mindenből – gesztusból, mimikából, reagálásból – azt nyújtja, ami a legkézenfekvőbb. Némi többletigény, nagyobb ambíció, öntevékeny agyalás csupán a Jonathan–Einstein kettős, vagyis Quintus Konrád és Szakács Tibor játékában fedezhető fel. Van is benne, jár is érte köszönet.