1999 novemberében Szenegál fővárosában, Dakarban került sor az Egyetemeken Működő Színházak Szövetségének (AITU/ UITA) kétévente esedékes világkongresszusára. A fő téma ez alkalommal a színházi ismeretek egyetemi oktatása volt, valamint a felsőfokú intézményben megszerzett tudás (és jogosítványok, diplomák) felhasználási lehetőségei az ún. „profi” színház világában.
A hozzászólók nagy többsége hitet tett az elmélet és gyakorlat elválaszthatatlansága mellett, ennek ellenére a konkrét intézményi (és nemzeti) beszámolók igen sokféle, sokszor ebből a szempontból igen fogyatékos megvalósítási modellről adtak hírt.
Számomra legdöbbenetesebbnek talán az egyik francia hozzászóló, Lucile Garbagnati (Besançon) elemzése tűnt. Számokkal, adatokkal bőségesen alátámasztva kimutatta, hogy a francia felsőoktatás színházi ágazata évek óta szinte csak munkanélkülieket termel. Mérhetetlen cinizmussal vádolta azokat a felelősöket, akik hosszú távon szemet hunynak a realitások fölött. Franciaországban, főleg vidéken, az egyetemről kikerülő ifjú szakemberek ezek szerint bele sem kóstolhatnak a színház valódi működésébe, s önmagukat feleslegesnek érző, a társadalom perifériájára sodródó boldogtalan emberek lesznek, munkanélküli segélyből tengődnek, vagy pályamódosításra kényszerülnek.
Az előadók többsége úgy döntött, nem rontja a hangulatot azzal, hogy nagyobb – társadalmi – összefüggésbe helyezi az elméleti és gyakorlati képzés viszonyát a színház valódi praxisával. Legtöbben megelégedtek az elért sikerekről szóló nagyobbrészt formális beszámolókkal. A módszereket bemutató demonstráció műfaja azért tűnt szimpatikusabbnak, mert kevesebb kozmetikázási lehetőséget engedett meg.
Az Anta Diop egyetem dísztermének alkalmi színpadán elsőként argentin fiatalok demonstrációját láttuk: a Romeo és Júlia ágyjelenetét, érdekes, stilizált színházi etűdöt. Ágyjelenetet írtam, bár a „szerelmi jelenet és búcsú” sokkal inkább megfelelne ennek az egész színpadot betöltő mozgásformációnak a megnevezésére, mely a klasszikus balett és a kortárs táncszínházi törekvések számos hatását hordozta.
A színpadon történő eseményeket ellenpontozta a videón szimultán (ki)vetített próbafolyamat. A képernyőn Romeónk és Júliánk látható, amint korábban, valószínűleg még a próbafolyamat legelején, helyzeteket, távolságokat, magatartásformákat próbálgatnak – még civilként. Szemmel láthatólag – hisz hang vagy nincs, vagy elfedi azt a színpadi akcióhoz járuló erőteljes kísérőzene szintetizátora – jót vitatkoznak egymással és a rendezővel, náluk nyilván ilyen az elemzőpróba. A „térbe helyezésnek” (mise en espace) – magyarázzák később – nagy szerepe van már a legelső munkafázis során is. Fiatal gyerekek a játszók – s azt feltételezhetjük, hogy a szerelemre, párkapcsolatra vonatkozó jelen idejű élményeiket aktivizálják a színpadi munka során. Többnyire szöveg nélkül dolgoznak, az improvizációk lényege a helyzet különböző pillanatainak kinagyítása, kiterítése térben és időben. A színpadon már eredményt látunk, persze ez is csupán munkafázis: az „ágy” színpadnyi méretűvé tágul egy nagyméretű fehér lepel segítségével, melynek felterítése, kihúzása, összegyűrése, félredobása itt a színházi akció legfőbb szervező eleme. A szenvedélyes, időnként táncos stilizációba átcsapó, széles, nagy ambitusú mozgáshoz meglepő módon másfajta, elidegenítő szövegmondás járul. Nem ügyetlenségből, amatörizmusból nem használnak szinte semmiféle modulációt, hiszen a ritmus igen pontosan kidolgozott. A shakespeare-i mondatokat a fiatalok mintegy eltartják maguktól: rátekintenek, s mozognak tovább, hiszen az az adekvát kifejezőeszköz számukra. Nincs sem naturalizmus, sem lírai realizmus: az érzések szenvedélyes pózokban, nagy rohanásokban öltenek testet. A demonstrációt követő megbeszélés során kiderül, hogy a dél-amerikai fiatalok célja a világ megformálatlan, szétfolyó civilségével szemben valami fegyelmezett, megemelt emberi magatartás felmutatása a színpadon.
A Pennsylvania State University demonstrációja két részből áll: ugyanazt a jelenetet kétszer látjuk, két különböző – egyébként szuperprofi, mívesen kidolgozott és ötletgazdag – változatban, különböző színészek és rendezők munkájaként. Az ő amerikai (!!!) jellegzetességük a multikulturalitás. Mindkét verzióban különböző etnikumhoz tartozó színészek által megformált hősök konfrontálódnak: fehér Macbeth és fekete Lady, illetve fordítva. Az oktatási metódus egyébként olyasféle lehet, mint nálunk a főiskolán. Válogatott fiatalok (figyelem: a világ számos egyetemén felvételi vizsga, sőt képességvizsgálat nélkül, hajlamaik alapján, s „alanyi jogon” jutnak be a színházat választó fiatalok) tanulnak színészmesterséget ebben az iskolában, s ehhez rendelik hozzá az egyetemi szintű elméleti képzést. Amerika másik felének egy gyökeresen másféle modelljéről számolt be Egervári Tibor, az ottawai egyetem színházi fakultásának vezetője. Náluk a rendezőosztály (csak ez van az egyetemükön) tanulói végeznek, egyébként nagy örömmel és elszántsággal, minden színházi részfeladatot, játszanak is osztálytársaik vizsgaelőadásaiban és a vendégprofesszorok rendezte előadásokban, melyek a fakultás és az egyetem, tehát az egész campus színházi ellátottságát is biztosítják.
Sajnos nem demonstrációból tudom-sejtem, milyen lehet a színházi oktatás egy, a korábbi terminológia szerint „fejlődőnek” nevezett afrikai országban. A fejlődés a kultúra legszélesebb területein állítólag – az előadók és hozzászólók elmesélése alapján – valóban látványos. A mai színházi törekvések naprakész elméleti és gyakorlati megismerése közben a hallgatók népük-törzsük hagyományos kultúrájának ápolását és szinten tartását is szívügyüknek érzik. A folklorisztikus hagyományok, az összművészeti jelleg, a rituális vonatkozások minden bizonnyal érdekesen termékenyítik meg az európai–amerikai színházi formákat. A legizgalmasabb információkat Mali politikai színjátszási kultúrájának megújulásáról kaptuk. (Az ottani egyetem professzora, Gaoussou Diawara lenyűgözően alapos, és színészi produkcióként is kiváló előadást tartott.) Az elmesélés alapján kicsit agitprop jellegűnek tűnik Shakespeare Julius Caesarjának aktualizálása a törzsi viszálykodások tragikus következményeinek megvilágítására. Ám a falvakat járó, városi utcákon játszó egyetemisták a politikai küldetésüket színházi formában realizálják. Az írástudatlan tömegek felvilágosítása, humanisztikus eszmék propagálása, és főleg nagy tömegek mozgósítása miatt az Európán–Amerikán kívüli színházkultúra, úgy tűnik, nagy forrongásban van, aminek eredményeiről talán már a következő évtizedben hallani is fogunk. (Sajnos a világkongresszus résztvevői között nem volt ázsiai, s Ausztráliát is csupán egy, kontinensén az angol modellt meghonosító úr képviselte.)
Az egyetem – világszerte – a tudomány fellegvára, ahol egyrészt tervezik a jövőt, másrészt leírják a múltat, a hagyományokat. A jelen pedig nem más, mint amit a diákok, a mindenkori fiatalok, játszanak. Színház az, ami annak vallja magát. S az egyetemeken, úgy tűnik, újra van egy csomó ember, aki egyetemi színjátszásként definiálja tevékenységét.
z. sz. z.