Ezúttal is tévéjátéknak keresztelték el az elmúlt hónap egyetlen színházi közvetítését. Edmond Rostand A két Pierrot című, Kosztolányi Dezső fordította művét adták a Komédiumból. Taub János rendezte a színházi, Márton István a televíziós változatot. Utóbbiról ugyan régebben azt írták volna a stáblistára, hogy a közvetítést vezette. Az elvi különbség nem tudom mi, a gyakorlati valószínűleg az, hogy a helyszíni felvételt utóbb korrigálták. Így eshetett meg, hogy miközben a kevés számú jobb poénnál hallható némi közönségkacaj, a játék végén a színészek taps nélkül hajlonganak. Mintha csak maguknak játszottak volna.
Ez egyébként máskor is föltűnt, és szándékos is lehetett. A darab nem kis része ugyanis valójában művészetszociológiai, befogadás-pszichológiai paródia. Mert A két Pierrot együgyűsködő vásári komédiázása komoly életfilozófiai problémákat görget. A szomorú és vidám, a síró és nevető bohóc, valamint Colombina, akiért versengenek, természetesen a lét alapkérdéseivel küzd. Enni vagy nem enni, szeretni vagy nem szeretni, azaz: sírni vagy nevetni. Csakhogy az összefüggés nem olyan egyszerű, mint hinnénk, a fentiek között nem vonható szimpla párhuzam. A sírás és nevetés nem függ az evéstől vagy nem evéstől, hanem alaptermészet kérdése. Az egyik mindenen sír, a másik mindenen nevet. És a művészetben a sírós a sikeres. Azt kedvelik a népek. A nyavalygó költőt tapsolják és kitüntetik, míg a vidámat megvetik. Igaz, utóbbi ezen is csak nevet, míg az előbbi számára a hírnév éppoly terhes, mint Colombina keze. Boldog sznob XIX. század – sóhajthatunk erre –, amikor még értékesebb volt a komoly művészet a tömegszórakoztatásnál. Aztán eszünkbe juthat Tabi László is, aki néhány évtizede még arra panaszkodott, hogy hiába ír sikeres vígjátékokat, becsülete csak a zokogó tragédiáknak van. Hát mára alaposan megváltozott a helyzet. Vaskos humor nélkül már a legmagasabb művészet sem képzelhető el.
A Komédiumban fölvett commedia dell’arte utánzatnak azonban mégsem ezek az igazi problémái, hanem maga a műfaj, meg ami ebből következik. Taub János vezérletével Ráckevei Anna, Eperjes Károly, Schnell Ádám és Szabó György régi idők egyszerűségét próbálta fölidézni. Hosszú némajátékkal, illetve dünnyögő-brummogó, síró-nevető hangzatokkal kezdik az előadást. Olyan kort idéznek, amikor a közönség még sokkal naivabb, sokkal érzékenyebb volt, és sokkal kevesebbel beérte. Elég volt neki evidenciákat fölmutatni, vásárian eltúlozni, hogy elfogja a fölismerés öröme. Időközben azonban a polgári kultúrákban kifejlődött a bonyolultabb, áttételesebb, a rejtettebb összefüggésekre rávilágító, mélyebb fölismerésekre rávillantó humor. Úgy nagyjából a XVII–XVIII. század óta a ráismerés örömét a szellemességnek nevezett gondolati manőverrel, trükkel lehetett elérni, ami nem egyszerűen eltúlozta, hanem furcsa, szokatlan fénybe állítva újszerű, eredeti módon mutatta föl az élet dolgait.
Már Rostand és Kosztolányi idejében is az lehetett a kérdés, vajon vissza lehet-e térni a korábbi idők tisztább, együgyűbb szelleméhez. Egyáltalán behozható-e a modern színházba a vásár? Rávehető-e az estélyibe öltözött néző, hogy úgy érezzen, mintha a piactéren császkálva botlana bele a színjátékba? Gondolom, egyszer-egyszer, alkalom- vagy divatszerűen, talán nosztalgikusan. Ahogyan a századfordulón a számtalan modernista irányzat közt fölbukkant a neoprimitivizmus is.
Lényegében egészen más kérdés, hogy mit keres az egykori vásári színjátszás a televízióban, méghozzá sterilizálva, megfosztva nemhogy a vásártól, de még a saját színházi közegétől is. Ha eltekintünk attól, hogy a televízióban vasárnap este tizenegy után minden lehetséges, kiváltképp, ha az a televízió közszolgálati, akkor a válasz aligha lehet más, mint hogy semmit. A kifinomultabb ízlés számára – mely egyébként sem a televízióban keres kielégülést – túlságosan egyszerű, direkt, érdektelen. A közízlés számára viszont alighanem túlzottan finom, elvont, nem eléggé durva.
Mert amúgy a televízió visszatér a vásári kultúra goromba egyszerűségéhez. Csak éppen magasabb szinten. Azaz sokkal durvábban. Simon Gabriella tüllfüggönyön átsejlő díszlete és Bakó Ilona hófehér bohóckosztümjei a képernyő szokott humorától egészen idegenek. A hajdani egyszerűséget korunk idiotizmusához csak az olyan szójáték közelíti, mint a Bac Ilus és a Strepto Mici emlegetése.
Zappe László