Az előadás mindjárt az első képben kirajzolja legelőnyösebb vonásait, s később jobbára igazodik is a szerencsésen meglelt és koncepciózusan leterhelt struktúrához. A rendező és a főszereplők gondoskodnak arról, hogy a nagy hatásszünetekkel, nyomatékosan elnyújtott – „feltünedező” – bejövetelekkel, késleltetett megszólalásokkal, szó- és gesztusismétlésekkel tarkított, luggatott játékmód fölvegye azt a tempót, melyben a századelő időtlenségbe távolodott ideje és a szüzsé jelenkori értelmezhetőségének dinamikusabb technikája: a színmű példázatossága és aktualizálhatósága egyaránt jelen van. Léner Péter nem a Molnár Ferenc adta alcím szerinti „külvárosi legendát” mondja el, inkább balladába forduló, hiátusos mesét, melynek rekonstrukcióját, teljessé alakítását a néző vég(e)z(het)i el. Ez a közelítés nem fosztja meg Liliomot a máig bűvölő vagányromantikától, megmarad a magányos hős szakralitása – persze a lizsére méretezett szakramentum, a hétszentségit! szentsége –, de súlyosabbá és tanulságosabbá teszi a történetet, s a szerzőnek is javára válik, mert nem időnként szándékosan giccsközeli stiláris produkcióját, sokkal inkább tökéletes szituációismeretét és -alakítását, valamint a tragikumra való – tőle oly sokszor elvitatott – fogékonyságát domborítja ki. A József Attila Színház deszkáin életre kel egy archetipikus figura, az örök bohém, a regulázhatatlan szabad ember – aki azonban sem nem igazi bohém, sem nem korlátlanul szabad, mivel hiányzik belőle a(z általában vett) jó nyílt megcselekvésének tiszta képessége. A szeretetben testet öltő jóság, az elemi tisztesség elsőrendű tárgya ennek a szép, noha kissé egyenetlen színházi estének. Liliom, a ligeti kikiáltó ül a misztikus szeretet mérleghintájának egyik végén, Juli, a kedvese a másikon. A férfi, aki ha szeretni akar, sem tud; s a nő, aki ha nem akar szeretni, akkor is csak szeretni tud. Épp elegendő erőtér egy drámához, melynek bizonyos mozzanatai – már csupán a balladás műfajelmozdítás miatt is – a sorsok, szándékok, véletlenek homályába vesznek.
A nyitó jelenet arról is meggyőz, hogy a társulatban jól kioszthatók a Liliom szerepei. Mihályi Győző ugyan némiképp szögletes hősszínész (vagy bonviván) – s ő maga meg a rendezői is szívesebben mozdulnak a sármosság irányába, holott éppen a szögletességben rejlene a termékeny groteszkum, a még eredetibb aktori formátum –, ám egyértelműen illúziókeltő a saját fitogtatott függetlenségének kellős közepén is kissé tanácstalan hintáslegény jelmezében. Félmosolyai, biccentései – utóbb magába roskadásai és megvadulásai – pontosan portretizálják a delejtű nélküli embert, aki arra megy, amerre az esetlegességek jelölik ki az útját (s mert Liliom nem Kakuk Marci, ebben az ide-oda verődésben koránt sincs olyan felhőtlen öröme, mint a „hátán háza, kebelén kenyere” életvitelben Tersánszky Józsi Jenő nevezetes hősének, aki – hiszen 1913-ban „született” – négy évvel fiatalabb az 1909-ben megálmodott Liliomnál). Mihályi mindvégig ügyesen egyensúlyoz a hiú képzelgés és a cinikus letargia között, „eltalálva” azt a már nem is olyan fiatal fiatalt, akinek szuverenitását a kor nem képes türelmesen integrálni, s így aktivitását, rendezetlen energiáit sem szabadítja föl. Liliom egy – csak közvetve fölsejlő – világ elveszett gyermeke, s Mihályi bátran vállalja is, hogy – pályáján nem szokatlanul – kisfiús jellemvonásokat, külsőségeket is keverjen a címszereplő érdes, olykor brutális férfiasságába.
Juli figurája elszólította Kocsis Juditot uralkodó szerepkörétől. Bevált hatáseszközeit takarékosan leszűkítette; átmenetileg bezárta azt a tárházat, amelyből a pajkosság, a kacérság, a női, az asszonyi dominancia pislantásait, mosolyait, metakommunikációs jeleit és parancsoló módú megnyilvánulásait nemegyszer sikerrel kölcsönözte. Testben-lélekben lecsupaszított jelenséget, egy kis erkölcsi felkiáltójelet, morális imperatívuszt állít a néző – s persze a nem e jel dekódolására született Liliom – elé. A csak – döntéseit a naiv és romolhatatlan személyes etika alapján, „csakból” hozza meg – Kocsis Judit játékában tovább erősíti a József Attila színházi értelmezés kihagyásosságát, balladásságát. Lévay Viktória (Mari), látnivalóan rendezői kérelemre is, egy radikálisan elütő, praktikusabb – a makacs csak tisztázatlanságát nem szívelő – gondolkodásmódnak ad burkot. Marié a darabban a leglátványosabb szerepív, s az alakításból nem is hiányzik a karrier, a meggazdagodás keményítette lélek szegényedésének bemutatása: ahogy az alárendelt cseléd suta bajtársiasságából a fölérendelt barátnő mind üresebb maradék segítsége lesz.
Kocsis és Mihályi az első képben készen hozza Julit és Liliomot: nekik a finomításra, kiterjesztésre kínál lehetőséget a mű. Lévay mellett Galambos Erzsi (Muskátné) is inkább építkezik. A körhinta tulajdonosa – bizton tudva, hogy jó pénzért Liliom svádáján kívül a szolgálatkész férfiasságát is megvásárolhatja – úgy jár-kel, mintha övé lenne az egész Városliget. Galambos ezt a pökhendi mentalitást nem az önhittség, hanem a – sokkal tartalmasabb – hűvös ráció mentén bontja ki, majd – jelenetekkel később – úgy úsztatja tovább, hogy a többszörösen is vesztes asszony önkritikája egyfelől vezeklés, másfelől a betolakodó öregség elfogadása legyen. A megcsöndesülés folyamata az értékes többlet a Muskátné-alak konvencióihoz képest. (Kár, hogy egy-két otromba mozdulat diszharmóniát kelt.)
Elegancia van Galambos Muskátnéjában, mely kevésbé kétes, mint kültelki, tarka divatozása. Vágó Nelly m. v. nem kapott rendezői instrukciót arra, hogy a Muskátné gardróbját képező, viszonylagosan drága és meglehetősen „hangos” ruhadarabokon ott legyen a munka nyoma. Pedig ez a férfias eltökéltségű asszony naphosszat posztol a hintájánál, s aligha csak a cigarettát szívja (tudtommal eddig csupán Babarczy László terveztetett olyan jelmezeket a maga Liliomjához, amelyeknek egyik színét a verejték csíkozta Muskátné toalettjére). Sajnos Liliom öltözéke nem csak őrzi, hatványozza is a figurális hagyományt, Ficsúr göncei túlmintázottak, s mindössze két-három puritánabb (főleg egyen-) ruha mondható sikerültnek. (A pénzszállító Linzmann fizimiskájának óriási rőt szőrzete már-már „jelmez” – de e kabaréfogás vélhetően a rendező lelkén szárad.)
Léner Péter nem szorította be a műfaji skatulyába – legenda helyett ballada – az előadást. A sorsrajzot, a példázatot az ironikusan „elmesésülő” történet életteli göngyölítésével nyújtja. Nem idegenkedik a kacagtatástól sem, s ezt gyakorta olyan remek ötletekkel teszi, mint hogy – például – a fotográfuséknál Ferenc Jóska, illetve Kukorica Jancsi és Iluska feje helyén lehet fényképeszkedni. Gyengéje viszont, hogy a hatodik (a másvilági) kép jellegét, miliőjét eldöntetlen elegyességgel, szinte jelentéstelenül az égi és a földi határán hagyta, s a mellékszereplőket kevésbé inspirálta, mint a főszereplőket. Bakó Márta (Hollunderné) egy sötét Dickens-alak beszéd- és járásmódját erőltette magára. Ezt még ellensúlyozza Háda János (a fényképész Hollunder fiú) önmagába forduló halksága (azzal a rendezői, színészi fedezettel, hogy ez a sántító agglegény talán önmagát képzelné Juli méltó társának). Józsa Imre (Ficsúr) sokat és mesterkélten ügyködik, „elmozogja” a teret a lényeges akciók elől, időnként valami manófélét csinál a gazemberből (s arra a balladásság sem elegendő magyarázat, hogy elmismásolják: mennyi van Liliomban Ficsúrból, és mennyi Ficsúrban Liliomból). Besenczi Árpád Linzmannjának igazodnia kell már (elborzadva) említett külsejéhez, s ebből semmi jó nem sül ki. Sztarenki Pál, Schlanger András, Gieler Csaba és Juhász György alkalmatosan, komótosan megfelel több szerepében (s annál jobban, minél kisebb az adott szerep. Sztarenki Fogalmazója érezteti, hogy Léner elképzelései nem mindig voltak kiegyengetve, egymáshoz hangolva). Schnell Ádám zavartalanul berendezkedett Hugó kisvilágában, ideálisan elszerencsétlenkedve Mari kérőjének, majd férjének nevetségesen tétova és riasztóan korlátolt kispolgáriságát (Schnell úgy hajlong, készségeskedik, hogy egy idő után látnunk kell: ennek a hordárból lett kávéházgazdának nincs súlypontja. Nagy csoda lenne, ha a felesége még nem csalná – ilyen értelmezésbeli elrugaszkodásokra azonban Léner nem szívesen vállalkozik, tehát csak tippelünk). Turgonyi Pál Öreg rendőre merő mosoly, bár nem tudni, min mosolyog – és Molnár Ferenc nem ezt a hatalmas kulcsot adta a kezébe; s kérdéses, hogy Léner miért épp ezt.
Tóbiás Tímea f. h. nagyszabású díszletének a fele holt ácsolat és fölösleges ligeti aggatmány – de olyan működőképes helyszín, amely felidézi a Liliom sok régi premierjét (ezt az előcsarnokban egy helyre kis fényképkiállítás is segíti). A félmúlt e rozoga építménye fölé befejezésül fölrepítenek egy hideg villódzású csillagot. Nem melodrámát láttunk, nem lélektelen Molnár-darálást, hanem – a következetlenségek, hiányosságok ellenére is – egy igazi, s balladásságában újszerű Liliomot; nyugodt szívvel, a társtalan lelkek magányosságát átérezve hunyoroghatunk tehát vissza a csillagnak.
Tarján Tamás