Bagossy László jelenkori történetként állította színpadra a Tartuffe-öt. Ehhez szolgált alapul Petri György mai fordulatokban, kiszólásokban, köznyelvi képekben, ismerősen szellemes szójátékokban, játékos rímekben gazdag fordítása. És ehhez nyújtott segítséget Zeke Edit díszlete is, mely érdekes játékötletek sorozatát inspirálta.
A nyíregyházi Tartuffe a rendkívül sikeres üzletembernek tűnő Orgon (Keresztes Sándor) többszintes házában játszódik. Az előszínpad bal oldalán egy liftet látunk, amelynek használatát szellemesen kapcsolja össze a rendező a vasfüggöny működtetésével: a felvonások többnyire az előszínpadon kezdődnek, megjelennek, átvonulnak itt a szereplők, beszállnak a liftbe, rájuk csukódik az ajtó, és a szerkezet működésére utaló hangjelzésekkel párhuzamosan emelkedni kezd a vasfüggöny is. Mögötte, a színpadon, a háznak épp az a lakrésze tárul föl, ahová kisvártatva megérkeznek a lifttel a szereplők is. Az első felvonás például az Orgon-ház földszinti előcsarnokában játszódik, ahonnan a zöldellő kertre látni. A második felvonás az egyik emeleten található, székekkel telezsúfolt vetítőteremben zajlik, ahol Mariane épp kedvenc időtöltésének hódol: a hatalmas kivetítőn egy Jean Marais-filmet bámul. Ide érkezik az apja, hogy közölje vele: Tartuffe-höz kívánja férjhez adni. A harmadik felvonás a (talán a tetőtérben) berendezett télikertben történik, ahol minden mesterséges: a műfák és a művirágok közt zöldellő műgyepet műsziklák tarkítják. E művi idillt különféle hangulatokhoz távirányítóval igazítható mesterséges világítás teszi teljessé. Egy hatalmas műszikla alkalmas rejtekhelyet kínál Damis-nak (Petneházy Attila), hogy kihallgassa Tartuffe (Gazsó György) Elmirának (Pregitzer Fruzsina) szóló szerelmi vallomását. A negyedik felvonás talán az alagsorban elhelyezett szauna előterében játszódik: miközben Cléante (Gados Béla) megpróbál Tartuffe józan belátására apellálni, a hitbuzgó férfiú Lőrinc jóleső masszírozásának adja át magát, így nincs sok ereje az érvekre figyelni. Ide hívja majd vissza később Elmira Tartuffe-öt, hogy a pezsgőzéshez odakészített asztal alá bújtatott Orgon a saját fülével győződjék meg arról, miképp készül őt felszarvazni az állítólagos jó barátja. Az ötödik felvonás végkifejletéhez ismét új helyszínt választ a rendező: ezúttal talán a szalont látjuk. (Bagossy a darab eredeti felvonásait nemcsak azzal jelzi, hogy – Moličre szövegétől eltérően – mindegyikhez új helyszínt választ, hanem azzal is, hogy a felvonásközöket zenével tölti ki: a helyszínváltások alatt Händel Messiásának egyik tétele szól, különféle, mai zenei irányzatok stílusait idéző hangszerelésben.)
Az újgazdagok világát (némi iróniával) felidéző helyszínek természetszerűleg szabják meg az előadás játékstílusát: Bagossy rendezésének kiindulópontja a szituációteremtésben és a kapcsolatok rajzában érvényesülő realizmus, melyet a sokszor bizarr játékötletek és a némileg karikírozott figurák kissé ironikussá hangolnak. Legjobb pillanataiban így kétféle színházi gondolkodás (vagy talán színházi korszak) szintézisét ígéri az előadás: a valóság ábrázolásának igényét, amelyet nem a valószerűség, hanem a játékosság hitelesít; az ötletek erejét, amelyek nemcsak a szétesett valóság keltette életérzéseket idéznek fel (mint ahogy azt megszoktuk az újteátrális előadásokban), hanem – most kevésbé laza rendbe illeszkedve – korhangulatot is festenek.
A játékötletek kiindulópontja többnyire valamilyen reális megfigyelés, figurát vagy helyzetet jellemző mozzanat, amely vagy a túlzásig fokozódik, vagy olyan kontextusba kerül, hogy némileg abszurddá hangolja a szituációkat. Orgon utazótáskájából például több köteg pénz kerül elő, amit jó gazdaként gondosan elzár a szentkép mögé rejtett széfbe. Miután kulcsra zárta a falba rejtett páncélszekrényt, visszaakasztotta az atyaúristent ábrázoló képet, letérdel a székre és imádkozni kezd. De vajon kihez fohászkodik, a könyörületes Úrhoz vagy a pénz istenéhez? Bagossy – jelenkori megfigyelésekre támaszkodva – teljesen áthangszereli a fiatalok veszekedési jelenetét is. Más előadások többnyire csak csacska csatározásnak, éretlen, sértődékeny játéknak állítják be Mariane és Valér (Mezei Zoltán) hajba kapását. Itt valóban vérre megy a küzdelem: Mariane a sértő feltételezésre (hogy ő is akarja a Tartuffe-fel való házasságot) pofon vágja Valért, aki azonnal visszaüt. A lány hisztériás rohamot kap, a fiú dühbe gurul, Dorine (Csoma Judit) – aki máskor könnyű kézzel szokta eligazítani ezt a szerelmi félreértést – most ijedten gubbaszt a sarokban. Fogalma sincs, hogy honnan viharzik elő ez az indulatáradat. És csak akkor tud megszólalni, amikor pártfogoltjai belefáradtak a veszekedésbe. Egy másik jelenetben megpróbálja Dorine a megfelelő hangulatot megteremteni Elmira és Tartuffe találkozásához a télikertben, de folyton rossz gombot nyom meg a távirányítón: kellemes, zsongító madárcsicsergés helyett otromba háziállatok fülsértő rikácsolását, bőgését csalja elő a hangszórókból. Tartuffe és Elmira újabb találkozása a szauna előterében – a szokásos asztal fölötti erotikus játékból – most a hideg vizes medencében való elkeseredett birkózássá változik.
Remek ötleteket kínál hát a játék, de nem tud mindenütt felszárnyalni, igazán „elszállni” az előadás. Csak néha lengi át a világ ostobaságán való elképedés bölcs cinizmusa, csak néha érződik benne a mindennapi történelmünk abnormalitását ellensúlyozó fölényes, abszurd játékosság, amely például a Mohácsi János-rendezések legfőbb sajátja. (Az épp Nyíregyházán készült Krétaköré például.) Az összevetés azért jogos, mert Bagossy egy Mohácsi-idézettel fejezi be az előadását: deszantosok rontanak a színpadra (úgy, mint a Krétakörben), áttörik a falakat, berobbantják az ajtókat (úgy, mint a kaposvári A nagy Romulusban), az Orgon-ház lakóit kiterelik, Tartuffe-öt tarkón lövik. A kommandósokat az a Lőrinc (Róbert Gábor) vezeti, aki korábban Tartuffe bizalmasa volt. Az ő szájából nem megnyugvásként hatnak a megfélemlített Orgon számára az uralkodót dicsérő szólamok.
A maivá hangolt történet természetesen a figurák újraértelmezését is megkívánta. A játékötletek az előadásnak ezen a szintjén is fontos szerepet kapnak. A rendező vélhetőleg abból indult ki, hogy ennek az újgazdag családnak a tagjai máshonnan ellesett manírokból és pózokból próbálják magukat újjáteremteni. Bonyolult, árnyalt jellemrajzok helyett tehát egy-két határozott ötlettel felvázolt karaktereket kapunk. Damis például – nem találván az atyai tekintély elleni lázadáshoz újabb keletű kelléket – hosszú hajú hobónak van öltözve. Mariane divatos butikbaba, aki sekélyes érzelmi igényeit romantikus filmekkel elégíti ki. Azok a szereplők keltenek erősebb figyelmet az előadásban, akik a figurák karikírozott karakterjegyei mögött mélyebb emberi tulajdonságokat tárnak fel. Pregitzer Fruzsina Elmirája például, aki folyton más és más parókában jelenik meg, mintha épp az állandó tetszeni vágyás akadályozná meg őt abban, hogy igazán önmaga lehessen. De a Tartuffe-fel kezdett, eleinte súlytalannak tetsző játékokban lassan ráébred, hogy nagyobb a tét, mint sejtette: most az életükről van szó. Csoma Judit esendő, érzékeny Dorine-ja is ilyen: a szerepkört a színésznő eleve távolságtartással kezeli, nem a kotnyeles szolgáló archetípusából indul ki, hanem a kívülállók bölcs nyugalmából, akik semmire sem tartott majdnem-családtagként közelről figyelik mások történetét. Remek az a monológja, amikor ronda szőrös orangutánnak festi le Tartuffe-öt. Dorine-t – mivel nem a családhoz tartozik – nem kábította el a gyors meggazdagodás, így reálisan ítélhet meg minden ostobaságot, amit „gazdái” csinálnak. És ilyen többértelmű figura Gazsó György Tartuffe-je is. Mintha csak játszana, mint egy nagydarab naiv gyerek, és mintha magának sem kellene bevallania, hogy milyen önzőek, akaratosak ezek a játékok. Mintha ő nem is tehetne róla, hogy vannak, akik hisznek neki, még akkor is, amikor szemrebbenés nélkül hazudik. És mintha jogosan sértődne meg és természetes bosszút állna, amikor kiderül, hogy mégiscsak semmibe veszik az érzéseit, lábbal akarják tiporni az érdekeit. De lehet, hogy mégiscsak neki van igaza, amikor áldozatnak és nem csalónak tudja magát, hisz a végén egyedül őt tartják fontosnak likvidálni. Vajon mit tudott másokról, amivel kompromittálta magát a hatalom szemében? Vajon kik döntenek most élet és halál felett?
Sándor L. István